Home / A függöny mögött / Interjúk / “Ez a darab a kettőnk érzelmi világának a közös gyöke, amit gyönyörűség körbejárni.”
“Ez a darab a kettőnk érzelmi világának a közös gyöke, amit gyönyörűség körbejárni.”

“Ez a darab a kettőnk érzelmi világának a közös gyöke, amit gyönyörűség körbejárni.”

Csütörtökön mutatják be a Gólem Színház új darabját, a Halpern és Johnson-t  a Centrál Színházban. E “két szereplős monodráma” színészeivel, Trokán Péterrel és Székhelyi Józseffel beszélgettünk a közös barátságukról, a kettejük közt lévő “legkisebb közös többszörösről” és az egymással beszélni, beszélgetni tudás erejéről…

  • Annak idején hogyan és mikor ismerkedtetek meg egymással?
  • József: Főiskolásként a Nemzeti Színházban voltam beosztva, ahol Péter stúdiós volt épp – még a szakmai gyerekkorunkban. Aztán a tanulmányaink befejeztével Kecskeméten együtt kezdtük a pályát – Radó Vili bácsi (Radó Vilmos – a szerk.) simogató szeretete és egy egész életre meghatározó színházi guru, a Ruszt József irányítsa alatt.
  • Péter: Mindketten Ruszt tanítványok vagyunk.

 Barátságtól, gyerekkori elkötelezettségtől függetlenül ez két szerep olyan gyönyörű, komplex szerep, hogy egy “közös anyanyelvi közegbe” gyömöszöli a próbakísérleteinket és a szakmai babrálásainkat…

  • József: Én még a főiskola előtt, Egyetemi Színpadosként találkoztam Ruszt Józseffel.
  • Péter: Én a Kecskeméti Színházban találkoztam vele. Csak mostanában jövök rá, hogy ezeket “találkozásokat” is a Ruszt “rendezte”, ahogy ezt a mostanit is, Jordán Tamással, aki most az igazgatóm. Mert amikor Tamással együtt vagyunk, akkor pontosan tudjuk, hogy miről beszélünk. Ahogy a Jocóval is: ha nem találkozunk tíz évig, akkor is ugyanabban a tónusban, tartalommal beszélgetünk egymással, csak arról, ami lényeges, mert a Ruszt erre tanított minket.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • József: Ruszt József egy olyan színházi szakszótárat épített belénk – nem verbális, hanem spirituális értelemben – ami minden tevékenységünkben újra és úja meghatározó. Bármit “Ruszt-ikusan” szemlélünk. Egy kicsit – Gogolt parafrazeálva – mindenki a Nádasdy Kálmán köpönyegéből bújt ki. Az osztályfőnökünk Békés András és Ruszt József is. Tulajdonképpen ez a Békés–Ruszt–Nádasdy vonulat – határozza meg mindmáig az én színházi gondolkodásomat.
  • Kecskeméten hány éve keztétek együtt a pályát?
  • Péter: 1971-től voltunk ott ketten, közben aztán Jocó elment, én valamivel tovább marattam.
  • József: Igen, mert akkor ott összebalhéztam az igazgatóval, ezért nekem volt egy rövid megszakításom, de összeségében 4-5 évadot dolgoztunk együtt Kecskeméten.
  • A Halpern és Johnson című darab próbafolyamatánál ez a barátság mennyit tud, vagy miben tud segíteni?
  • József: Barátságtól, gyerekkori elkötelezettségtől függetlenül ez két szerep olyan gyönyörű, komplex szerep, hogy egy “közös anyanyelvi közegbe” gyömöszöli a próbakísérleteinket és a szakmai babrálásainkat – “Ruszt-ikusak” vagyunk itt is és most is.

A kétszemélyes játék mindenképpen izgalmas dolog a színpadon: nagyon kell egymást értenünk, éreznünk, hogy megszólaljon ez a kamarazene jellegű dolog.

