“Számomra akkor van karácsony, amikor akarom”

Az esztendő utolsó napjain jólesik nem rohanni, lépéseinket lassítva ráérősebb és hosszabb beszélgetéseket olvasni… Az ünnepek előtt Molnár Piroska invitált meg minket magához, és szóba került a társadalmi szolidaritás, a társulati lét haszna és a szókimondás komolysága…

• De szép terebélyes kandalló ez itt mellettünk – kint meg kegyetlenül fagyos szél fúj, mikor jöttünk. Be szoktál gyújtani a kandallóba, szoktad használni?

• Sajnos eddig még csak egyszer – kétszer volt alkalmam begyújtani! Azt is főleg szenteste, akkor van rá idő, nem kell sietni olyankor sehová. Ám leginkább hangulat és jó társaság kellene hozzá! Talán még megérem!

Amikor szabad estém van – bár húszakat játszom egy hónapban – akkor megyek megnézni a volt tanítványaimat, a kollégákat, mert kíváncsi vagyok rájuk. Persze megértem a többieket is: családjuk van, sokat játszanak és magukra is kell néha egy-egy szabad este. Én persze könnyen beszélek – független vagyok, nem tartozom felelősséggel senkinek.

• Mit gondolsz, miért megy nekünk a szolidaritás, az együttérzés ennyire nehezen mostanság?

• Ezen éppen tegnap gondolkoztam el, amikor a MASZK, az Országos Színészegyesület közgyűlésén voltam. Nem merem megmondani, hogy hányan voltunk, mert elsírom magam. Az, hogy ennyire érdektelenné váltunk egymás iránt – ez valami lehetetlenül szívfájdító. Ennyire nem érdeklődni egymás iránt… Amikor szabad estém van – bár húszakat játszom egy hónapban – akkor megyek megnézni a volt tanítványaimat, a kollégákat, mert kíváncsi vagyok rájuk. Persze megértem a többieket is: családjuk van, sokat játszanak és magukra is kell néha egy-egy szabad este. Én persze könnyen beszélek – független vagyok, nem tartozom felelősséggel senkinek. Ám valahogy mégis többet lehetne érdeklődni egymás iránt… Ez miért alakult így? Talán a pénzhajhászás – csúnya szóval. Pontosabban: nem is hajhásszák az emberek a pénzt, csak egyszerűen meg kell keresniük, hogy eltartsák a családjukat, hogy művelődjenek és egyről a kettőre jussanak. Majdnem minden foglalkoztatott színész szét van szakítva. Reggeltől estig rohangászniuk kell és nincsenek túlfizetve – sőt: nem keresik rongyosra magukat.  Ezért aztán minden kolléga – főleg a gyerekesek – minden munkalehetőséget megragad, különben nem tudna fennmaradni.

fotó: Mihalicz Máté

• A szolidaritás hiánya lehet az is, amikor nem tudunk, nem akarunk egymásért kiállni vagy épp egymás mellé odaállni. Ez a nyolcvanas, kilencvenes években is így volt?  

• Nem, akkoriban talán ennyire nem. Itt nem csak az ország, hanem a színházi szakma is megosztott. Holott eddig a színházban ez nem volt divat. Azt veszem észre, hogy belopakszik a színházba a “na, milyen oldalon állsz?” szempontja. Az emberek nem mernek őszintén beszélni egymás előtt, pedig nagyon fontos lenne a párbeszéd. Nyilván egyik oldal sem akar rosszat – csak remélni tudom -, ám akkor miért nem osztjuk meg egymással a gondolatainkat? “Na, te ezt hogy gondolod?” “Én viszont így gondolom” –  vitassuk, beszéljük meg, hogy én miért gondolom így, és te miért gondolod másként? Erre persze nincs se idő, se akarat…

• Mikor kezdődhetett – politikai korszakváltásoktól függetlenül – ez a “most te balra, én meg jobbra megyek” hozzáállás?

