Home / Megnéztük / Interjú a vámpírral
Interjú a vámpírral

Interjú a vámpírral

Soós Attila Orlandon keresztül megfogalmazott kérdései ugyan arcon is vághatnának, de sajnos ehhez talán nem a legjobb kereteket választotta. A nemiség és nemtelenség kérdése, abszolút toptéma és a legkülönbözőbb formákban tűnik fel a világunkban, de velünk ellentétben Orlando majd Lady Orlando története korokat átívelően lebeg a civilizáció feje fölött. A Trojka Színházi Társulás még 2016-ban nyert a STAFÉTA pályázaton (akkor még meghívásos alapon), és kapott teret a Jurányi Inkubátorházban.

Az előadás kevés, de határozott eszközzel dolgozik,  a díszlet egy hatalmas nejlonlepelből, és előtte egy tégla lap alakú emelvényből áll, amely emelvényen a cselekmény 80 százaléka történik.A háttér hol arany, hol ezüst színnel megvilágítva végiglengi a jeleneteket, mindig másként töri meg a fényt, miközben átlátszó marad és minden légmozgásra reagál, ettől kapja a tér ezt a lebegő atmoszféráját. A jelmezek alapján valahol a barokk korban járunk, amire a színészek festményszerű pózai és beállításai is ráerősítenek.  A történéseket Orlandoval (Petrik Andrea) követjük végig, talán csak egyetlen jelenet van a darab egészében, amikor ő nincs színen.

fotó: Dömölky Dániel

A fizikalitás finoman árnyalja, ám mégsem határozza meg az előadás formavilágát, csak az említett pózokkal és apróbb gesztus értékű mozdulatokkal egészíti ki a történetet.  Sokkal több a jelentőségteljes mozdulatlanság és némaság, mint amennyi cselekvés történik a színpadon. Azonban a felvillanó szerelmi viszonyok mentén nem rajzolódik ki egy koherens történet, sok kisebb szeletet kapunk Orlando életútjából, de ahhoz nincs kellő információnk, hogy a motivációit megértsük. Petrik Andrea jelenléte kerül a fókuszba, aki a nejlonhoz hasonlóan átlátszó, szinte üres – mindig csak másokon keresztül, mások által kerül mozgásba. Összemosódnak benne a női és férfi vonások,  időtlen létezőként csak betölti ezt a testet, de őt magát nem  tudjuk a teste alapján beazonosítani.

Petrik Andrea jelenléte kerül a fókuszba, aki a nejlonhoz hasonlóan átlátszó, szinte üres – mindig csak másokon keresztül, mások által kerül mozgásba. Összemosódnak benne a női és férfi vonások,  időtlen létezőként csak betölti ezt a testet, de őt magát nem tudjuk a teste alapján beazonosítani.

Minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk Orlandoról, hogy egy vámpír vagy valamilyen más különös földöntúli lény, akire nem vonatkoznak az élet alapvető szabályai. Az arca maszkká merevedik, amiből csak két szemvájaton hunyorítva lát ki.  Ettől úgy tűnik, hogy valójában semmivel sem lehet kizökkenteni. Passzív megfigyelői pozíciója még akkor is fennmarad, amikor szeretője (Egyed Bea) a földön vergődik fájdalmában. A lassan lüktető és sok váltással dolgozó első felvonást Sztarenki Dóra megjelenései színesítik a legjobban, agárként kis gesztusokkal is képes kontextusba helyezni egy egész jelenetet. A játékteret alkotó emelvény a felvonás végére áldozati oltárrá és az átváltozás helyszínévé válik. Orlando feleségét hasában gyermekükkel brutálisan meggyilkolják, ezek után Orlando egy hétig álomba merül és a második felvonásra már Lady Orlandohoz térünk vissza.

fotó: Dömölky Dániel

A passzív megfigyelőből egy érzelmekben, intenzitásban gazdagabb és verbálisan aktív Lady Orlandot kapunk, mintha a jobb és a bal agyfélteke játékát látnánk a két felvonáson keresztül. Itt már folyamatos az önnarrálás, Lady Orlando minden eseményt kommentál, de ezáltal nem igazán tudunk meg többet a megváltásáról vagy nemtelenségéről. A férfiak sokkal inkább fizikalitáson keresztül jelennek meg és nagyon egysíkú képet festenek le az első felvonás női szeretőihez képest. Egyed Bea, mint erőszakos szerető, aki nem bír az ösztöneivel és minden áron magáévá akarja tenni a nőt, de az udvariasság látszata nem engedi az erőszakoskodást. Végül persze megfelelő mennyiségű magyarázattal az erőszak sem számít olyan nagy problémának.  Ez a téma megérne egy külön előadást, de itt nem igazán jut idő ennek a kibontására. Újabb váltás és Mészáros Piroska energikus írói alakjával találkozunk szembe, aki a Woyzeckből ismerős Nagyanyó meséjét szövi össze egy furcsa asszociatív halmazzá. Ez az intermezzo csak beékelődik a történésekbe, ugyanúgy, ahogy az első felvonásban láthattunk egy nagyon komikus Othello jelenetet. Majd az előadás végére megérkezik a túlkontrollált és érzelemmentes lovag Sztarenki Dóra személyében, aki mellett megállapodik Lady Orlando.

Emiatt ezek a lappangó irányok egyedül hagyják a nézőt. Megfigyelő marad, aki kiválogathatja magának az érdekesebb részeket, amiken elmorfondírozhat.

Az előadás nem különösebben foglal állást afelől, hogy mit is akar az eddig felvázolt nemtelenségről, emberi viszonyokról mondani, az időtlenség kontextusában pedig közömbösek maradnak a feldobott kérdések. Bele-bele kap bizonyos témákba, de nem képes elvinni őket a maximumig, hogy releváns, jelenidejű kérdésekké formálódjanak. Emiatt ezek a lappangó irányok egyedül hagyják a nézőt. Megfigyelő marad, aki kiválogathatja magának az érdekesebb részeket, amiken elmorfondírozhat. De ha Orlando számára közömbös marad a saját története, akkor számunkra sem mutathat tovább annál, hogy meghallgatjuk, majd továbblépünk rajta.

(2017.január 15.)

A szerző: Kabdebon Dominik

A veszprémi Pannon Egyetem után a Károlin folytattam az irodalmi és színháztudományi tanulmányaimat. Szerveztem már fesztivált, tartottam workshopot, részt vettem nemzetközi projektben és nem áll tőlem távol az önkéntesi munka sem. Jelenleg is aktívan dolgozom egy társulatban, amelyen belül sokat formáljuk egymás színházi látásmódját.

Comments are closed.

Scroll To Top