Home / A függöny mögött / Interjúk / “Semmit, semmit sem tudunk – mindig mindent elölről kell kezdenünk!”
“Semmit, semmit sem tudunk – mindig mindent elölről kell kezdenünk!”

“Semmit, semmit sem tudunk – mindig mindent elölről kell kezdenünk!”

Az esztendő utolsó napjain jól esik nem rohanni, lépéseinket lassítva ráérősebb és hosszabb beszélgetéseket olvasni… Esztendő fordulóján Csoma Judittal beszélgettünk társadalmunkról, színészi pályáról, humorról és magas mércékről… 

  • Hogyan telnek mostanában a napjaid?
  • Ma például, a beszélgetésünk után, elmegyek majd a postára – ha sor lesz, akkor mit csináljunk: kivárjuk -, átveszem az Erzsébet-utalványt, és bemegyek vele a Sparba. Karácsonykor eddig is ezt tettem: cukrot, olajat, hideg élelmet vásárolok és odaadom a rászorulóknak, most is ezt fogom tenni.
  • Van valami, ami mostanában nyomaszt?
  • Ami nyomaszt? Arról regényt tudnék írni…. Nyomaszt, megvisel az, ami ebben az országban zajlik. Éltem már diktatúrában – és nem tudom, hogy mit vétettem, hogy másodszor is át kell élnem. Már nem vagyok fiatal és sajnos azt látom, hogy ez még egy jó ideig így marad. Tehetetlenül nézem, hogy ez a nép – ez az istenadta nép –teljesen belesüppedt az apátiába, és elfáradt mostanra. Úgy érzem, hogy az elmúlt huszonhat évet elherdálták. Ebben mindenkinek megvan a maga felelőssége – még ha nem is ugyanolyan arányban. Felelősek az eddigi kormányzópártok, és felelősek vagyunk mi is. A civilek részvétele lenne az egyetlen megoldás. A Parlamentet – úgy, ahogy van –  ki kellene üríteni, mert hiteltelenné vált mindenki. A népet, ugye, nem lehet lecserélni, na de a kormányt, azt igen!

Amikor 1987-88-89-ben állandóan tüntettünk a Hősök terén, akkoriban egy csomó jó arcú embert láttam, tele reménnyel. Azt éreztem: “igen, itt van egy olyan társadalom, amelyik pontosan ellenőrizni tudja majd azt, hogy itt ne menjenek tévútra a dolgok!” Mára viszont azt kell látnom, hogy eltűnt ez a réteg. Nem mozdulunk.

  • Vajon a rezignáltságunkat is le lehet cserélni?
  • Én 1980-ban jöttem át Romániából: az ottani diktatúrában senki se gondolta akkor, hogy ’89-ben bekövetkezik, ami történt. Jó, forradalomnak mondják, de igazából az egy puccs volt. Éveken keresztül érezhető volt ott is, hogy egyre inkább belefáradtak az emberek a mindennapokba. Viselték a sorsukat és mindig elmondták: “jaj, csak rosszabb ne legyen!”. Aztán mindig csak rosszabb lett. Magyarországon ebben a huszonhat évben nem egy kormány, hanem több is volt, telis-tele nagy reményekkel, hogy “na, majd akkor most!” – és aztán a huszonhat év alatt semmi sem történt. A társadalom viszont borzasztó elfásult és érzéketlen lett. Megmagyarázhatatlan számomra az, hogy a szolidaritás ilyen szinten kiveszett az emberekből. Ha az internetet akarják megadóztatni, akkor iszonyúan sokan utcára vonulnak – de az egészségügy, az oktatás, a korrupció és még vagy hatvanhatezer más dolog miatt – amiért már rég el lehetett volna kergetni ezt a kormányt – SEMMI nem történik.
  • Nálunk ’89-90-ben – veletek ellentétben – nem volt sem forradalom, sem puccs, olcsón kaptuk ajándékba a “változást”… 
  • Valószínű ez is közrejátszik. Romániában ’89-ben vér folyt, emberek haltak meg. Itt nem folyt. Pontosan ezért is gondolom, hogy Romániában már nem lehet még egyszer hasonló rendszert csinálni, mert ’89 élménye nagyon közel van. ’56-é viszont messze, a múltban és generációk nőttek fel azóta, akiknek ez semmit nem jelent. És el is butultunk azóta… Amikor 1987-88-89-ben állandóan tüntettünk a Hősök terén, akkoriban egy csomó jó arcú embert láttam, tele reménnyel. Azt éreztem: “igen, itt van egy olyan társadalom, amelyik pontosan ellenőrizni tudja majd azt, hogy itt ne menjenek tévútra a dolgok!” Mára viszont azt kell látnom, hogy eltűnt ez a réteg. Nem mozdulunk. Ám akkor miért mozdultunk? Akkor a romániai falurombolásért is felemeltük a szavunkat, ami nem is magyarországi probléma volt. Most problémahegyek vannak és senkit nem érdekel – ezt nagyon nehezen értem és hiszem el. Ceauşescu is elég sokáig húzta, persze őt a sajátjai árulták el. Nyilván sok szempontból másfajta ez a diktatúra, de egyértelműen az.