• Azt nem tudom, ám a társulatok nemléte, szétesése –  ez a szabadúszás nevű intézmény – nagyon erősen hozzájárult ahhoz, hogy kevésbé figyelünk egymásra. Egy társulaton belül – akár egy vidéki vagy budapesti színházban – jobban fogták egymás kezét.

Az emberek nem mernek őszintén beszélni egymás előtt, pedig nagyon fontos lenne a párbeszéd. Nyilván egyik oldal sem akar rosszat – csak remélni tudom -, ám akkor miért nem osztjuk meg egymással a gondolatainkat? “Na, te ezt hogy gondolod?” “Én így gondolom” –  vitassuk, beszéljük meg, hogy én miért gondolom így, és te miért gondolod másként? Erre persze nincs se idő, se akarat…

• Azaz nem feltétlenül arról volt szó akkoriban, hogy valaki igazgatóként “rátenyerelt” volna egy társulatra……

• Nem, nem. Mert egy társulat összetartott. Az igazgatóval az élen, természetesen. Igaz, én mindig társulatban dolgoztam – el sem tudnám képzelni másképp – még így, nyugdíj után tíz-húsz évvel sem. Azért is szerződtem a Tháliába a nyugdíj után. Ezek a kis vendégjátékok, amikor bekerülök egy másfajta környezetbe, nem igazán vonzanak. Ám most egyre több az ilyen munkalehetőség. Hívják az embert ide-oda – persze ebben is van jó és ez is izgalmas, mert olyan kollegákkal lehetek így együtt, akikkel egyébként nem játszanék. De egy igazi társulatban, ahol kinevelik az utódokat, minden nemzedék, minden korcsoport jelen van, és mindenki azért dolgozik, hogy közösen egyre jobb előadásokat hozzanak létre.

• …ahol igazi társulati lét van, ott kevéssé van “hasadás”…?

• Igen, mert ott idejében figyelmeztetik valahogy egymást az emberek: “most elmentél az erdőbe, gyere már egy kicsit vissza!”

fotó: Mihalicz Máté

• …és gondolom nem csak azért, mert a sok lúd disznót győz ……

• Nem. Inkább azért, mert ilyenkor a kollégák elkezdtek beszélgetni egymással: “nahát, nézzük, nézzük! Nincsen bajom veled, de azért beszéljük ezt meg. Nem érzed, hogy egy kicsit elmentél az “erdőbe”? Visszább kellene jönnöd, nem?”

• Régi, szakállas történet, ám e témába vág: nem volt dilemma annak idején egy pillanatig sem, hogy otthagyod a  Nemzeti társulatát?

• Valóban, hisz ez már három vagy négy éve történt – de igazából nem, nem volt kérdés. Nagyon kötődtem az előző vezetéshez és bár az új igazgató nagyon szépeket mondott – noha igazán nem biztatott szerepekkel –, de ebben  a helyzetben e szavaknak nem tudtam hinni – és láttam magamban még perspektívát máshol. Az viszont, hogy ott üljek szép fizetésért és jó, ha egy évben háromszor ha színpadra lépjek… – na, ez nem vonzott.

Mert ha a bulvárt jól, jó minőségben csinálják, akkor azzal nekem nincs semmi bajom. Mi erre törekszünk – legalábbis ezt érzem. Így a pálya vége felé már végigcsináltam és kipróbáltam sok mindent és merem remélni, hogy nem szerényteleség, ha azt mondom:  meg is álltam a helyem. Akkor miért ne próbáljam ki, hogy tudok-e a szórakoztatóiparban is minőséget csinálni?

• Sejtetted, hogy ez egy sportállás lenne?

• “Sportállás” – ez tetszik. Egyébként igen, sejtettem. Vidnyánszky Attila másfajta színházat csinál, ahol erősebb a látvány – “költői színház”, amit csinál. Ebben esetleg nem minden színész érezheti jól magát olyan nagyon. Szoktunk is viccelődni ezzel a filmeseknél: “mi a színész egy filmesnek? Fényvisszaverő felület!” – persze azért tisztelet a kivételnek.