  • Holott a darab két karaktere, két egymástól eltérő világlátásra épül fel…
  • Péter: Ez itt sem feltétlenül jelent ellentmondást, hisz az a szép a színdarabokban, hogy különböző karakterek, különböző szándékkal, különböző múlttal vannak jelen benne, ezektől az összeszikrázásoktól válik aztán érdekessé az egész.
  • József: Közöttünk a legkisebb közös többszörös a darab főszereplője: egy halott asszony. Ez nem lefokozása, hanem a matematikai megemelése ennek a darabnak. Ez egy olyan közös gyöke a kettőnk érzelmi világának, amit gyönyörűség körbejárni.
  • Hogy érzitek, mennyire megy nekünk idehaza az egymással való legkisebb közös többszörös megtalálása?
  • József: Ez a darab azért is gyönyörű, mert pontosan erre világít rá. Amikor a világgal történt bajok következtében az ember és ember közötti elmélyült diskurzusok kimennek a divatból, akkor minden elkezd elromlani. Márpedig csak akkor tudunk egymásnak és egymáson segíteni, ha beszélgetünk – erre világít rá a szerző ebben a darabban.
  • Volt már korábban ilyen “társas monodrámában” részed, Péter?
  • Péter: Kétszemélyes darabot – éppen a napokban gondolkodtam ezen – legutóbb Kecskeméten Pécsi Ildikóval játszottunk. Négy egyfelvonásos volt összefűzve egy estén – ez volt talán a legutóbbi, közben eltelt negyven egynéhány év. A kétszemélyes játék mindenképpen izgalmas dolog a színpadon: nagyon kell egymást értenünk, éreznünk, hogy megszólaljon ez a kamarazene jellegű dolog.
  • József: Nekem színészként is volt már monodrámám. Rendezőként pedig két két személyes darabot is rendeztem. A Kopogós römit és a Libikókát, amelyekben pontosan azt élveztem, hogy ez egy érzékeny egyensúly két ember között, ahol az egyik repül és a másiknak pedig el kell kapnia és viszont. Ez két színész számára egy gyönyörű feladat. Függetlenül attól, hogy ott két különnemű játszik, itt meg két azonos nemű. Fura a sorsom, mert ezt a mostani premiert követő héten kezdek újra egy kétszereplős darabot próbálni. Az is egy gyönyörű, amerikai darab, a Szép jó estét, Mr. Green! Úgy látszik, most ez a világ jár rám – ezeket gyönyörűség csinálni.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • Kinek-kinek a karaktérében melyik az a pont, amit nagyon könnyen, illetve amit talán a legnehezebben tud megragadni?
  • Péter: A rendezőnek a feladata, hogy jól osszon szerepet, hogy ne álljon nagyon távol a színész egyéniségétől a szerep – ilyenkor színésznek is egy kicsit könnyebb dolga van.
  • A próbafolyamat során előjöttek olyan mozzanatok, melyek esetleg nagyobb feladat elé állítottak benneteket?
  • József: Szerencsések vagyunk, mert mindketten elmondhatjuk: a mi szakmánk az EMBER. Mi “ember-szakmunkások” vagyunk. Ember a szerszámunk, ember a pszichológiai előtanulmányunk, a pre- és a posztgraduációnk is az emberrel kapcsolatos. Itt az emberábrázolás a lényeges és nem az, hogy milyen embert kell ábrázolni – az már szinte csak egy szakmai részletkérdés. A darabban a két hetven éves férfi egész életpályája és világképe a tananyag. A legnagyobb nehézség itt az, hogy negyvenöt oldal ellenséges betűvel kell szembeszegülni. Ám az is kéjes, ahogy nekifeszülsz és elhordod ezt a hegyet.
  • A szereptanulás “kihívása” kinek-kinek hogyan változott a pályája során?
  • Péter: A régi nagy elődeink mondták: minél tovább csinálod, annál nehezebb lesz. Magamon is észreveszem már, hogy régen szinte alig tanultam otthon szerepet. Mert ha egy jó súgó volt ott a próbákon, akkor ő mondta előre és én mondtam utána. Néztem, hogy a partner mit csinál, csináltam a cselekvést – ahogy Shakespeare mondja: illesztettem a szót a cselekményhez – és így a szöveg egyszerűen belement a fejembe. Most már viszont le kell ülni otthon – bármilyen jók a próbák és bármilyen jó is a partner – és órákig kell vele foglalkozni, hogy olyan helyre rakjam a fejemben, ahonnan aztán nem tud kiesni. Bodrogi Gyuszi, aki nyolcvanöt éves – ő pillanatnyilag nyolc színdarabot játszik, négy színházban, és nem is kis szerepeket, ott ott kell lenni fejben, nincs mese.

Itt az emberábrázolás a lényeges és nem az, hogy milyen embert kell ábrázolni – az már szinte csak egy szakmai részletkérdés. A darabban a két hetven éves férfi egész életpályája és világképe a tananyag. A legnagyobb nehézség itt az, hogy negyvenöt oldal ellenséges betűvel kell szembeszegülni. Ám az is kéjes, ahogy nekifeszülsz és elhordod ezt a hegyet.

