A fiú, akit karácsonynak hívnak Pótszékfoglaló

Füst, Kávé, Szövegek…

Matt Haig:

A fiú, akit karácsonynak hívnak (részlet)

„…ahhoz előbb hinned kell. Igazán hinned. Ez a koboldok első szabálya. Nem láthatsz olyasvalamit, amiben nem hiszel. Most pedig gyerünk, próbáld ki! Lássuk, képes vagy-e meglátni azt, amit olyan soká kerestél, és most itt van az orrod előtt!”

Nikolas a sötéten át hangokat hallott.
– Kabeecha loska! Kabeecha tikki! – mondta valaki, akinek elég fura, magas hangja volt, és nagyon gyorsan beszélt.
Talán egy lány.
– Ta huuure. Ahtauma loska es nuoska, Bohóka. – Ez a második hang mélyebb volt, de a gazdája ugyanolyan furán beszélt, mintha énekelne, csak valamivel lassabban tagolta a szavakat.
Lehet, hogy már halott?
Nem, még nem. Legalábbis nem teljesen. De már csak hálni jár belé a lélek, és ha csak egy perccel is később bukkannak rájuk, már csak két halottat találtak volna.
A fiú először a meleget érzékelte.
Olyan érzés volt, mintha valami meleg folyadékot töltöttek volna belé. Az apró kezecskét a szíve fölött még nem érezte, de továbbra is hallotta a hangokat, bá
mintha ezer mérföldről jöttek volna.
– Mi ez, nagyapa? – kérdezte a vékony hangocska, és fura módon Nikolas most értette, mit beszél. Mintha csak a saját nyelvén szóltak volna.
– Egy fiú, Bohóka – felelte a másik hang.
– Egy fiú? De hát magasabb, mint te!
– Mert ő különleges fiú.
– Különleges? Miért?
– Ő ember – mondta óvatosan az első hang.
A vékonyabb hangú lénynek erre elakadt a szava.
– Ember? Akkor meg fog minket enni?
– Dehogyis.
– Nem kellene elmenekülnünk?
– Biztos vagyok benne, hogy nem árthat nekünk.
De még ha úgy is lenne, akkor sem hagyhatjuk, hogy a félelem vezérelje a cselekedeteinket.
– Nézd, milyen fura füle van!
– Igen. Az embereknek nagyon furcsa a fülük, beletelik kis időbe, mire hozzászokunk.
– De mi lenne, ha egyszerűen…
– Ezt meg se hallottam, Bohóka! Erre gondolni sem szabad. A bajban lévőket segíteni kell. Akkor is, ha emberek.
– De olyan szörnyen néz ki!
– Igen. Azért is kell a lehető leggyorsabban tennünk valamit.
– És használni fog?
– Igen. – A nagyapa hangjában némi aggodalom bujkált.
– Azt hiszem, igen. És a rénszarvasnak is.
Villám felébredt, és lassan az oldalára fordult, így Nikolas végre megszabadult a súlytól, és most már a szemét is kinyitotta. Fellélegzett. Egy pillanatig nem tudta, hol van, aztán meglátta a két kis lényt, és újra levegő után kapott, ezúttal a meglepetéstől. Így tesz mindenki, amikor először lát koboldot
A koboldok elég aprók voltak, már ahogyan az náluk lenni szokott, bár az egyik azért magasabb volt, mint a másik. Nikolas látta, hogy a kisebbik tényleg lány. Ébenfekete haja, és hófehér bőre volt, hegyes álla, hegyes füle, hatalmas szemei, melyek kissé távol ültek egymástól. Zöldesbarna tunika volt rajta, az anyaga elég vékonynak tűnt, a lány mégsem fázott. Az idősebbik kobold hasonló színű tunikát viselt, derekán vörös övvel. Hosszú, ősz bajusza és ősz haja volt, az arca szigorú, de kedves. A szeme úgy csillogott, akár a reggeli zúzmara, ha rásüt a napsugár.
– Kik vagytok? – kérdezte Nikolas. Bár inkább úgy akarta kérdezni, mik vagytok.
– Bohóka – mutatkozott be a lány. – És téged hogy hívnak?
– Nikolas.
– Én pedig Topó apó vagyok, Bohóka nagyapja – felelte az idősebbik kobold, és szétnézett, nem hallja-e őket valaki. – Vagyis, igazából az ük-ük-ük-ük-üknagyapja, ha pontosak akarunk lenni. Mi ugyanis koboldok vagyunk.
-Koboldok!– Meghaltam? – kérdezte Nikolas, ami elég buta kérdésnek tűnt, tekintve, hogy hetek óta először érezte, hogy vér kering az ereiben, és jóleső izgalom lesz úrrá rajta.

