Home / Megnéztük / Vajon kik lennénk szabadon?
Vajon kik lennénk szabadon?

Vajon kik lennénk szabadon?

Ezen ritka és ráérős pillanatainkban se igen gondolkodunk el, mint ahogy azon se, hogy mi számunkra a “szabadság”. Ahogy egy gyerek se teszi ezt, hisz ezek magától értetődő természetességek számára. Ám Dollár Papa Gyermekeinek a Gyermek című, a családi trilógiát lezáró Ibsen-előadása e kérdésre mégis ösztönösen, észrevétlenül és húsunkba vágóan keres és talál is kérdéseket és válaszokat.

A Trafó emeleti próbatermében téglalapszerűen elrendezett székeken üljük körbe a játékteret. E téglalap  a csúcsinál nyitott, a határoló vonalai egymást  elkerülik. A majdnem teljesen zárt és egymás elől kitérő karakterek világa ez – egy teljesen a képzeletünkre és a belső intuícióinkra hagyatkozó Nóra-olvasat. Ibsennek ez a legtöbbet játszott, legkitárulkozóbbnak tűnő, azonban a szereplőit tekintve a leginkább egymásba gabalyodó lélektani drámája, mely Ördög Tamás rendezésében – megtartva e kettősségét – nagyon letisztultan, koherens, kompakt módon képes hatni.

fotó: Ligetvári Csengefotó: Ligetvári Csenge

Nóra (Kiss-Végh Emőke) bemutatkozó monológjával indít az előadás, melyből a szabadságvágy tétovasága és a helyzetből menni- és kilépni dilemmája süt. Kiss-Végh Emőke nagyon finoman kidekázott hangsúlyokkal képes ezt a hatalmasra nőt, igazi infantilis gyermek-asszonyt közénk hozni. Egyik ámulatból a másikba esünk kezdő mondatait, majd pedig a férjével, Helmerrel (Ördög Tamás) folytatott, mindennapos, ismétlődő párbeszédeit hallgatva – mert  Nóra figurájának az összetettségét és zavarba ejtő “tudathasadásait” könnyedén tálalja nekünk és önmagának. Mert nála ezek a “hasadások”, az egymással ellentétben álló személyiségrészek: rétegek. Rétegek, melyek egymáson elcsúszva, egymást takarva és egymás alól kikandikálva élnek egyszerre, egymással kölcsönös szimbiózisban. A monológja az “emancipálódni” akaró nő programadása, melyet hallva a mi lelkünk is szárnyakat kezd bontani, mint egy szabadságra született sirály, messze elrepülni és megfoghatatlan távolságokra indulni.

…Lindéné se rest, hogy éreztesse: az ő Nóra barátnője egy elkényeztetett, rózsaszín világban élő butuska, pénzzel jól kitömött liba. Mindezt a játékteret borító szőnyegen ülve – gyakran éreztem: homokozó ez, az életünk homokozója. Láng Annamáriában a magát is összehúzó megszeppentség és az ösztönös, mindent bevállalni kész élni- és túlélni akarás egyidejűleg van jelen.

Ám csak addig, amíg újabb pénzt-apanázst nem kell kérnie Torvald Helmertől. Mert ekkor, finom, de erős kontúrú váltással egy egész más játékba: a kunyerálás, az alá-fölé rendelt társfüggés észrevétlen, ám jól bejáratott játékába, játszmájába kezd. Olyan magától értetődően veti le az előző lelki-ruha-szerepét és ugrik, szökken bele egy másik szerepbe, hogy fennakadás és rossz érzés nélkül vele megyünk – minden, a személyiségének esetleg kijáró kételkedés nélkül. Ebben a “hülyepicsavagyok” világban is épp úgy lubickol, mint az előzőben. Egy ragadozó macska játékos hajlékonyságával éli meg figurájának ezt a rétegét is, miközben érződik: ez a pincsikutya szerep nem tökéletesen reá szabott, inkább olyan, melytől szabadulna.

