“Ott él bennem egy hatalmas gyerek is” Pótszékfoglaló

Az Orlai Produkciós Iroda most szombaton tartja a Benedict Wells: Spinner c. regényéből készült színpadi adaptáció, A fura ősbemutatóját a B32 Galéria és Kultúrtérben. A darab Frankjával, Bán Bálinttal beszélgettünk szabadságvágyról, identitáskeresésről és az önmagunkra találás boldogságáról…

E darab alapmotívuma a szabadságvágy – ez mennyire jellemező rád?

Ez egy érdekes kérdés, és a válaszomat mindjárt összetetté is teszi. Mert egyrész édesapám erős regulákat tudott szabni. Az ő tanításai, elvárásai és a versenysportok azok, amelyek mindig is egyfajta rendszerességet, szögletességet és keretet adtak az életemnek. Sokféle sportban próbálhattam ki magam versenyszerűen: úszás, vízilabda, atlétika, evezés, dzsúdó. Aztán felhagytam a versenyzéssel és jött a sport hobbi része: a falmászás, a különböző küzdősportok, a thai box, a box, elmentem brazil jitsuzni (dzsitsu) is például – mindenféle extrém sport érdekelt a snowboardtól kezdve, a parkaur-on keresztül – közben a mai napig fixizek (egysebességes pályabicikli) a városban. Aztán ezekhez az egyetemen jött még a többféle tánc: a kontakt, a modern, a balett, a hipp-hopp, a cirkuszi akrobatika, graham technika, stb. Másfelől viszont – ez egyben a válasz második fele: mindeme rendszeresség ellenoldalát, a dolgok iránti érdeklődést, a világ felé való nyitottságot édesanyám adta. Alapvetően tehát egyidejűleg ott van az életemben a rendszeresség, “bezártság” és a szabadság iránti vágy is, ami sokszor persze elérhetetlennek tűnik

Nagyon szeretek a gondolataimmal egyedül lenni. Csak leülni egy székre vagy az ágyam szélére, csak úgy “ellenni” – és semmit nem csinálni. Ez a fantáziavilág, a megfoghatatlan izgalmak végtelen sora – aminek van építő és pusztító ereje is persze – elképesztő dolgokra képes, és ez mindig is érdekelt. A színház egy olyan hely, ahol ez a fantáziavilág létrejön és valósággá válik.

A versenysportok után mennyire volt magától értetődő, hogy a Vas utca, a színművészeti következik?

A sportokban nem voltam igazán kiugróan eredményes. Leginkább a dobogó körül vagy a dobogó alján álltam mindig, de soha nem az élen. Ez egy idő után az embert kegyetlenül kiégeti. Így a versenysportokról kiderült, hogy nem az én asztalom. Nem bírtam elviselni ezt a fajta vereséget ennyiszer és ennyiféleképpen. Ellenben az irodalom nagyon is érdekelt. A gimnázium utolsó négy évében kezdett igazán érdekelni, Tamás Ferencnek köszönhetően – ő volt az irodalomtanárom. Ehhez társult még az a fajta álmodozás, ami a gyermeki létre jellemző – ez a mai napig megmaradt. Nagyon szeretek a gondolataimmal egyedül lenni. Csak leülni egy székre vagy az ágyam szélére, csak úgy “ellenni” – és semmit nem csinálni. Ez a fantáziavilág, a megfoghatatlan izgalmak végtelen sora – aminek van építő és pusztító ereje is persze – elképesztő dolgokra képes, és ez mindig is érdekelt. A színház egy olyan hely, ahol ez a fantáziavilág létrejön és valósággá válik.

fotó: Csatáry-Nagy Krisztina

Milyen karaktert játszol ebben a darabban?

Frankot, aki fiatalként be van zárva az otthonába. Nagyon féltő közegben nő fel – a féltés is egyfajta szeretet: túlszeretés – és teljesen gyerekként kezelik. Ez egy nagy probléma, hisz nem engedik felnőni. Nagyon rosszat tud ez tenni azzal az emberrel, aki már túljutott egy bizonyos életkoron. Hisz Frank kezdene kirepülni, de ezt nem hagyják neki. Van, akiben ez tudatosul és tesz is ellene, ám aki annyira el van nyomva, mint Frank, annak nincs valós kapcsolata a külvilággal, pusztán csak a körülötte élők által alkotott mesterséges képre támaszkodhat. Ott van neki egy anya, egy apa és egy nagyszülő. Frank keresi a saját identitását, a saját létezésének a formáit. Egy gyerek, aki kész arra, hogy továbblépjen, felnőjön, és érdeklődik is a világ iránt. Valódi szeretetre vágyik, figyelemre, odafigyelésre. Nem volt nehéz kötődni Frankhoz, hiszen én is vágyom a szeretetre, az odafigyelésre, érdeklődöm a világ iránt és persze abszolút ott él bennem egy hatalmas gyerek is. Most mondhatnánk: ”ja, hát hiszen mindenki ezekre vágyik!” – ám a színészetben és a színházban az az igazán érdekes dolog számomra, ahogy fogódzókat találok egy szerephez. Úgy találjak fogást, úgy mutassam meg Frank identitását, nemiségét, gondolatait, hogy közben ne saját magamról beszéljek.