Nekem a színház az élet. A  levegő, mert színház nélkül – bár nem látszik – elveszettnek érzem magam. A színház ugyanakkor az a közeg is, ahol elbizonytalanodom. Mert a saját előadásaimra se úgy megyek be, hogy: jahaj, én már mindent tudok. Semmit, semmit sem tudunk – mindig mindent elölről kell kezdenünk. Mindig ott az izgalom, hogy vajon van-e még bennem annyi? Mert tudomásul kell venni: sérül az idegrendszer, sérül a fizikum, sérül a lelkünk, sérül minden. Ki tudja, amikor majd fölboncolnak, nem találnak-e kis preinfarktusokat? Mi mindent kellett és kell a színésznek megélni! Gyönyörű pálya, de hát cudar egy sors is egyben. 

  • Miben állt Ceauşescu-diktatúra mássága az Orbán-rezsimmel összehasonlítva?
  • A Ceauşescu-érában az ország le volt zárva. Utazni kétévente egyszer lehetett, az útlevél a rendőrségen volt, nem voltál szabad és egy emberre legalább öt szekus jutott. A telefonra rátettük a párnát, mert azon keresztül hallgattak le. Mégis megtaláltuk a módját, hogy vidámak legyünk. Egy mosóportért kaptunk egy csirkét, egy csirkéért kaptunk egy kiló cukrot, megoldottuk az életünket, ahogy tudtuk, ahogy lehetett. Tudtunk bizonyos dolgokon röhögni. Egyszer például ültünk a barátaimmal – ugye, fűtés, villany, meleg víz nem volt, semmi sem nem volt – nagykabátban, kesztyűben, sapkában egy gyertya mellett és kártyáztunk. És annyira komolyan vettük azt a kártyázást, mintha az életünk függött volna tőle. Aztán egyszer csak felnéztem, és ahogy láttam magunkat sapkában, kesztyűben, télikabátban, ahogy ott fogtuk a kártyáinkat, úgy elkezdtem röhögni, hogy abba is hagytuk a kártyázást. Rendkívül abszurd volt az a helyzet.
  • Lehet, hogy nekünk is komolyan kellene vennünk azt, amit épp csinálunk, akárcsak egy parányit is? 
  • Azon, ami itt történt az elmúlt hat évben, nem tudok nevetni. 2010-ben egy óriási lehetőséget kapott a kezébe ez az ember. Felvirágoztathatta volna ezt az országot. Bosszúból, az azt megelőző nyolc év miatt érzett dühből nem lehet kormányozni. Úgy érzem magam, mintha játékszer vagy kísérleti nyúl lennék az ország nagy részével együtt. Talán még ki is kacagnak bennünket. Úgy gondolkoznak: “na, csináljuk meg még ezt is és lássuk, elviselik-e még?” És elviselik. Azoknak, akiknek magánynyugdíjpénztári megtakarításuk volt, azt kellett volna akkor mondaniuk: maradunk. Mert így a hatalom gyakorlói azt gondolhatták, amikor annak idején ezt megtették: (tenyércsettintés) “na, ha azt a hatalmas összeget lenyúljuk és nem történik semmi – akkor innentől azt teszünk, amit akarunk!” És lám, így is történt.

Egyszer például ültünk a barátaimmal – ugye, fűtés, villany, meleg víz nem volt, semmi sem nem volt – nagykabátban, kesztyűben, sapkában egy gyertya mellett és kártyáztunk. És annyira komolyan vettük azt a kártyázást, mintha az életünk függött volna tőle. Aztán egyszer csak felnéztem, és ahogy láttam magunkat sapkában, kesztyűben, télikabátban, ahogy ott fogtuk a kártyáinkat, úgy elkezdtem röhögni, hogy abba is hagytuk a kártyázást. Rendkívül abszurd volt az a helyzet.