fotó: Ligetvári Csengefotó: Ligetvári Csenge

Néha már-már mi pironkodunk helyette is, mikor a barátnőjével, Lindénével (Láng Annamária)  a viszontlátásuk alkalmával  lekezelően beszélget – mindezt rezzenéstelenül és a lélegzés természetességével. Ám Láng Annamária Lindénéje nem roppan ebbe bele. Sőt, sokszor érezni úgy, hogy talán Lindéné tudja egyedül a helyi értékén kezelni Nórát. Hisz Lindéné se rest, hogy éreztesse: az ő Nóra barátnője egy elkényeztetett, rózsaszín világban élő butuska, pénzzel jól kitömött liba. Mindezt a játékteret borító szőnyegen ülve – gyakran éreztem: homokozó ez, az életünk homokozója. Láng Annamáriában a magát is összehúzó megszeppentség és az ösztönös, mindent bevállalni kész élni- és túlélni akarás egyidejűleg van jelen.

Vannak elvei, de azok is csak addig és csak annyiban, hogy az érvényesülését, a gyermek utáni vágyódását semmi esetre se lehetetleníthessék el, hiúsíthassák meg. Hiszen, ha másként, máshogyan nem, hát Krogstad (Terhes Sándor) is jó lesz, lenne leendő gyermeke apjaként –bármit is gondoljon ő vagy bárki más erről az emberről.

...ebben a nagyon összeérett, jó ritmusú és jótékonyan tömény hatvan percnyi Ibsen-játékban ott lappang egy hangsúlyosabb és finoman megbújó másik kérdés is: elég érettek vagyunk-e önmagunk előtt – vagy akár önmagunkkal szemben és minden minket körülvevő impulzus dacára – vállalni is ezt a szabadságot?

E Nóra-adaptációban gyerekes módon mindenki mindenkivel, macska-egér harc stílusban játszadozik, mert ez így természetes. Gyermekded módon élni – nem mintha saját magunk ne lennénk eme gyermekdedségünk tarthatatlanságával tisztában – és közben kéjes sóvársággal remélni, hogy a másik majd készséggel partnerül szegődik mellénk e játszadozásban.

Az egyre fogyóbb levegőjű kapcsolatmezőben egyre koncentrikusabb lesz eztán ez a játék. Leginkább attól, hogy a szereplők szép lassan a saját maguk infantilizmusától kezdenek viszolyogni. Mígnem a karácsonyi partiról hazaérkezve Helmer be nem nyújtja az igényét a házaséletük gyakorlására Nóránál. Ördög Tamás Torvald Helmere flegma, apatikus üzletember, aki lapátolja haza Nórának a pénzt. Nem sejtve, hogy ezzel nem hogy nem javít a házasságukon, épp ellenkezőleg: növeli a kettejük közti távolságot és erősíti a Nórában bontakozó elszakadás-vágyat. Az ő Torvaldja talán az egyetlen gyerek – még ha egy önző, magának való gyerek is.

fotó: Ligetvári Csengefotó: Ligetvári Csenge

Nóra elszakad: elmegy, elmenekül a gyermekeitől és Torvaldtól is. Nála a szabaddá válás, az önmagára találás szabadsága az elmenekülésben válik kézzelfoghatóvá – Ördög Tamás rendezésében a dráma ezzel és ebben is ér véget. Útnak indítva a  hatalmas kérdést: a szabadság csak mindentől és mindenkitől való elválás, elszakadás révén lehet-e szabadsággá? Azonban ebben a nagyon összeérett, jó ritmusú és jótékonyan tömény hatvan percnyi Ibsen-játékban ott lappang egy hangsúlyosabb és finoman megbújó másik kérdés is: elég érettek vagyunk-e önmagunk előtt – vagy akár önmagunkkal szemben és minden minket körülvevő impulzus dacára – vállalni is ezt a szabadságot?

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top