• Mert hát a színházat nem feltétlenül a rendező teremti, hanem a színész a játékával. Nem is jó egymás kenyerét elvenni…

• Pontosan, és a korom is… – hisz annyi színészkolléga van ott. Legyek kolonc valakinek a nyakán, akinek szerepet kell keresni? Előző évben már megkeresett a Thália Színház – még mielőtt bármi változás lett volna a Nemzetiben –, de akkor még nem éreztem szükségét ezt meglépni. Nem bántam meg – bár a Thália bevallottan egy kicsit szórakoztató színház, de véleményem szerint ezt is lehet vállalni.

• Vannak még emlékeim a régi, “komolyabb” Tháliáról ……

• Törekszünk most is erre, de ha a közönség hozzászokott, avagy hozzá lett szoktatva a szórakoztatáshoz, akkor nagyon nehéz őket érdeklődővé tenni másféle darabok, súlyosabb kérdések iránt. Ám abban sem látok semmi rosszat, ha szórakoztató színházat – sőt még a szót is ki merem mondani: bulvárt csinál. Mert ha a bulvárt jól, jó minőségben csinálják, akkor azzal nekem nincs semmi bajom. Mi erre törekszünk – legalábbis ezt érzem. Így a pálya vége felé már végigcsináltam és kipróbáltam sok mindent és merem remélni, hogy nem szerényteleség, ha azt mondom:  meg is álltam a helyem. Akkor miért ne próbáljam ki, hogy tudok-e a szórakoztatóiparban is minőséget csinálni?

fotó: Mihalicz Máté

• …és a havi húsz estédnek a fele kb ott zajlik? 

• A fele talán nem, jelen pillanatban négy előadásban vagyok benne a Thália Színházban. Állandó jelleggel játszom: az Örkényben, az Orlai féle Belvárosi Színházban, huszonhárom éve játszom a Bors nénit a Kolibriben és három előadásban játszom a Rózsavölgyi Szalonban – ha jól számolom ez tíz. Ezek nagy szériában mennek  – százon felül vagyunk már majdnem mindegyikkel. Illetve a Hétköznapi őrületek, ami egy remek cseh darab, ezt most újra elővettük és ez például nem bulvár. Érdekes, hogy mégis van rá közönség. Nyilván, ha mindennap játszanánk, nem biztos, hogy teltházas lenne, de így, havi egy előadásra megtelik a nézőtér és szereti a közönség.

• Visszatérve kicsit a szolidaritásra: a szükségen és a belső motivációidon túl mi diktálta, hogy meccénásként felkarolj helyzeteket, embereket?

• Amikor az a tiszteletteljes dolog ért, hogy a Nemzet Színészévé választottak, akkor úgy éreztem, hogy azt az összeget, ami ezzel jár, azt én vissza fogom forgatni a magyar színházművészetbe.  Amíg dolgozni tudok, keresek annyit, hogy ne legyen arra az összegre égető szükségem. Arra használom, hogy segítsem akár a fiatalokat, akár egy-egy társulatot. Mert hát nem vágyom egy cukrászdát, vendéglőt megenni – ahogy Kosztolányi mondja: “csak az élet örök kincsébe hinni/ s a semmiség előtt még újra lenni”– nagyon szép sor, nem? Szóval, ezt az összeget vissza szeretném adni azoknak, akiknek arra igazán szükségük van. Így született az alapítvány. Az alapítvány is segít, és ahol lehet és kell, ott zsebből még én magam is.

Amikor az a tiszteletteljes dolog ért, hogy a Nemzet Színészévé választottak, akkor úgy éreztem, hogy azt az összeget, ami ezzel jár, azt én vissza fogom forgatni a magyar színházművészetbe.  Amíg dolgozni tudok, keresek annyit, hogy ne legyen arra az összegre égető szükségem. Arra használom, hogy segítsem akár a fiatalokat, akár egy-egy társulatot.

• Hogy látod a mostani fiatal színházcsinálók világát?

