…se szólhatunk másként, mint ahogy szólnunk kell, szólni szeretnénk. Akkor van ez így leginkább, ha önmagunk belső harcait vívjuk. Anger Ferenc A kármeliták (Dialogues des Carmélites) rendezése az Operaházban ösztönösen, határozott hangsúlyokkal érez rá erre a félelmeinket legyőző belső bizonyosságra – harmóniába olvasztva azt, ami bennünk és körülöttünk egymásnak feszül.

Egy történelmi esemény: 16 kármelita kivégzése 1794 júniusában Párizsban, a jakobinus uralom idején, melyből elbeszélést írt Gertrude von la Fort a múlt század ’30-as éveinek az elején. Ugyancsak ezt az eseményt dolgozza fel Georges Bernanos, a halála miatt félbemaradt forgatókönyv és színdarab kéziratában. Majd pedig ehhez nyúl Francis Poulenc és ír belőle librettót. A Dialogues des Carmélites több szempontból kivételes helyet foglal el az 1950-es francia operák sorában. A párbeszédekből fokozatosan erősödő dramaturgiai ívvel megírt műben a recitativokat melankolikus dallamfutamok kötik egymáshoz, melyek egy-egy Poulenc-re jellemző csavarral szakíttatnak meg és így emelődnek mind magasabbra.

fotó: Rákossy Péterfotó: Rákossy Péter

A szentté avatott apácák története az egyén belső küzdelmeit, tipródását, a félelmekkel és a halállal vívott lelki harcot mutatja be. Gertrude von la Fort fiktív alakot kreál: Blanche de la Force (Létay Kiss Gabriella) személyében, akinek világra jövetelekor az édesanya belehalt a szülésbe, és innen eredeztethetően Blanche lelkében fojtogató halálfélelemmel és állandó félsszel nő fel. Hangjában érződik a folytonos kapaszkodás, kötődés és a biztos utáni szüntelen vágyakozás, ami minket is a félelmeken győzni akaró és tudó zene hatása alá von. Általa kézenfekvővé válik, hogy minden félelem menekülés, és minden külső biztonságra szomjazás az önbizalomhiányból fakad.

Ezzel Anger Ferenc ráerősít az egymással párbeszédben lévő szereplőkre, és finoman kiemeli az egymásnak feszülő belső-külső világról szóló értelmezéseket is. Mert itt az egyik következik a másikból, szinte átfolynak egymásba.

Szendrényi Éva díszlete, a mozgatható, mindig más alakzatokba rendezhető hatalmas fadobozokkal – melyek zárt felükön könyvespolcokat, szürkére festett és felénk fordított belsejükkel pedig zárdacellákat imitálnak – nagyon könnyeden és pontosan játszanak rá a zene és a szöveg teremtette, egymásnak ütköző világokra. A díszletelemek a belógatott földgömbökkel hol de la Force márki (Fakanov Anatolij) otthonául, hol pedig a compiègne-i mártír kármeliták zárdájaként szolgálnak.

fotó: Pályi Zsófia, fotó: Pályi Zsófia,

Mintha ez a meleg földszínekkel jellemzett könyvespolc-erdő és a belőle könnyedén kifordítható szürke, kopár cellabelső egymás komplementerei lennének. Mintha a műveltség és humanitás a félelmek hatására kopár, magányos celláká hidegülne. Ahogy a vallásüldöző katonaság vagy a felbőszült nép ruhájának egybeolvadó szürkéje (jelmez: Zöldy Z. Gergely) és az apácák reverendáinak pasztell narancs, vörös, bíbor és lila színei is két, egymásból következő és egymásba könnyen átforduló világolvasatot adnának. Ezzel Anger Ferenc ráerősít az egymással párbeszédben lévő szereplőkre, és finoman kiemeli az egymásnak feszülő belső-külső világról szóló értelmezéseket is. Mert itt az egyik  következik a másikból, szinte átfolynak egymásba.

A színpad elsötétül és a zenébe belekomponált nyaktiló ütemes lecsapódásának egymás után tizenhatszor hallható csattanásával párhuzamosan az egyre fogyó tizenhatok éneklik a Salve Regina-t. A mártíromság kitüntetett, bátor tette magától értetődő, szükségszerű tetté válik. Olyanná, melyben sok mindené, de legkevésbé a halálé lesz az utolsó szó.

A párbeszédek folyamatos, hol hosszabb, hol rövidebb egységeit a zene szelíd határozottsággal emelkedő láncolattá fűzi össze. Minden kép egy következőnek az előképe: Madame de Croissy (Budai Lívia) első felvonás végi haláltusája a harmadik felvonásbeli kivégzést, Blanche kolostorba menekülése a későbbi, onnan való elmenekülést vetíti elénk. Mindettől nem zaklatottá, hanem egymásba simuló, záródó kerek történetté válik az opera. “Senki sem saját magáért, hanem mindenki a többiekért, vagy inkább valaki más helyett hal meg”- mondja Constance nővér (Szemere Zita) Blanche-nak. Hangjában játékos, vidám szárnyalással, mellyel a helyére billenti a kármelitákat körülvevő jelenlegi és későbbi szorongatottságot.

fotó: Pályi Zsófiafotó: Pályi Zsófia

Ez az opera önmagunk félelmekkel telített világának méltóságteljes Canossa-járása, ahol nem a guillotine az igazi ellenfél, hanem a görcseinktől megkötözött önmagunk. A harmadik felvonás utolsó képe Anger Ferenc olvasatában kiemeli és nehezen feledhetően alá is húzza mindezt. Az opera kórusa – a kivégzést végignéző nép – hátulról jön be a nézőtérre és megáll a hátsó széksoroknál: a tömeg morajlását a kórus dúdolása érzékelteti nekünk. A színpad elsötétül és a zenébe belekomponált nyaktiló ütemes lecsapódásának egymás után tizenhatszor hallható csattanásával párhuzamosan az egyre fogyó tizenhatok éneklik a Salve Regina-t. A mártíromság kitüntetett, bátor tette magától értetődő, szükségszerű tetté válik. Olyanná, melyben sok mindené, de legkevésbé a halálé lesz az utolsó szó.