  • Szerinted ez nálunk genetikus vagy csak így nevelődtünk, így szocializáltak minket?
  • Kertész Ákosnak azért kellett elmennie ebből az országból, mert pont ezt firtatta. Egy dolgot tudok: híresen nem összetartó a magyar. Fél téglával vagy épp egésszel veri a mellét, hogy milyen nagy magyar. Temetni is nagyon tudunk. 2016 a nagy veszteségek éve. Feldolgozhatatlan számomra, hogy Esterházy halálára a kormány ne tudjon reagálni, csak azért, mert haragszik rá. Ilyet nem lehet csinálni. Én is kimegyek a tüntetésekre, de egy idő után már azt kezdtem érezni: most piknikezni megyünk ? Ebben az országban már rég nincs a klasszikus értelemben vett jobb- vagy baloldali párt. Persze demokraták még vannak, csak nem tudom, hogy hol. Elbújtak, feladták, elmentek. De az nem megoldás, hogy az egész ország elmegy. Mindenki nem mehet el. Romániában is pont így volt: ’89 előtt egyre  többen szöktek Magyarországra, azt követően pedig még inkább jöttek.  A magyar állam befogadta őket – és ezt nagyon jól tette. Ennek fényében kérdezem most: azok a szerencsétlen szíriai gyerekek, anyák, apák mind terroristák? Mi történt? Hová lett a szolidaritásunk? Nagyon rossz felé tart az egész világ, nem csak Magyarország. Mint egy fertőzés, terjed az idegenellenesség, mert mindig lesz valaki, aki terjeszti ezt a kórt.
  • …könnyű ennek úgy terjednie, mint a fertőzés, ha a fertőzésnek az alapcsíráit, bármilyen módon is, már eleve magunkban hordjuk.
  • Igen, de azért most látjuk azt, hogy mi történik a lengyeleknél  – fantasztikus nép, azt azért hozzá kell tenni.
  • …a lengyelek, akiket a kormányunk buszokkal utaztat ide…
  • Sokszor valami olyan jelentéktelen dolog veri ki a biztosítékot, amire nem is számítunk. Hallottam, hogy a Miniszterelnök úr azt mondta: 2017 a lázadás éve lesz! Ez mégis mit jelent? Ők fognak lázadnak ellenünk vagy mi őellenük? Mert volt már szó korábban az elrugaszkodás évéről is, volt már itt minden.
  • Mi motivált ’70-ben, hogy Marosvásárhelyen elkezd a színművészetit?
  • Annyi csupán, hogy már három éves koromtól színész akartam lenni. Semmi “lázadás” nem volt ebben. Aztán ahogy telt-múlt az idő, még mindig csak ezt az egyet akartam – az óvodában, az iskolában is, és a szüleim is támogatták ezt.
  • Mi lehetett az, ami motiválhatott, ami miatt tíz körömmel ragaszkodtál ehhez az elhatározásodhoz?
