Home / Megnéztük / Boldogságkalauz, avagy hogyan maradjunk vidámak nehéz időkben is?
Boldogságkalauz, avagy hogyan maradjunk vidámak nehéz időkben is?

Boldogságkalauz, avagy hogyan maradjunk vidámak nehéz időkben is?

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak – könyvrecenzió

Nikolas boldog kisfiú volt.
Azaz tulajdonképpen mégsem.
Ő maga, ha megkérdezték volna, biztosan azt feleli, hogy boldog, és tényleg meg is próbált az lenni, de ez nem mindig könnyű. Inkább úgy mondanám, Nikolas hitt a boldogságban, mint ahogyan hitt a koboldokban, a trollokban és a glimpikben is, bár sosem látott még egyet sem. Mint ahogyan a boldogságot sem látta még soha. Vagy az olyan régen volt, hogy nem is emlékezett rá.

Mikor egy szürke, hideg, esős délutánon először megláttam Matt Haig könyvét egy bolt kirakatában – csinos, fenyőfát idéző halomba rendezve -, akkor az első gondolatom az volt, hogy az ünnep [neon]fényét emelendő, már megint egy csillámporos, generálszósszal nyakonöntött karácsonyi ifjúsági regényt próbálnak a nyakamba sózni. A jó bevált séma alapján megírva: végy egy szerethető, ám nem túl bonyolultan ábrázolt főhőst, akinek áramvonalas jellemével könnyen azonosulhat az olvasó, aki nehéz sorból végül egyenes, kiszámítható úton eljut a vágyott célig, közben keverd különböző kalandokba, melyek persze épp csak annyi veszélyt rejtenek magukban, amennyi az ifjúság számára könnyedén feldolgozható, majd elfeledhető – végül adj az egészhez jó sok havat, fenyőt, rénszarvast, mézeskalácsot, karácsonyfadíszt, izzósort és efféléket, hogy a kötelező ünnepi díszlet is le legyen tudva.
Nagyot tévedtem, és ez már a következő másodpercben nyilvánvalóvá vált számomra, mikor az egyik nyitott példányra tévedt a tekintetem. Az illusztrációt látva azonnal elhallgatott a gonosz kis hang a lelkemben, amely arra csábított, hogy végképp belesüppedjek a kényelmes gonoszkodásba, ahogyan Karola néni, Nikolas nagynénje (na jó, annyira talán mégsem), és lehúzzam a kötetet az elolvasandók listájáról. Elkezdtem hinni. Chris Mould fekete-fehér, szelíd erőt sugárzó rajzai első pillantásra nyilvánvalóvá teszik: itt nem lesz szó se szirupról, se műanyag dekorációról, se a „most megmentjük a karácsonyt, ide a hatlövetű cukorpálcámat”-féle lapos klisékről, hanem az egyszerű, mégis hatalmas Csodáról. Arról, amiben hinni kell, csak így, egyszerűen.

Nem az a lényeges, hogy mégis hogyan képes a Mikulás egyetlen éjszaka alatt eljutni az összes gyerekhez (képes), hogy fér át nagy pocakjával együtt a szűk kéményeken (átfér), hogy tudja repülésre bírni a rénszarvasokat (nem kell ám őket annyira noszogatni), hanem az, hogy lehet hinni a jóság erejében, életben tartani a reményt a legrosszabb helyzetben is, igazán jó dolgokra vágyni, és nem pusztán a lelkiismeretünk megnyugtatása érdekében hangoztatni ezek fontosságát. Azért persze az említett kérdésekre is megkapjuk a választ, és még sok egyéb rejtélyre, mint például arra, hogy miért nem öregszik a Mikulás, vagyis Karácsony apó, ami nekem rengeteg álmatlan éjszakát okozott gyerekkoromban…

Nikolas, a főhős, akit Karácsonynak is hívnak, mert épp karácsonykor született, valóban nehéz sorsú kisfiú, aki apjával kettesben, Finnország egy félreeső erdejében nagy szegénységben éldegél, és valóban el is jut a vágyott célig, de ez a cél nem pusztán az, hogy Karácsony apóvá váljon, annál sokkal több. Nevezetesen, hogy tökéletesen elégedetté váljon azzal, akivé lett az évek során (a koboldok és a koboldtermészetűek csak addig öregszenek, míg el nem érik ezt az állapotot).nic10

Ehhez az kell, hogy ráébredjen, mi is az, ami őt tökéletesen boldoggá teszi: az, hogy másokat tegyen boldoggá. És ez az út hosszú, szinte képtelenség egy élet alatt bejárni, ám a képtelenségről a koboldok azt tartják, hogy az „nem más, mint az elképzelhető, amit egyelőre még elképzelhetetlennek találsz”. Meglehet, igazuk van.

