Home / Megnéztük / Játszani tudni kell
Játszani tudni kell

Játszani tudni kell

Viszont ha nem ezt a “kell”-t érezzük, hanem az ösztönös, jóleső belefeledkezést, akkor ennek az alapigazságnak is egész más lesz a súlya. Ahogy magának a játéknak a hangsúlyai is ekkor tudnak csak igazán a helyükre kerülni. A IV. éves Zsámbéki Gábor – Fullajtár Andrea színészosztály vizsgaelőadása, A komédia művészete önkéntelenül ráhibázott és be is teljesítette ezt az alapigazságot – ritka különleges és mívesen igényes perceket szerezve nekünk, akik láthattuk őket.

Persze könnyű ezt  egy olyan dél-olasz, múlt századi színházigazgató, filmrendező szövegével előidézni és létrehozni, aki eleve a színházzal kelt és feküdt. Ám pont ez a könnyedség rejti magában azoknak a lehetőségeknek az egész sorát, amelyeken épp oly könnyen el is lehetne csúszni, istenes középszerűséggel. Eduardo de Filippo A komédia művészete című, 1964-es színműve, mint szinte majdnem mindegyik: szatíra, melodráma és bohózat is egyszerre. Egy könnyeden súlyos történet Orese Campase színigazgatóról (Vizi Dávid) és az őt semmibe vevő De Caro prefektusról (Lestyán Attila), aki pont az előbbi színtársulatának a tagjaitól szenved el nem kis művészi pofont. A vérbő karakterekkel teli tipp-topp darab remek kifutó- és landolópálya a gyakorláshoz, a tehetséggel brillírozni tudáshoz és a szenvedélyesen játszani akaráshoz. Mindahhoz, amit jó arányérzékkel csúcsra járatni a jutalomjáték maga.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

A csepűrágók az utca avagy a társadalom söpredéke – a szórakoztatásért a színpadra kergetett embersereglet. Olyanok, akikkel nem kell számolni, hisz veszélytelenek. Másfelől kellemetlenkedők, akik ott és akkor is a képünkbe nyomják a valót, ahol és amikor mi csak szórakozni vágynánk – este héttől tízig. Ám a tehetséges színészek, ahogy a tehetséges színpadi szövegek is e kettőt egyszerre, együttesen teszik, és aki osztályvezető tanárként szereti a reá bízottakat, az pont ilyen alapanyagot ad a kezükbe.

A fokozatosan srófolódó bohózatból mégsem lesz biztos panelekből építkező komédia, mert Zsámbéki Gábor rendezésében nem a szöveg automatizmusa élteti a szatírát, hanem a színészi játék lelkesültségtől ittas intenzitása az, ami lépésről-lépésre képes előrébb vinni, kiteljesíteni ezt a melodrámává növekedő játékot.

A helyszín egy dél-olasz prefektúra, mintás cementlapokkal, roskadozó íróasztallal, terebélyes székekkel (látvány: Szakács Györgyi, Szlávik István), egy isten háta mögötti, mégis bárhol elképzelhető elöljáróság irodája, ahová friss kinevezettként érkezik De Caro. Lestyán Attila kicsinyes, pökhendi Caroja pár perc alatt megfest egy jól ismert létállapotot: az állami hatalom képviselőjének öntelt kivagyiságát. Magas, nyúlánk alakjából, mint a cigarettafüst, árad a lekezelés természetessége, amely mögött ott vacog összezsugorodva egy félénk kisegér.

Giacomo Scuiteri (Kovács Tamás), a snájdigul lezser titkár elé teszi a sürgősen meghallgatandók listáját: a falu orvosa, dr. Bassetti (Szántó Balázs), Salvati atya (Vilmányi Benett) és a tanítónő, Lucia Petrella (Ballér Bianka) nevét tartalmazó iratot. De még mielőtt fogadná őket, belép a prefektúrára a népszínház társulatának igazgatója, Oreste Campese, hogy esti előadásuk ázsióját emelendő, meghívja De Caro prefektust. Természetesen nem tesz eleget Campese invitálásának, hisz értelmetlen időpazarlásnak tartja. Avagy ilyen szelek járnak mifelénk (is) a művészet és a hatalom háza táján…

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Sebaj, hisz sose tudhatjuk, hogy az élet mikor színház vagy épp a kihallgatásra várók panaszainak, kéréseinek a valósága. Vizi Dávid a semmit se bánók nyugalmával és hevével érvel, majd tévedésből a három meghallgatandó személy nevét tartalmazó listával a kezében távozik. A fokozatosan srófolódó bohózatból mégsem lesz biztos panelekből építkező komédia, mert Zsámbéki Gábor rendezésében nem a szöveg automatizmusa élteti a szatírát, hanem a színészi játék lelkesültségtől ittas intenzitása az, ami lépésről-lépésre képes előrébb vinni, kiteljesíteni ezt a melodrámává növekedő játékot.