  •  Mindig én voltam a játszótársaim között a középpont, és mindig kitaláltam és megrendeztem, hogy mit fogunk játszani: “ te ez leszel, te az leszel!” Magamnak mindig jó szerepeket adtam, természetesen. Emlékszem, állandóan lakáshivatalosdit játszottunk: én adtam a lakásokat és mindenféle akták voltak körülöttem. Értelmiségi, zeneszerző családba születtem és körülöttem mindenki segítette azt az álmomat, hogy színész lehessek. Később verseket mondtam, szavalóversenyeken vettem részt és mindig nyertem. Nem jártam színjátszó csoportokba. Egyszer azért csak elmentem egybe kíváncsiságból, a nevére már nem emlékszem. Szőcs Géza instruált, és azt mutatta be, hogyan ugrik a béka. Erre az egyre emlékszem, másra már nem.
  • Ahhoz képest, hogy híresen szeretsz nem beállni a sorba, eleinte mégis az egyik társulat követte a másikat: Debrecen, Miskolc, Szeged, Nyíregyháza…
  • Először Nagyváradra kerültem. Öt nagyon szép évet töltöttem ott, majd nyolcvanban eljöttem. Volt egy rendkívül jelentős előadásunk, a Tangó, amit Alexandru Colpacci, egy zseniális lengyel-román rendező rendezett. Óriási előadás volt, parádés szereposztással és ez abban az időben, a Ceauşescu-érában valóságos időzített bomba volt. Ezt az előadást meghívták Bârladra, az ország másik felébe, egy színházi találkozóra. Bârladon egy deka magyar nem él, de még egy fél deka sem. A mi előadásunk mindent vitt. Játszott benne többek között Szabó Lajos, Kakassy Ági, Miske László, Bányai Irén, Darkó István Técsy Sándor és én. Akkor nekem már be voltak adva a papírjaim, sőt már kész volt a végleges útlevelem, hogy elhagyjam az országot. De nem akartam magára hagyni az előadást, emiatt lekéstem a debreceni szerződtetést. Ám ez akkor és ott egyszerűen nem foglalkoztatott. Azt éreztem, hogy nekem közös a sorsom ezzel az előadással. És jól tettem, hogy nem hagytam magára a társulatot, mert az egy óriási élmény volt. A fesztiválon többen is odajöttek hozzám: szerződnék-e Bukarestbe? Mondtam, hogy sajnos én most elhagyom az országot. Debrecent sem bántam meg. Alapjában igen hosszú ideig ülök egy helyben, úgyhogy engem rugdosni kell. Rugdostak is, amiért akkor nem, csak visszatekintve nagyon is hálás vagyok. Persze nem mindegy, hogy mikor, hány éves korában érik az embert a rugdosások. A legutolsót Alfölditől kaptam, azt nehezen dolgozom fel, mert az már idősebb koromban ért. Persze egyik sem érkezik jókor, ha a földre kerülsz tőle. Aztán föltámadsz – de ebből a legutóbbiból volt a legnehezebb föltámadni.

