“Mintha minden eltérés meg minden különbség meg minden idegenség
mellett, vagy fölött, vagyis inkább alatt olyan valami összefüggés, olyan közösség volna bennünk, minden élőlényben, mint a levegő, amelyben élünk : mintha egyugyanazon szervezet és sejtelem volnánk, egyugyanazon közös test, millió apró formára vagdalva, s mindben az a közös lélek, mint a gyöngyöző ásványvíz milliárd üvegbe szétosztva. S kitárul-e valaha ez a bújó sejtelem, fogunk-e valaha többet megérezni, s többet magunkra venni egymásból, fejlődik-e valaha odáig az aazonosság, hogy aki mellettem áll, annak a fogfájását éppen úgy érezzem, mint ő maga s előre szenvedjem azt a kínt az eszméletemen, az idegeimen, amit az fog szenvedni, akit megsértek?”

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top