– Nem. Nem haltál meg – felelte Topó apó. – Pedig szavamra mondom, nagyon igyekeztél! De szerencsére élsz, ami arra utal, hogy rengeteg jóság lakozhat benned.
Nikolas nem értette a dolgot.
– De hát… nem is fázom. És már gyengének sem érzem magam!
– Nagyapa tett egy kis csodát! – kotyogott Bohóka.
– Csodát?
– Igen. Óhajtósóhajtással.
– Mi az az óhajtósóhajtás?
Bohóka erre értetlenül Nikolasra nézett, majd a nagyapjára,majd újra Nikolasra.
– Te nem tudod, mi az az óhajtósóhajtás?
– Ő a hegy túloldaláról jött! – válaszolta neki a nagyapja.
– Arrafelé, az emberek világában nem sok csoda akad… Nos, az óhajtósóhajtás egyfajta varázslat. Becsukod a szemed, sóhajtasz egyet, és nagyon erősen óhajtasz valamit. Ha jól csinálod, akkor a dolog megtörténik. Ez az egyik legrégebbről eredeztethető varázslatunk, már a koboldok varázskönyvében, a Csodák és remények könyvének első kiadásában is említést tesznek róla. Úgyhogy rád meg a szarvas barátodra helyeztem a tenyerem, sóhajtottam, aztán azt óhajtottam, hogy melegedjetek fel, költözzön belétek erő, és legyetek örökre biztonságban.
– Örökre biztonságban? – kérdezte Nikolas kissé összezavarodva. Közben Villám a fülét nyalogatta. – De hát az képtelenség! Bohókának döbbenetében még a lélegzete is elakadt, Topó apó pedig villámgyorsan befogta a fülét. – Mi, koboldok ezt a szót nem mondjuk ki! – rázta meg a fejét. – A képtelenség nem más, mint az elképzelhető, amit egyelőre még elképzelhetetlennek találsz. Most azonban el kell menned Koboldfalváról, amilyen gyorsan csak tudsz.
– Koboldfalváról? De hát még oda sem értem! – értetlenkedett Nikolas.
Bohóka erre elnevette magát, amúgy koboldosan (ami sokkal hosszabb, mint az emberi nevetés). Topó apó megrovóan nézett rá.
– Ezen mi olyan vicces? – kérdezte Nikolas, és azt gondolta, elég udvariatlan dolog így kinevetni valakit, még akkor is, ha előtte az illető megmentette az életedet.
– Hát az, hogy éppen a Hétkanyar utcában állunk – kuncogta Bohóka.
Hogy mi? De hiszen ez itt nem egy utca! Itt csak hó van. És legfeljebb mindenféle színek, amelyek a levegőben villódznak.
Bohóka a nagyapjára nézett.
– Nagyapa, mondd el neki!
Topó apó körülkémlelt, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallgatja ki őket, aztán mesélni kezdett:
– Ez Koboldfalva leghosszabb utcája. A falu délkeleti csücskében vagyunk. Ez az út az Erdei Dombok felé visz, a falu szélén túlra.
– Erdei Dombok? – csodálkozott Nikolas. – Én semmit sem látok! Csak színek villódznak a levegőben.
– Amott meg az Ezüst-tó van, és a Rénszarvasok mezeje, a Rénszarvasok utcája pedig tele van bolttal – mutogatott lelkesen Bohóka, és közben fel-alá ugrált.
– Tó? De hát hol van itt tó?
– Az pedig a községháza! – folytatta a koboldlány, és most a másik irányba mutatott, a nagy semmibe.
Nikolas egy kukkot sem értett az egészből. Feltápászkodott.
– De hát miről beszélsz?
– Hát talán vak? – kérdezte Bohóka a nagyapját.
Topó apó rájuk nézett.
– Hogy láss – kezdte halkan –, ahhoz előbb hinned kell. Igazán hinned. Ez a koboldok első szabálya. Nem láthatsz olyasvalamit, amiben nem hiszel. Most pedig gyerünk, próbáld ki! Lássuk, képes vagy-e meglátni azt, amit olyan soká kerestél, és most itt van az orrod előtt!