Garast nagyon szerettem és éreztem, hogy ő is szeret. Annak idején, nyíregyházi korunkban A vágy villamosát játszottuk.  Ő is megnézte az előadást. Előttem van, ahogy berontott az öltözőbe előadás után. Falfehér volt és remegett: “Maga hol volt eddig?” – kérdezte. Ezt követően valahányszor színházban előadást néztem, mindig találkoztunk. A sors mindig úgy hozta, hogy vagy előttem vagy mögöttem ült. Mindig mutatta a kezével: “levelet kellene írni, mert magának Budapesten a helye!”. Mármint hogy jelentkezzek be a színházigazgatókhoz. Mondtam neki, én nem tudok leveleket írni. Aztán az egyik nyáron üzenet várt a telefonomon: “Garas Dezső vagyok, a Nemzetiben rendezem Bartis Attila: Anyám, Kleopátrá-ját  és szeretném, ha Jordán Évát maga játszaná. Találkozzunk.”

  • Egyébként azt megelőzően, hogy Alföldi elküldött, volt valami olyan köztetek, ami ezt magyarázhatná?
  • Nem tudok ilyenről. A Tartuffe-ben rendezett a Nemzetiben, amikor még Jordán volt az igazgató, és nagyon jól dolgoztunk együtt, legalábbis én így emlékszem. Nagyon szép sorozatot élt meg az az előadás. Nagyon szerettem is játszani. Aztán Alföldi igazgató lett – volt egy titkos szavazás, és a társulat zöme nem őt támogatta. Emlékszem, pont az Ivanovval voltunk Strasbourgban, amikor itthon a döntés megszületett. Akkor épp karácsony előtt Ascher Tamással Colmarba kirándultunk át – egy gyönyörű ékszerdobozhoz hasonlít az a város –, és küldtem egy sms-t Robinak, amiben gratuláltam. Erre szó szerint azt válaszolta: “YES, baszod!” Szíve joga minden igazgatónak eldönteni – és ezt most, mindezek után is így gondolom -, hogy akarja-e az adott színészt vagy sem. Ám akkor ezzel nagyon kihúzták alólam a talajt. Azt a színpadot, ami nekem nem a csillogást, hanem az életemet jelentette. Én tulajdonképpen semmit nem mondtam az irodában a megbeszélés alatt, csak annyit: jó, köszönöm, vettem a kabátomat és kijöttem. Mentem ki  a parkolóba, ahol Garas Dezsővel futottam össze. Kérdezte, hogy mi van? Mondtam, hogy most voltam a szerződtetési tárgyaláson. Lehet ezt szépen úgy is mondani, hogy nem ajánlott szerződést és lehet úgy is, hogy kirúgott. Garas egy retteneteset káromkodott és becsapta az autó ajtaját. Nem is emlékszem, hogyan tudtam haza menni ezek után… Garast nagyon szerettem és éreztem, hogy ő is szeret. Annak idején, nyíregyházi korunkban A vágy villamosát játszottuk. Ő is megnézte az előadást. Előttem van, ahogy berontott az öltözőbe előadás után. Falfehér volt és remegett: “Maga hol volt eddig?” – kérdezte. Ezt követően valahányszor színházban előadást néztem, mindig találkoztunk. A sors mindig úgy hozta, hogy vagy előttem vagy mögöttem ült. Mindig mutatta a kezével: “levelet kellene írni, mert magának Budapesten a helye!”. Mármint hogy jelentkezzek be a színházigazgatókhoz. Mondtam neki, én nem tudok leveleket írni. Aztán az egyik nyáron üzenet várt a telefonomon: “Garas Dezső vagyok, a Nemzetiben rendezem Bartis Attila: Anyám, Kleopátrá-ját  és szeretném, ha Jordán Évát maga játszaná. Találkozzunk.” Elhagyott az erőm, kezem-lábam remegett. Ez egyébként A vágy villamosa-szerepem hozadéka. Garas nem osztogatta a dicséretet, de nekem nagyon szépet mondott. Ekkor még a Bárkában voltam és onnan szerződtem a Nemzetibe, mert amikor Jordán megkapta a színházat, ő ajánlott szerződést. Lehet, hogy ebben a Garas keze volt, nem tudom. Örültem, hogy odakerültem. Valószínűleg aztán ez az elküldés is benne volt abban a hátizsákban, amivel az ember a világra jön.

A sors úgy hozta, aminek én nagyon örülök, hogy bekerülhettem Ascher felkérésére az Ivanovba, azt megelőzően pedig Máté Gábor felkérésére a Balta a fejbe-nbe a Kamrába. Bár nem tartozom a Katona társulatához, de az a elmúlt 11 évben gyakran játszhattam itt, és szoros is a kapcsolatom velük. Az Ivanovba is úgy kerültem, hogy az épp már megint kikapcsolt telefonomon várt Ascher üzenete. Tamás már látott engem nagyon sok mindenben addigra. De mégis, ha bármikor találkozunk, úgy tud nézni, hogy rögtön elbizonytalanodom, színész vagyok-e még vagy sem?. Nagyon szeretem őt.

