Home / Megnéztük / Babaháznyi tipródás
Babaháznyi tipródás

Babaháznyi tipródás

Most, ez egyszer semmi habos-babosról, rózsaszín fodros kifinomultságról nincs szó. Semmi olyasmiről, amitől idillien elandalodhatnánk. Ráadásul ez nem csak a Stúdió K Ibsen-darabjának a babaháznyi valóságára igaz csupán. Mert a Jeles András rendezte Babaház (Nóra) – észrevétlenül átkúszva a színház Ráday utcabéli küszöbe alatt – egy egész városról, korról, világról mond keserédes és a groteszk erejével tovább erősített, búskomor balladát.

Azonban ez a “búskomornak” beharangozott Ibsen-olvasat nem keserű ömlengés, nem az elmúlás, a kiúttalanság miatti gyászos befelé fordulás hangján szól. Vagy semmiképp sem csupán annak a hangján. Jeles Andrásnál a norvég dráma többszörös idézőjelek közé kerül, egymást átjáró kontextusok ötvözete, oly igényes megemeltséggel, hogy egyszerre talál meg minket a látottak fényében a letargia és a torkunkat fojtogató nevetés.

fotó: Schiller Katafotó: Schiller Kata

Merthogy itt eleve kevés a fény, és ami egyáltalán van, az is elnyelődik ebben a feketére festett farost dobozban (látvány: Perovics Zoltán) – mintegy a rózsaszín babaház inverzeként. Két felvonáson át belehelyeződik, beleszoríttatik a mi egész nyomasztó életünk, önmagunk nevetségességének kínosan megélt mindennapisága. A fény is csak fehér pötty-havazásként hullik alá, verődik vissza e fekete dobozfalakról. Vagy épp sejtelmesen, kékes-vöröses árnyalatokban, mint a szikláknak csapódó hullámok, verődnek a fekete felülethez (fény, hang: Eőry Zoltán). Ez a nagyon is konkrét, dobozba zárt feketeség ugyanakkor akusztikusan kitágul, minden behatároltságát elveszti a vijjogó sirályok és a hullámverések folytonos hangjaitól. Mindez azonban nem szimpla aláfestés, az előadást “kiszolgáló” eszköztár, hanem egyenrangú társként, önmagában is újabb és újabb síkokat megmutatni képes játszótársa a színészeknek.

Jeles Andrásnál a norvég dráma többszörös idézőjelek közé kerül, egymást átjáró kontextusok ötvözete, oly igényes megemeltséggel, hogy egyszerre talál meg minket a látottak fényében a letargia és a torkunkat fojtogató nevetés.

Mint a legtöbb Ibsen-dráma, úgy alapvetően a Nóra is lélektani dráma, amelyben nem a történések gyors egymásutánja diktálja a tempót. Sokkal inkább a finom rezdülések, a dialógusok ritmusa vagy épp ritmustalansága, a csendekkel széttördelt párbeszédek szaggatott üteme. Jeles András ezen az alapképleten is tovább csavar egyet: a pár szereplős, öt felvonásnyi lélektani őrlődés keretezéseként Lukin Zsuzsával – amolyan felolvasó-előolvasó-narráló figuraként – elmondatja a szövegkönyvet, az első mozzanattól kezdve egy fekete pulpitus mögé ültetve őt. Ez az alapvető duplikálás egyszerre függelék és értelmezési keret is egyben. Amitől egyfelől komikussá, másfelől e komikumtól – ha lehet – még drámaibbá válik az ismert alaptörténet. A simogató szeretettől jótékonyan átitatott Lukin Zsuzsa külső szemlélő és bennfentes egyszerre, a játszókkal együtt lélegző, izguló és értük drukkoló bájos “súgó” is egyben. Ámbár kinek és minek is “súg”? Mire jó ez az alapvető megkettőzés? Finom távolságtartás a norvég drámaszövegtől, és felerősített fókuszálás is erre az elkendőzni akart családi tipródásra.

fotó: Schiller Katafotó: Schiller Kata

Hisz itt mindenki oly tétova, oly szárnyaszegett és bátortalan – Helmert (Spilák Lajos) és Krogstadot (Sipos György) kivéve – hogy nagyon is elkél nekik ez a rezonőri segítség. És ezt még mindig lehet tovább fokozni: minden szereplő rizsporos, szecessziós mívességű bábként él (jelmez: Bánki Róza), mozog és létezik a színen. Merthogy szó szerint a Babaház babái játszanak nekünk, szögletes mozdulatokkal, az ízületeik mentén mozgó bábokként. Oly szabályos, a megszólalásig pontos koreográfiával, hogy egy pillanatig se gondolnánk másként: itt egyedül csak a bájos, mosolyával mindenkit átölelő Lukin Zsuzsanna, a bábokat arrébb rakó-hordó, eleven púpként moccanó Lovas Dani – ez a báb-rakosgatás is egy újabb keretezés – és a fájdalmasan szép szirénhangú Cselédlány, Tóth Noémi csak “hús-vér” figurák. Újabb, ha tetszik, egy másik értelmezési keret Jelestől: bábok bábként családi, már-már sztereotíp-drámát, tipikus felnőni nem tudó-akaró sorstragédiát játszanak. Ez az ő világuk, velünk, valódi emberekkel ilyen nem fordulhat elő, csakis a babaházi babák előre megírt, tézisszerűen eljátszott látszatéletében. A miénkben semmi esetre sem, ez nyilván elképzelhetetlenül valószerűtlen. Ettől a fajta keretezéstől csak még élesebbé, cizelláltabbá válik a Jeles András-i, komikusan feszengtető tükörtartás.