• Nekem nagyon tetszik, hogy bátrak és nem húzzák meg magukat, hanem például a K2 vagy bármelyik másik fiatal csapat rendkívül bátor gyerekekből áll, akik nagyon tudják, mit akarnak. Szerencsém van a főiskolán – már nem is tudom hanyadik osztályban – színpadi beszédet tanítani, ezért ismerem is a fiatal korosztályt. Már negyedikes a Zsámbéki-osztály, így hivatalosan már nincs beszédóra, de most éppen Gábor rendez nekik egy De Filippo-darabot. Mint külső szem, bejárok a próbákra és figyelem, nem hagyom el őket még most sem. Új osztályt már nem fogok vállalni valószínűleg, mert évek teltek el úgy, hogy reggel kilenckor elmentem itthonról és éjfélkor értem haza. Ez az embert előbb-utóbb tönkreteszi. Azt hiszem, ez lesz az utolsó osztályom, ez a mostani, negyedikes színészosztály. Mindig csak beszédtanár voltam, soha sem osztályvezető – arra nem mertem volna vállalkozni. Az egy nagyon borotvaélen táncoló valami… Mint “idősebb” kolléga, át tudom adni a tapasztalataimat, de a színészet tanítása az egy nagyon bonyolult folyamat. Abba csak olyan kezdjen bele, aki tudja magáról, hogy erre képes – és akiről ezt mások is tudják.

• Mitől tud ilyen csodálni valóan eleven és gyümölcsöző lenni a kapcsolat közted és a fiatal korosztály között?

• Talán azért, mert a kettőnk közötti kapcsolatnak nem a ” bezzeg az én időmben” az alapja! Most mit kéne várnom? Talán azt, hogy boruljanak előttem, Molnár Piroska előtt térdre? Ugyan már, ne viccelj! Bennem inkább a folytonos igyekezet munkál, hogy megértsem az ő életüket. A kort, a problémáikat, amiben élnek és közben lopva tanácsokat adjak az életem tapasztalataiból!

fotó. Mihalicz Máté

• Szerinted miért fontosabb nekünk inkább a széthúzás, mint a művészetben rejlő, közösséget összekovácsoló erő?

• Nézd, a világ nagyot változott, és nem a párbeszéd felé halad. Mintha a gondolkodás kiment volna a divatból. Egyre inkább azt látom, hogy hasraütés-szerűen ötletelünk – amit épp kiöklendezünk magunkból, azt már meg is csináljuk. Ahelyett, hogy elgondolkoznánk vagy megbeszélnék és megvárnánk, hátha a másik jobbat tud mondani, aminek esetleg egy részével magam is egyetérthetek és fel tudom használni. Egyre inkább azt látom, hogy “na, hasamra ütök, és hopp: egy ötlet, aztán gyerünk”  – és már holnap mehet is! Ez mindenhol így van ma mifelénk, legyen az a törvényhozás vagy bármi más…

• A művészet egy ember centrikus dolog, amit nem lehet a klaviatúra előtt ülve létrehozni…

• Az én színészmesterség tanárom valamikor azt mondta: “a színészet olyan, mint a foci.” Mert ott is tudnia kell mindenkinek a maga helyét. Egy kapusnak tudnia kell, hogy ő nem a gólrugásért lett a kapuba állítva. A csatárnak viszont tudni kell, hogy ő viszont pont azért és így tovább. Pont ugyanígy van egy színháznál: vannak epizódisták és vannak főszereplők. Azonban ők mind egy csapat, akik nem becsülhetik le egymás munkáját. Csak azért, mert én vagyok a főszereplő, azért még az a három mondatos kolléga nagyon is fontos. Nekem, az én szempontomból is nagyon fontos, hogy ő bejön és épp mit csinál. Ez is egy csapatjáték – persze azért itt rengeteg múlik a rendező személyén.

Mintha a gondolkodás kiment volna a divatból. Egyre inkább azt látom, hogy hasraütés-szerűen ötletelünk – amit épp kiöklendezünk magunkból, azt már meg is csináljuk. Ahelyett, hogy elgondolkoznának vagy megbeszélnék és megvárnánk, hátha a másik jobbat tud mondani, aminek esetleg egy részével magam is egyetérthetek és fel tudom használni.