  • Mennyire zavar, hogy nem tudod, nem akarod magad “menedzselni”?
  • Az is lehet, hogy nem értek hozzá. Nézd, húsz nagyszerű évet töltöttem vidéken. Nagyon szerettem Debrecenben, Miskolcon is lenni. Nyíregyháza pedig egy külön ajándéka volt a sorsnak. Azt kívántam, hogy negyvenéves koromra történjen velem meg az, hogy odajön hozzám egy igazgató vagy rendező és azt mondja: “nekem maga kell!” Verebes István személyében ez megadatott a sorstól – akit én előtte egyébként nem ismertem személyesen. Ő keresett meg, akkor már negyvenéves voltam. Nagyszerű dolgok történtek velem Nyíregyházán! Az ő igazgatása alatt egy évadban eljátszhattam Arkagyinát és Blanche DuBoist. Akkor azt mondtam: most kéne abbahagyni, mert ilyen soha többé nem lesz. Nem is lett. Az valami elképesztő volt! Akkor valahogy olyan szerencsés volt a csillagok állása. A Sirály előadásunkat, amit Verebes rendezett, meghívták Szegedre A vágy villamosá-val együtt – de István azt mondta, hogy ő a színház igazgatója és a saját előadását nem küldi. Hihetetlenül odafigyelt az effélékre. Nagyon boldog voltam ott, aztán minden boldogságnak vége szakad egyszer. Amikor oda került Tasnádi, én egy év után fölmondtam. Jó rendezőkkel dolgozhattam együtt, Máté Gáborral is ott dolgoztam először A viszontlátás trilógiájában, ami egy rendkívül izgalmas, érdekes előadás lett. Boldog voltam vidéken! Húsz év kétlaki élet: a vonat, a mindenből kettő időszaka. Ez egy kicsit nehéz volt, de mindezt kárpótolta az, hogy jól éreztem magam. Aztán utána megváltozott a történet. Szokatlan volt, hogy metróval kell bemenni a színházba és nem szemben van az épület, ahová éppen csak átszaladsz! Vidéken igazából a színészház, a színház és az állomás háromszögében éltünk. Jó volt ott egy tömbben lakni, nagy főzőcskézésekkel, jó közösségben. Nyíregyházán havonta egyszer, vasárnaponként volt a színházban egy művészkör – ez is István ötlete volt és nagyon szerették a nézők.
  • … és ezt követően?
  • Aztán jött a Bárka, ott is szerettem dolgozni. Nekem a színház az élet. A levegő, mert színház nélkül – bár nem látszik – elveszettnek érzem magam. A színház ugyanakkor az a közeg is, ahol elbizonytalanodom. Mert a saját előadásaimra se úgy megyek be, hogy: jahaj, én már mindent tudok. Semmit, semmit sem tudunk – mindig mindent elölről kell kezdenünk. Mindig ott az izgalom, hogy vajon van-e még bennem annyi? Mert tudomásul kell venni: sérül az idegrendszer, sérül a fizikum, sérül a lelkünk, sérül minden. Ki tudja, amikor majd fölboncolnak, nem találnak-e kis preinfarktusokat? Mi mindent kellett és kell a színésznek megélni! Gyönyörű pálya, de hát cudar egy sors is egyben. A sors úgy hozta, aminek én nagyon örülök, hogy bekerülhettem Ascher felkérésére az Ivanovba, azt megelőzően pedig Máté Gábor felkérésére a Balta a fejbe-nbe a Kamrába. Bár nem tartozom a Katona társulatához, de az a elmúlt 11 évben gyakran játszhattam itt, és szoros is a kapcsolatom velük. Az Ivanovba is úgy kerültem, hogy az épp már megint kikapcsolt telefonomon várt Ascher üzenete. Tamás addigra már látott engem nagyon sok mindenben. De mégis, ha bármikor találkozunk, úgy tud nézni, hogy rögtön elbizonytalanodom, színész vagyok-e még vagy sem?. Nagyon szeretem őt. Az Ivanov-ot követően pedig ismét megkeresett, és így játszhattam aztán a Fényevőkbe a Dadát is…
  • …a Dada abban az előadásban egy önálló bolygó, egy saját kis univerzum….
  • Az történt, hogy azzal hívott fel Ascher Tamás: “kellek, mint egy falat kenyér!”. A színészeket az ilyen mondatokkal rögtön le lehet venni a lábukról. (nevet). Aztán később már csak morzsa leszel – de az mindegy is. Így van ez, és ezt tudnia kell annak, aki erre a pályára megy. Humor! Az nagyon kell! A humorát nem veszítheti el az ember.

Nyíregyháza pedig egy külön ajándéka volt a sorsnak. Azt kívántam, hogy negyvenéves koromra történjen velem meg az, hogy odajön hozzám egy igazgató vagy rendező és azt mondja: “nekem maga kell!” Verebes István személyében ez megadatott a sorstól – akit én előtte egyébként nem ismertem személyesen. Ő keresett meg, akkor már negyvenéves voltam. Nagyszerű dolgok történtek velem Nyíregyházán! Az ő igazgatása alatt egy évadban eljátszhattam Arkagyinát és Blanche DuBoist. Akkor azt mondtam: most kéne abbahagyni, mert ilyen soha többé nem lesz. Nem is lett. Az valami elképesztő volt! Akkor valahogy olyan szerencsés volt a csillagok állása. A Sirály előadásunkat, amit Verebes rendezett, meghívták Szegedre A vágy villamosá-val együtt – de István azt mondta, hogy ő a színház igazgatója és a saját előadását nem küldi. Hihetetlenül odafigyelt az effélékre. 