A szeretni nem tudás, a bábként a szeretve-használás és a rezzenéstelen viaszarccal élni akarás drámája páratlanul pontos, intellektuális érzékenységgel megemelt keretet, mi több, többszörös kereteket kap ebben az olvasatban. Ahol a színészi játék metakommunikatív eszközei – a pontos, gondosan kiegyensúlyozott bábmozgás miatt – nem tudnak a klasszikus értelembe működni. Ám pont ez a fajta “nem működés” az Ibsen-i világ mikroszkopikus méretekig felnagyított, pontos mása. Ahol nem a történés tárgya, hanem a mikéntje a döntő.

Ez is egy újabb, ha tetszik, egy másik értelmezési keret Jelestől: bábok bábként családi, már-már sztereotíp-drámát, tipikus felnőni nem tudó-akaró sorstragédiát játszanak. Ez az ő világuk, velünk, valódi emberekkel ilyen nem fordulhat elő, csakis a babaházi babák előre megírt, tézisszerűen eljátszott látszatéletében. A miénkben semmi esetre sem, ez nyilván elképzelhetetlenül valószerűtlen. Ettől a fajta keretezéstől csak még élesebbé, cizelláltabbá válik a Jeles András-i, komikusan feszengtető tükörtartás.

Ezért hát látszólag csupa-csupa sematizmust kapunk – avagy a színház egy fajta negatívját, gondolhatnánk. Az értetlenség vagy meg nem értés unalmát, a gépies ismétlődés uniformizált világát. Hol vannak itt a karakterek? Hogyan csillanhat fel az alakformálás egyedisége?

És mégis rájuk ismerünk – már ha képesek vagyunk használni a belső látásunkat. Akkor ugyanis Nóra (Nyakó Júlia) egyenesen ragyog a fehér maszk alatt, ha szerelemről kell vallani, és sötéten komorrá válik, ha férjével, Helmerrel kell szót érteni és mellette a hűséges házastársat alakítani. Így, ezzel az optikával Doktor Rank (Nagypál Gábor) szerelmi vallomása, hezitálása és lehetetlen bizonytalansága, miként a könyökből, rongyként himbálózó alkarjai is, teljesen világossá teszi számunkra a magunk Doktor Rank-i döntésképtelenségét. Ezzel az érzékeny odafigyeléssel és rálátással Sipos György Krogstadja egyszerre lesz szánalmas és röhejesen nevetséges, ahogy a mindent tökéletesen palástoló, bábumerevségű és érzelmileg hideg Lindénétől (Homonnai Katalin) szerelmet remél vagy épp egyenesen koldul.

fotó: Schiller Katafotó: Schiller Kata

Pallagi Melitta Anna-Marie Dajkája, a fehér zománcbilijét maga után húzva és a nyakában logó cumiját újra és újra a szájába tömködve a mindannyiukban ott munkáló állati szexualitást de Sade szókimondó vulgaritásával adja szájukba – tihanyi visszhangként, mintegy “feliratozva” őket – beszélő-síró óriás csecsemőként. Monoton jelenlétével és másfelől a váratlan reakcióival egy idő után kínosan viccessé válik – ami néha felszabadító és megnevettet bennünket, máskor pedig már csak rezignáltan nézzük őt, mert nézőként szinte észrevétlenül mi is a babaházbeliek egyikévé-másikává váltunk. Még egy keret – a Dajkáé – a már említettek mellett, amely tovább erősíti, mélyíti a drámaiságot finom jelzésszerűségével és a monotonitásig elmenő ismétlődéseivel.

A jelentősen átírt, meghúzott, pontosan meg- és kimért szöveg csak tovább csupaszítja és egyben tovább is nagyítja ezt a szándékosan előállított többszörös keretezést. Spilák Lajos Helmerénél ér mindez talán a legpontosabban és legkivehetőbben a céljához. Jeles András bábvilága egy csapatnyi bábról szól, babaháznyi méretekre redukálva. Azt gondolhatnánk, mindezt hamar meg lehet unni. Csakhogy akkor szembe kéne nézni a legalább annyira unalmasnak és érdektelennek bizonyuló önmagunkkal: a mi saját, élethossziglan ellehetetlenült érzelmi világunkkal is.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top