• …és itt lép be egy másik aspektus a hasunkra csapás mellett: mintha nem bíznánk a művészet erejében, igyekszünk mindig átnyomni rajta valami vezérideológiát.

• Igen, túl sok az ötlet. Elég, ha valami blikkfangos, az máris mehet, azt zabálja a közönség. Ám ez egyáltalán nem is biztos. Megint hadd idézzem Pártos Gézát, aki diploma után ezzel bocsátott bennünket útra: “drágáim, maguk most lekerülnek vidékre, ahol játszanak majd ilyent is, olyant is. Ne vigye el magukat a közönségnek a szele akkor sem, amikor 400 ember röhög a nézőtéren attól, mert maguk valami seggrepacsis dolgot csináltak. Mert maguk annak a kettőnek játszanak, aki ezen elhúzza a száját, és mindig lesz két ilyen a nézőtéren!” Ezt valahogy nem szabadna elfelejteni. A tetszés önmagában nem biztos, hogy fontos.

fotó: Mihalicz Máté

• Annak idején is ennyire érződött, uram bocsá’, hogy van egy pártideológia, amit bele kell szuszakolni az aktuális darabba?

• Ebből mi, színészek akkor valahogy kimaradtunk. Legalábbis úgy emlékszem, hogy a nagyon okos igazgatók, rendezők, főrendezők megvívtak ezzel maguk, és nem osztották meg ezt a színésszel vagy csak nagy titokban.

• Talán az lehetett az ok, hogy akkor, a diktatúrának a negyven egynéhányadik évében jártunk, és kellő lelki immunitással és merészséggel bírhattak az emberek ahhoz, hogy kiálljanak valamiért, szóljanak valami ellen. Talán hat esztendő az efféle tudatossághoz kevés – teátrumi igazgatókként egyesek önjelölt és abszurd módon a politika zászlóvivőivé lesznek… Honnan, miből eredhet ez?

• Hogy ez most miért van így? Nem tudom. Akkoriban képesek voltunk összekacsintani, mert valami ellen voltunk, amiről tudtuk, hogy nem lehet jó. Akkoriban mindezt nem lehetett nyíltan tagadni vagy nyíltan kiállni és ellentmondani. Ez szülte azt a fajta néma összekacsintást. …és a vájtfülűek tökéletesen értették ezt akkor. Ez ma teljesen hiányzik.

A Halleluja – Oratorium balbulum című, Eötvös Péterrel közös oratórium szövegében van egy régebbi darabjából való mondata Esterházynak: “fölhígult Európa húslevese”. A kulturálatlanság, az egyre inkább előretörő ököljog elgondolhatatlanul rosszat tesz. Az a bizonyos meg nem gondolt gondolat, az most nagyon rossz felé visz…

• Hova lett most ez az összekacsintás?

• Ez most átment valamiféle “kabarés” viccbe. Most ha valaki viccelődve kritizál – mintsem hogy azt jóval nyíltabban, egyenesen kimondaná -,  az ettől rögtön bátornak érzi magát. Holott a saját véleményének az effajta felemás vállalásától csupán borzasztó olcsóvá válik. Amikor valami ellen szól egy színházi este – és ezért aztán roppant merésznek gondolják azt az alkotók – sokszor az is csak a vicc hangján szól, egyfajta kabaréként. Mintha azt sugallnák: ne is vedd olyan komolyan azt a kritikát, ne érezd az igazi súlyát, mert ez az egész csak vicc…

• A nyolcvanas évek Kaposvárján miért lehetett ez – a lényeg elviccelése helyett – totálisan másképp? Mitől tudott az, ott és akkor annyira működni?