  • A Fényevőket hétszer láttam. Tavaly novemberben egy felújító próba előtt láttam hatodjára. Utána a Haris közben összeszaladtam Ascherrel és mondtam neki: még mindig nagyon szuper. Ő csak ennyit válaszolt: gyere el két hét múlva, lesz felújító próba és attól még jobb lesz!
  • Észrevetted az újításokat, például azt, hogy átmegyek egy lavórral és visszajövök? Na, az az én ötletem volt. Amikor beugrottam az Ivanovba, talán a 12. előadás tájékán – száz-egynéhányszor játszottuk –, mindig kitaláltam valamit. Az első dolgom az volt, hogy a pogácsákat és a cukrokat kidobtam, de Ascher nyitott volt rá. Szeretem, hogy kíváncsi az emberre és társnak tekint – jól érzem vele magam! A sors aztán most úgy akarta, hogy az Örkényben Pernellnét játszom –  nyilván annak is köszönhetem ezt, hogy játszottam már ezt a szerepet, ki tudja. Ahogy azt sem tudom, hogy holnapután mi lesz? De hát tudja-e egyáltalán valaki? Te sem tudod. A következő pillanatot sem lehet tudni. Elég hosszú ideje fogom a fejemet amiatt is, hogy milyen rég nem vagyok már társulati tag. Szabadon fuldokló színész vagyok. Ezt is meg lehet szokni, vannak előnyei és hátrányai – csak a kiszámíthatatlanság az, ami nem jó ebben. De még mielőtt együtt sírni kezdenénk, elmondom, hogy valamikor februárban megkeresett Spiró György és Keszég László, hogy szeretnének Szegedre szerződtetni. Keszéggel még a Bárkában dolgoztam, a Fogadó a Nagy Kátyúhoz című Spiró-darabban, ami egy Liliomfi-átdolgozás. Nagyon szerettem ezt a darabot, Spirót és Keszéget is nagyon nagyra tartom. Nagyon jólesik a színésznek, ha gondolnak rá, azonban szeptemberben elkezdődött egy tévésorozat forgatása, ami eltart áprilisig, ezért őszintén elmondtam nekik, hogy ezt át kell gondolnom. Ez már három feladat lenne egyszerre – annyit én már nem biztos, hogy tudok vállalni. Ahogy az se biztos, hogy a kétlaki életet  abszolválni tudnám. Viszont fölkértek Háy János most készülő új darabjára, így először Szegedet próbálom majd ki vendégként. Azt mindenesetre tudom, hogy már kevesebb van előre, mint hátra. A kenyerem javát már megettem, hogy szépen mondjam. És meg is etették velem. Nem vagyok mindig derűlátó. Évtizedekkel ezelőtt rám sütötték, hogy összeférhetetlen ember, összeférhetetlen színész vagyok – és ha ebben a kis országban egyszer valamit rád ragasztanak, az rajtad marad.
  • Ebben még lehet is valami… Az egyik Fényevők után kint álltam az utcán és mellettem beszélgettél valakivel…olyan hangsúllyal, tónusban és olyan habitussal, hogy azt éreztem: ennek az embernek még a színe elé se szeretnék kerülni, nemhogy beszélgetnék vele, mert keresztben lenyel. Bár így utólag visszagondolva csak arról lehet szó, hogy Csoma Judit nagyon határozottan tudja, hogy mit akar és mit nem. Ettől sokan megijedünk, de ez nem baj. Aki ettől megijed, az meg is érdemli….
  • Na, most akkor a bátraké a jövő! Nyilván azt hiszik, azt hihetik sokan: e mögött az ember mögött valami rettenetes keménység és  szigor húzódik, pedig nem. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy megismerjen, akkor rájön erre. Ha viszont csak kukucskálni akar, akkor az ajtón kívül marad. Kukucskálni nagyon egyszerű – ám ahhoz már energia kell, ha a másik embert meg is akarod ismerni. Jó, az is igaz, hogy nagyon kevés embert engedek közel magamhoz – de én még reggelire nem ettem sem kollegát, sem rendezőt. Magam számára mindig is magasra tettem a lécet. Igyekeztem átugrani – ha levertem, hát levertem, de soha nem bújtam át alatta. Soha nem akartam megúszni semmit. Bármit bíztak rám, azt az életem főművének tekintettem. A Nemzeti Színházban az Öngyilkos című előadásban (Nyikolaj Erdman – a szerk.), a temető jelenetben az első vagy második öregasszony szerepe közül választhattam, és arra gondoltam: “na, Csomikám, eljött az idő, amikor te is az első sötét ruhás szerepedhez jutottál!” Amikor Jordán Tamás megkérdezett, akkor azt mondtam: “Tamás, ha már választhatok, akkor inkább az első öregasszony legyek!” Molnár Gál Péter – Isten nyugtassa, nagyon kedveltem, bár nem voltunk barátok – észrevette, hogy annak az első öregasszonynak a szerepe milyen szépen föl volt építve.