Olyan ez, mint egy kotta, mintha a gondolataim lennének lekottázva. Egy hangjegy jelent valamit, ám én nem a hangjegyet magát mondom, hanem arról a hangról beszélek. Ahogy a hegedűművész által játszott mű sem azonos a mű kottájával.

Volt ebben a folyamatban mihez visszanyúlnod?

Azt hiszem, az megy színésznek, akinek van miről beszélnie. Szeretem nézni a fiatal kollégákat és a pályán régóta ott lévő „öreg rókákat”, azokat, akik mellett biztonságban érzem magamat a színpadon. Róluk mindig kiderül, hogy volt valami az életükben. Valami nehezen feldolgozható, valami nagy tüske, valami rohadt nagy seb, amit nem sikerült az időnek beforrasztania. Alapvetően az, hogy most mihez nyúltam vissza, az nyilván nem is érdekes – nekem is vannak sebeim, amikből lehet építkezni. Ilyenkor nem egy dologból építkezik az ember, hanem olykor-olykor szinte mondatról mondatra kell összeraknia a figuráját. Olyan ez, mint egy kotta, mintha a gondolataim lennének lekottázva. Egy hangjegy jelent valamit, ám én nem a hangjegyet magát mondom, hanem arról a hangról beszélek. Ahogy a hegedűművész által játszott mű sem azonos a mű kottájával. Valami ilyenféle különbséget érzek: valami mást szülünk meg minden mondat mögött, amiből aztán kifakad az, amit a színpadon látni.

Hogy érzed, mennyire tud up to date, a mának és a mában szoló lenni ez a darab?

Azt gondolom, hogy ez elsősorban Fehér Balázs Benőnek, a rendezőnek köszönhetően eléggé up to date, elégé mai. Minden korosztály számára érthető és közérthető. Szeretetről, barátságról, szerelemről, kötődésről, félrevetettségről, elutasításról, az önreflexió fontosságáról vagy épp ennek a lényegtelenségéről és az identitáskeresésről beszél ez a darab. Az identitás alatt most a létezésnek és önmagunknak a meghatározását is értem. Tudom-e, hogy hová tartok? Kell-e erre választ adni, vagy lehet-e csak úgy létezni? Különböző karaktereket játszunk ebben az előadásban. Gusztáv a nagyvonalúságával, a nagy lábon élésével –őt Nagy Dániel Viktor alakítja – Frankhoz képest egy teljesen más világ. A rengeteg energiájával, a robbanékonyságával, az eklektikus és hullámzó, a gyertyát a két végén égető életstílusával. Míg Jesper – akit Rada Bálint játszik – teljesen önmagába zárkózik a saját gondolataival és kérdőjeleivel az egész világ felé – egy egészen lehúzó, lesújtó és fekete gondolatmenettel és bizonyítási vággyal.

fotó: Dudás Ernő

Ez a mostani adaptáció mit tud hozzátenni a regény prózájához?

Ez a regény eddig még nem volt látható színpadon – egyébként maga a regény is egy nagyon izgalmas alapanyag. Alapvetően nekünk és rólunk, fiatalokról szól. Azt érzem, hogy örömünket leljük benne, ezáltal szeretném azt hinni, hogy nézni is jó lesz. Mégis, amiben hozzátesz a regényhez, az az a fajta érzékenység, ami a hazai színjátszásban ritka. Valós kérdéseket vet fel, elgondolkodtat, mégis minden súly és teher humorral is át van itatva – és így, a maga keserédességében tálaljuk a nézőknek. Szeretnénk színházi élményt nyújtani – hogy ne csak „egy előadásra” jöjjenek a nézők, hanem mindebből vigyenek is haza valamit. Fontos szerepe ez a színháznak – és sajnos a hazai néző kevéssé van hozzászoktatva az efféle gondolkodtatáshoz, hisz sokkal több limonádét néz. Viszont a kettő nem zárja ki egymást. Szórakoztatni és elgondolkodtatni lehet egyszerre is – ezt viszont kevesen csinálják.

Azt hiszem, az megy színésznek, akinek van miről beszélnie. Szeretem nézni a fiatal kollégákat és a pályán régóta ott lévő „öreg rókákat”, azokat, akik mellett biztonságban érzem magamat a színpadon. Róluk mindig kiderül, hogy volt valami az életükben. Valami nehezen feldolgozható, valami nagy tüske, valami rohadt nagy seb, amit nem sikerült az időnek beforrasztania.

A Vas utca öt éve annak idején hogyan hatott rád?

Nagyon pozitívan. Bár voltak az osztályunkból és a felettünk-alattunk lévő évfolyamokban is olyanok, akiken egyértelműen lehetett látni, hogy nincs jó hatással rájuk. Ezt embere válogatja. Én nagyon magamra találtam az egyetemen, rengeteg dolgot feloldott bennem – kinyílt a világ számomra. Azóta is folyamatosan nyílik kifelé. Millió gátlásom és dolgom van, ami még rendbehozásra vár, de azt érzem, hogy haladok A-ból B-be. A legjobb mindebben az, hogy egyáltalán megfogalmazódtak bennem ezek a dolgok, és ezáltal egyre boldogabb vagyok. Ahogy az is nagyon boldoggá tesz, hogy ebben a szakmában lehetek – mert ez egy jó dolog.