• Nehezen mondom ki a félelem szót. Mert akkoriban nem volt egzisztenciális félelmünk. Az emberek megéltek, fenn tudták tartani magukat – talán az igényeink sem voltak olyan nagyok… Nem féltünk akkoriban attól, hogy valakit kirúgnak, menesztenek, mert valami rosszat szól. Mára viszont belopakodott az egzisztenciális félelem a mindennapjaikba, az emberek féltik a megélhetésüket. Ez van most  a levegőben. Ezért is ment el a  szókimondás a vicc irányába: “ne vegyetek komolyan, mert ez nem komoly, csak tréfa.” Mint Hofinál: jót röhögünk rajta, anélkül, hogy bármilyen következménye is lenne.

• Meglehet, azért sem megy még az összekacsintás, mert nem vagyunk még elég régóta benne a mostani direktívában. A hat év talán kevés ahhoz, hogy felgyűlhessen bennünk valami, hisz Kaposvár idejében már harmincegy néhány diktatórikus év alapozta meg azt a “közös nyelvet”…

• Ott már a réseket lehetett egy kicsit “tágítani”. Igen, lehetséges, hogy nem vagyunk még benne elég régóta.

• Még nem ivódott bele a pórusainkba, hogy zsigerileg undorodjunk tőle…

• És idáig még senki nem érezte mindezt igazán a bőrén, ám most, ahogy a lapok is szép lassan kezdenek megszűnni, eltűnni, egyre többen élik meg a veszteséget, a veszélyt személyes élményként.

• Lehet, hogy az idő túlhaladt rajtunk, és ez az egész a végtelenségig fog prolongálódni?

• A Halleluja – Oratorium balbulum című, Eötvös Péterrel közös oratórium szövegében van egy régebbi darabjából való mondata Esterházynak: “fölhígult Európa húslevese”. A kulturálatlanság, az egyre inkább előretörő ököljog elgondolhatatlanul rosszat tesz. Az a bizonyos meg nem gondolt gondolat, az most nagyon rossz felé visz…

Fotó: Mihalicz Máté

• …és amikor ehhez néha még a színház is odateszi az előre megrágott politikai ideológiát, akkor mindez nemhogy nem tompít, hanem csak tovább erősíti az ökölütést…

• Igen, és az már ilyenkor nagyon a gyomorba megy.

• A karácsonyinak szánt interjúnk végére eljutottunk a gyomorig…

• Karácsony? A színésznek az ünnepek dupla előadást jelentenek. Nagyon sokan csak karácsonykor mennek színházba, egymásnak színházjegyet adva ajándékba. Így nekünk általában az ünnep dupla előadást jelent, a szenteste  kivételével.

…számomra akkor van karácsony, amikor akarom. Ha kijelölök egy napot, hogy nekem ma van karácsony, akkor számomra akkor van karácsony. A szilveszterrel is ugyanígy vagyok, akkor lazítok, amikor ráérek. Viccesen azt szoktam mondani: a profi akkor beteg, amikor ráér.

• Az elmúlt évtizedekben hogyan sikerült az adventi időszakban az ünnepvárást, a munkát és az ünnepre való felkészülést összebékíteni egymással?  

• Én nem készülök az ünnepekre. Egyedül a szenteste az, amikor az ember leül és gyújt egy csillagszórót. Aztán másnap már jön is a munka. Számomra olyan igazán nagy készülődés az ünnepekre sosem volt. Nem foglalkoztam ezzel, igaz, ezt mindig megtették helyettem mások.  Legfőképp számomra akkor van karácsony, amikor akarom. Ha kijelölök egy napot, hogy nekem ma van karácsony, akkor számomra akkor van karácsony. A szilveszterrel is ugyanígy vagyok, akkor lazítok, amikor ráérek. Viccesen azt szoktam mondani: a profi akkor beteg, amikor ráér. Színházi előadás nem maradhat el, tehát mikor beteg egy színész? Amikor ráér betegnek lenni. Miattam betegség okán még egyszer sem maradt el előadás, pedig mindjárt betöltöm a hetvenkettediket, nemsokára aranydiploma… Igen, a profi akkor beteg, amikor ráér.

Csatádi Gábor