Ha valaki veszi a fáradságot, hogy megismerjen, akkor rájön erre. Ha viszont csak kukucskálni akar, akkor az ajtón kívül marad. Kukucskálni nagyon egyszerű – ám ahhoz már energia kell, ha a másik embert meg is akarod ismerni. Jó, az is igaz, hogy nagyon kevés embert engedek közel magamhoz – de én még reggelire nem ettem sem kollegát, sem rendezőt. Magam számára mindig is magasra tettem a lécet. Igyekeztem átugrani – ha levertem, hát levertem, de soha nem bújtam át alatta. Soha nem akartam megúszni semmit. Bármit bíztak rám, azt az életem főművének tekintettem. 

  • Idővel aztán rájöttem, nincs jogom a környezetemtől is azt követelni, hogy ők is ugorják át azt a lécet, amit én át tudok. Ez korábban, fiatal koromban hiba volt. Akkor még őrjöngeni tudtam, ha valami olyasmi történt a színpadon előadás alatt, amivel elégedetlen voltam. Valószínűleg akkoriban sem kellett volna másoktól is ezt elvárnom. De nem tudtam kibújni a bőrömből – és most sem tudok. Ám most már nem vagyok olyan közegben, nem tartozom társulathoz, nem járok naponta be próbákra. Nem is tudom, hogy bírnám-e egyáltalán? (széles mosoly) Lehet, hogy nekem a pályám ennyi volt. De ami volt, az viszont szép volt.
  • …ne tegyünk oda pontot, ahová  kettőspontot is lehet…
  • Ez tudod mi? (a gyűrűs ujjára mutat) Ez egy ezüstgyűrű, egy M-betűvel a pecsétjén. Ezt azóta viselem, mióta Nyíregyházán az öltöztetők átadták nekem. Nagy tisztelettel és elismeréssel vagyok a színház háttérdolgozói felé. Ez már főiskolás korom óta így van. Erre rá kell jönnie minden fiatalnak – nagyon fontosak ezek a kollégák, ők azok, akik mindent elkövetnek, hogy az esti előadás vagy épp a próba tökéletesen mehessen. Az M betű a Móricz Zsigmond Színházat jelzi. Nyíregyházán abban az időben volt Móricz-gyűrű, lehet, hogy még most is van. Az aranyból készült, a társulat szavazza meg titkosan egy színésznek, aki megkapja az évad végén. Egy alkalommal én is kaptam Móricz-gyűrűt az ott eltöltött évek során. Ezért az öltöztetők úgy döntöttek, hogy ők is egy M betűt gravíroztatnak a gyűrűbe, amit egy külön kis  rendezvényen adtak át  nekem, amiről nem is tudtam előre. Ültünk egy teraszon, már mindenem összepakolva, és akkor egyszer csak átadták, ezzel búcsúzva tőlem. Teljesen váratlanul ért – ezt a gyűrűt azóta viselem és nagyon büszke vagyok rá. Igen, színház nélkül nem lehet élni… Törnöm kéne a fejemet, hogy mit csináljak. Már azon is gondolkoztam, hogy visszatelepülök. Bár most már szabadon akkor és oda mehetsz, amikor és ahová akarsz. Legalábbis még egy darabig… De ott sem lenne könnyebb. Harag György egyszer azt mondta nekem: “nagyon sokszor fogom úgy érezni Magyarországon magam, mintha hottentották között lennék”. Ezt soha nem felejtem el. Igaza volt ebben. Mert hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, sokszor nem értettük egymást. És most nem arra gondolok, amikor a piacra mentem és murkot kértem és nem értették, hogy mit kérek! (ismét nagyot nevet) Mutogatnom kellett, hogy azt, ott, sárgarépát. Mert Erdélyben azt muroknak mondjuk. Kértem egy lapítót. “Az mi?”Mire mutatom, hogy hát az! “Ja, az a vágódeszka!” “Jaj, de bonyolult!”, gondoltam. Vagy ott van a románból átvett borkán – a befőttes üveg. Aztán megszoktam, hogy itt ezeket így hívják: befőttes üveg, vágódeszka és sárgarépa. Pedig mennyivel szebb a murok!

Csatádi Gábor      

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top