A csepűrágók az utca, avagy  a társadalom söpredéke – a szórakoztatásért a színpadra kergetett embersereglet. Olyanok, akikkel nem kell számolni, hisz veszélytelenek. Másfelől kellemetlenkedők, akik ott és akkor is a képünkbe nyomják a valót, ahol és amikor mi csak szórakozni vágynánk – este héttől tízig. Ám a tehetséges színészek, ahogy a tehetséges színpadi szövegek is e kettőt egyszerre, együttesen teszik, és aki osztályvezető tanárként szereti a reá bízottakat, az pont ilyen alapanyagot ad a kezükbe.

Szántó Balázs megfáradt, igazságért és megbecsülésért sóvárgó dr. Bassetti-je már az első percekben “hatalmába keríti” De Caro-t, hiába fogadkozik: az ő eszén a jelmezbe bújt színész orvosként sem fog majd ki. Mégis: a másikat a szavaiban tetten érni akaró prefektusi igyekezet fennakad a hinni akaráson, a játék lendületének atmoszférateremtő hatalmán. A jó színjátszás már csak ilyen: kívül-belül magával ragad. Ám ez még csak az alapozás, hisz Vilmányi Benett Salvatori atyája kételkedést nem tűrő módon úgy robbantja be közénk a minden hájjal megkent, furmányos lelkiatya délolaszos karakterét, hogy nem csak De Caro, hanem mi is az őszinte híveivé válunk. Fel-alá járkáló, a padlón sült gesztenyét szanaszét dobáló, mindenek felett álló habitusa zseniális csavar.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Bohózat és szatíra – nem is akárhogyan – kipipálva, jöhet a melodráma. A tanítónő, Lucia Petrella és a Parasztasszony (Mészöly Anna), a kifinomult és a tenyeres-talpas nőiesség örömből való együtt játszása, melyből megérteni a kisemmizettek fájdalmasan szép és egyben a röhejességig elvitt sorsát. Azt, amelyért élni vagy halni – ez esetben önmagunkat mérgezni is kívánatos. Hisz egy patikaengedély visszavonása miatt a gyógyszerész, Girolamo Pica (Vajdai Vilmos m.v.) önmérgezést követ el, megkoronázva a prefektúrán vaskossá és kezelhetetlenné növekvő fejetlenséget.

A jó színjátszás már csak ilyen: kívül-belül magával ragad. Ám ez még csak az alapozás, hisz Vilmányi Benett Salvatori atyája kételkedést nem tűrő módon úgy robbantja be közénk a minden hájjal megkent, furmányos lelkiatya délolaszos karakterét, hogy nem csak De Caro, hanem mi is az őszinte híveivé válunk. 

De Caro, mint megrémült és folyamatosan ijedező kisgyerek, hol a székébe, hol a színésznek hitt alakok leleplezésének bizonyosságába menekül, de hiába. Nincs semmilyen sziklaszilárd kijelentés, amelybe a színjátszás kontra hétköznapi valóság egymásért vagy egymás ellen való játéka kapcsán kapaszkodhatnánk. Ha valamit, akkor ezt hosszú évekre, nehezen feledhetően megtanulhatjuk a IV. éves színész osztály előadásából.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Eduardo de Filippo ugyanezen darabjára a mai kor magyar viszonyai közepette, az önkormányzati kiskirályok miliőjére improvizáltak ugyanők. Minden jelenetet szövegileg és a helyzet- illetve a jellemkomikumot tekintve is teljesen profin igyekeztek kiaknázni, mégsem éreztem azt hevületet, könnyed, játékos szenvedélyt, mint a Filippo-darab kapcsán. Persze egy kötött szöveg és az imprózás teljesen más kifutású műfajok, de a gyökerük azonos.

Kovács Tamás teljesen kitárulkozni kész, nekikeseredett hajléktalanja és Messaoudi Emina levakarhatatlanul kitartó titkárnője emblematikus eredetiséggel hat. Ahogy mindegyikőjük esetében erősen hat az az állhatatos, a társadalmunk mélyrétegeire nyitott odafordulás is, ami mindvégig motiválja az improvizációjukat.

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top