A kalandok, próbatételek, melyek a történetben megjelennek, bizony nem épp veszélytelenek. Nikolast komoly veszteségek érik, az emberi természetnek egy 11 éves fiú számára nehezen érthető, kezelhető gyengeségeivel és visszásságaival éppúgy szembe kell néznie, mint egy támadni készülő hatalmas medvével, a csontig hatoló hideggel, a leküzdhetetlen éhséggel vagy egy dühös, állig felfegyverzett koboldsereggel. Bonyolult döntésekre kényszerül, sokszor kell megküzdenie önmagával, hogy a kényelmes megoldás helyett a helyes utat válassza.

A félelem természete többször is felsejlik a mesében. Nikolas apja, Joel, a szegény, özvegy favágó, aki egyedül neveli fiát, fél a nélkülözéstől , fél attól, hogy nem adhatja meg fiának azt, amire szerinte szüksége lenne. Hat társával együtt elindul, hogy bizonyítékot szerezzen Koboldfalva és a koboldok létezéséről. Pénzért teszi mindezt, és végül olyan döntésre jut expedíciójuk közben, ami erkölcsileg nehezen védhető: elrabol egy koboldgyermeket, hogy a király elé vihessék. Nikolas, aki teljesen megbízik apja jóságában, azzal a ténnyel szembesül, hogy Joel aljasságot követ el egy „nagyobb jó” érdekében, hogy végre kitörhessenek a szegénységből, hogy étel kerülhessen az asztalra, ajándék a karácsonyfa alá. Ez egy idősebb kamasznak is hatalmas lelki teher, hát még egy kisfiúnak. Nem szokványos helyzet ez egy karácsonyi mesében (én legalábbis nem sűrűn találkozom vele), a jellemek sem két dimenziósak, csak jók vagy csak rosszak. Nem papírból kivágott karácsonyi figurák mozognak itt, talán csak Karola néni, a gonosz „mostoha” az, aki meg is kapja méltó büntetését Villám, a rénszarvas jóvoltából, de ennyi egyszerűsítés, azt hiszem, elfér ebben a történetben. Vodol apó, a koboldok vezetője, az emberi lényektől fél, attól, hogy kihasználják a koboldokat, ezért megírja az Új Koboldregulát, amely többek közt ilyen parancsokat tartalmaz: aggódj, amikor csak tudsz; ne engedj utat a benned feltörő jó szándéknak; saját érdeked helyezd mindig mások elé; minden erőddel akadályozd meg, hogy emberi lények jussanak be a faluba! A kirekesztéssel, bizalmatlansággal és a tudatlansággal alaposan körbebástyázott előítéletekkel is fel kell vennie a harcot a fiúnak. Koboldfalvát éppúgy meg kell mentenie, ahogyan az emberek világát, egyszerű, tiszta jósággal, erős hittel, ami maga a varázslat, a csoda. A történet nagy erénye, hogy ez a sok jóság, szeretet, boldogság valahogy nem válik hiteltelenné, nem csábít cinizmusra, mint oly sok esetben.

Azt hiszem, nagy hiba lett volna, ha az előítéleteimre hallgatok, egy igazán szívmelengető történettől fosztottam volna meg saját magam, és ajánlom mindenkinek, aki tud szégyenkezés nélkül, őszintén hinni abban, hogy ez a világ nem az a szürke, hideg, esővel áztatott valóság, amiben képtelenek lennénk varázsolni!

Márpedig annak útja-módja, hogy egy képtelen dolgot elképzelhetővé tegyünk, nem a logikán meg okoskodáson keresztül vezet. Dehogy. Csakis azáltal képzelhető el, hogy hiszünk benne. A hit maga a módszer. Ha az ember hisz magában, és szorult belé némi varázserő, akkor képes megállítani az időt, kiszélesíteni egy kéménylyukat, de még a világot is körülutazni egyetlen éjszaka alatt.

Rössler Mona

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak

llusztrálta: Chris Mould
Fordította: Magyari Andrea
Kolibri Kiadó 2016. 270.o.

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top