  • József: Ez egy ilyen foglalkozás. Ez a keszonbetesége a szakmának. Ez elvárás és természetes is, mint a levegővétel. Van olyan, hogy az ember ránéz egy szövegre és rögtön tudja, és olyan is van, hogy tízezerszer olvasom el és mindig van valami zavaró, amiért az a jelzős szerkezet nem jön a számra. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert gyorstanuló vagyok. Bár sosem tudtam életemben rendesen megoldani egy két ismeretlenes egyenletet, és egy fizikai képlettől is leizzadtam – ez viszont gyerekkorom óta megy.
  • Ez a “beszéljük meg, beszéljük ki a közös múltunkat” mennyire megy a társadalmunkban?
  • József: Hát pont ez az, ezért is írta meg ezt a darabot a szerző. Egy jó ideje elromlott ez a világ. Mi rontottuk el. Egy triviális hasonlattal élek most: az emberiség nagyon kulturált, nagyon kreatív, nagyon innovatív, föl tudott találni egy szerkezetet, ami föl tud repülni több ezer méter magasra, úgy hívjuk: repülőgép. A repülőgép egy csoda. Arra rászereltünk egy 180-250 kilós valamit, amit úgy hívunk: bomba. Amikor aztán egy fantasztikus, automata szerkezet háromezer méteren kioldja ezt a bombát, az leesik, és tizedmásodpercek alatt eltűnik egy temlom. Miért nem talált föl az emberiség egy olyan szerkezetet, ami fölrepülne háromezer méterre, ráraknánk egy 250 kilós szerkezetet, és aztán ez a csodálatos szerkezet kioldódva és másodpercek alatt leesve, kinővesztene egy templomot? Nem, mert mi elrontjuk a világot. És ez az elrontott világ elrontja az emberi minőségeket, a társadalmi viszonyokat, az ember és ember közötti közlekedés simaságát és beszennyezi báját – mindenféle hülységek épülnek ember és ember közé. Vallás, bőrszín, előítéletek, pénz, “gazdagság”, “szegénység”. Intelligens, akadémiai értelmiség és halaskofa csak divergenciák. Ám az ember az ember. A világ mindig ilyen volt: valaki mindig el akarta rontani, és valaki mindig meg akarta javítani.

fotó: Mihalicz Mátéfotó: Mihalicz Máté

  • A javítás – az egymással való kommunikáció – miért esik ennyire nehezünkre?
  • József: Eldurvult a közbeszéd, a világ is durvább lett. Valamikor az a nagymama volt boldog, aki az ölébe ültethette az unokáit, megcirógathatta őket, adhatott nekik egy-egy puszit, adhatott egy-egy kakaót kaláccsal. Ma viszont az a nagymama boldog, aki megtanul számítógépet használni és tud csetelni Kalocsáról az Új-Zéland alsón élő unokájával. Az érintés, a gyöngédség, az összebújás, a ciróka – ma ez hiányzik a legjobban a világból. Ezt cseréljük le egy high tech vagy cybervilágra.
  • A legkisebb közös többszörösnek meg kell várnia azt, hogy valami szétessen, lebombázódjék, fölrobbanjon, hogy elkezdjünk egymással kommunikálni?
  • Péter: Itt a legkisebb közös többszörösünk – ez a drága nő – rákos lett, és a rák elragadta tőlünk, nem tudtuk megmenteni. Megpróbálunk egy normális életet élni, de mégis elvesztettük.

A színházban az emberek beszélgetnek, párbeszédben vannak egymással, és valamilyen módon hatnak egymásra. És ehhez nem kell semmiféle gép, semmiféle kütyü – ezért jó ezt csinálni.

  • József: Azért jó színházban játszani, mert oda nem tud befurakodni ez a high tech világ. Ott emberek találkoznak emberekkel több ezer éve – és ez így is marad. Ez a színház biztonsága. Ezért örülök: mert bejönnek emberek és embereket néznek, ahogy azok valamit csinálnak.
  • Péter: A színházban az emberek beszélgetnek, párbeszédben vannak egymással, és valamilyen módon hatnak egymásra. És ehhez nem kell semmiféle gép, semmiféle kütyü – ezért jó ezt csinálni.

Csatádi Gábor

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top