Home / Megnéztük / Fázol?
Fázol?

Fázol?

Hisz csatamezőn vagyunk, ahol fúj a szél és már a tetemek látványától is a hideglelés rázhat. Fázol? Mert az egyik játszó a többiek által a nyakába tett meleg földszínű plédekből – az előadás egy pontján- bátran osztogat nekünk, a Trafó nézőinek. Holott a Peter Brook rendezte Battelfield (Csatamező), minden széljártasága ellenére és pont ezektől: felmelegít. Felmelegít, ha elkezdjük megérezni a játék csendjeiből és egyszerűségéből éledő, jóleső és melengető borzongást.

Csatamező összevisszaságát itt “csupán” pár egymásnak és a hátsó falnak támasztott bambuszrúd és földön heverő földszínű plédek sokasága jelent a nap sárga szőnyegen – semmi “több” – objektíve “üres tér”. Nincs, mert más és másképp tölti itt meg a teret, atmoszférát. A Mahabhárátha gigantikus nemzeti mítoszából Peter Brook és Marie-Héléne Estienne adoptált egy részletnyit, amely London és Párizs után most ide, a Liliom utcai házba költözött négy előadás erejéig. Mítosz, mese, a csontvázzá csupaszított éleslátással példázatokba oltva. Bármelyik fogalom használható és egyik sem kevésbé, mint a másik. Történet arról, hogy egy vérengző fiú, Yudhishtira miként veszik oda, akit az apja Dhrtarástra, a vak király, – bár tudja, hogy e vérontás értelmetlen és hiábavaló – követ ez értelmetlen küzdelemben. Ám a történet leginkább arról, hogy a háborús pusztítás, pusztulás után számolni kell mindennek a következményeivel is. Többrétegű, egymásba átjáró, ölelkező történet, példázat folyam ez a pusztítás értelmetlenségéről, hatásairól.

fotó: Simone Annandfotó: Simone Annand

Azonban ez a példázaterdő a lehető legplasztikusabban tálaltatik nekünk. Carole Karemera, Jared NcNeill, Ery Nzaramba és Sean O’Callaghen játékával valóban az eljátszás gyermeki komolyságú, szent játákává lesz. Színes pamuttakarók, bambuszpálcák és a komoly tudatossággal megmért és könnyeden kivitelezett mozdulatok sorával játszatódik el ez a nyolcvan percnyi, koncentrált, sűlített természetesség.

Egyik történet hívja, szüli a másikat, az egyik tanmase életre segíti a következőt. Nézem, nézem és finoman beleszédülök, fölkap az áramlata és megigézve, szájtátva lesem, várom, hogy mi, miképp következik. Igazságosság, indulat, erő, harag és keresés és uttalálás fogalmai lesznek az egészen elvontból nagyon magátolérthető evidenciává, minden tézisszerűséget nagyon messzire elkerülve. És hogyan? Ez az, ami a titok… Netán a brooki? Ha nagyot és hangzatosat szeretnék mondani, akkor igen. De ha ezt teszem, akkor a semminél is kevesebbet mondok. Mert ez a négy színész játszik, mint a labdajátékosok. Egymásnak gurítják oda-vissza és tovább a szót, a gesztust, a gondolatot, a csend szüneteiben szárnyra kapó értelmet.

fotó: Caroline Moreaufotó: Caroline Moreau

Igen, mert itt a mozdulatnak gondolata és a gondolatnak mozdulata van. Egy válra terített takaró: felruházás hatalommal. Sárga plédbe burkolózás: a halni induló nagyapai bölcsesség simogató, okító ereje. Feltartott mutatóujj: a lecseppenő méz után nyújtózkodó hernyó. Bambuszpálcákra helyezett áll: a megmérettetés fizikai és elvonatkoztatott mérlege. A tűzpiros takaró összegöngyölése: halál, és a földre terítése: a hernyó kerekek alá kerülése. Beszél ez a játék szavak nélkül is, sőt a szövegkönyv szavainak szüneteiben, csendjeiben mond és beszél a legtöbbet ez.

Az együtt lélegzésre akar megtanítani és rávenni minket. Ahogy az utolsó jelenetben a sámándob köré telepszik a négy színész, az ütemet, a lüktetés dobolását hallgatni. Aztán elhalgat a dobolás is. Csönd marad, ám e csöndben tovább hallom a dobolás ütemét magamban. 

Ezek a csendek nem megkomponált, előre “beépített” csend-szünetek. Nem. Ezek a tempó ösztönösségei, lélegzései. Élő ki- és belélegzések, melyek önmaguk teremtik a saját ritmusukat. Egyben időt is hagynak nekünk, hogy együtt lélegezhessünk velük. Ez a rendezés semmivel se “módszeresebb” technikásabb, kimódoltabb, mint sok egyéb. Nem, mert itt nem a “brookin” van a hangsúly, hanem egész máson. Sőt itt nem is a nagy rendezó családneve a fontos, ahogy nem is maga a rendezés. Azt érzem, hogy olyan ez, mint az SI-mértékegységek etalonjait őrző trezor: alapelemekből, a zsigeri elementaritás tisztaságával előadott színjátszás. Semmi egyedi, semmi különleges, semmi olyan, amelyet bármely más rendező ne tudhatna.

fotó: Simone Annandfotó: Simone Annand

Igen, ellenben nem elég e zsigeri tudásnak az elemi ismerete, hanem a megújulni akarás is kell, hogy legyen bátorság e tudás használatához, birtokba vételéhez. A Csatamező az őseredetit, a mitologikust az őseredetiség erejével is meséli, beszéli el. Az együtt lélegzésre akar megtanítani és rávenni minket. Ahogy az utolsó jelenetben a sámándob köré telepszik a négy színész, az ütemet, a lüktetés dobolását hallgatni. Aztán elhalgat a dobolás is. Csönd marad, ám e csöndben tovább hallom a dobolás ütemét magamban. A színjátszás játéka bennem folytatódik tovább, mert a darab, a rendezés – a brooki vagy bármelyik is – így ér el a céljához. De nem csak egy rendezés, hanem a színház is. Legyen brooki vagy másmilyen is.

(december 16.)

Az előadás adatlapja

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top