Avagy tekeredik a kígyó, rétes akar lenni… Vagy legalábbis valamivé, valakivé szeretne válni. Ezt viszont nem elég ülve várni, hanem felállva, be is kell lépni a körbe, oda, ahol ez a tekeredés, az eszterlánci cérnává válás zajlik. Cserepes Gyula Selfy előadása a Trafóban interaktív kortárstánc és részvételi-színház egyszerre. Nem mintha e műfaji megjelőlések bármi lényegest is elmondanának erről a performanszról. Holott van mit és miről bőséggel mesélni a látottak kapcsán.
„A látottak kapcsán” – írtam elmésen, de ez sem igaz így teljesen vagy csak részben igaz. Mert itt a látás, az érzékelés nem a klasszikus leosztás -“a te mozogsz, én pedig nézlek” – szerint megy végbe. Vagy semmiképp sem ennyire statikusan. Itt a miénk, mindannyiunké a tér. A nagy terem linóleumán kézenfogva tekergődzünk, végtelenítve énekelve: lánc, lánc, eszterlánci cérna… Nem akar vége szakadni. Énekeljük, énekeljük, tekergünk, kanyargunk, mint kisvasút a fenyőfa alatt. Pont ez a cél. Mert a mérhetetlen mennyiségű évtizedek alatt a színpad tere, nekünk nézőknek, tiltott övezet volt. Rójuk az íveket, csavarodunk, tekeredünk, kanyargunk. És közben észrevétlenül, tudat alatt belakjuk ezt a trafónyi nagyszínpad-teret. Evidenciává szublimál bennünk a szokatlan, a gyermekjáték normalitásává lesz az, amit a jólneveltségünk szocializációs folyamatai csiráiban kiöltek belőlünk még valamikor a tipegő, csúszó-mászó korszakunkban.
fotó: Sunčan Stone
Cserepes Gyula vezeti, húzza maga után ezt a cérna-láncot, bűvöli, csavarja, tekergőzteti előttünk, velünk és közöttünk. Újra birtokba adja nekünk a teret, ami a miénk. Mert amíg magunkénak nem érzünk valamit, addig abban feloldódni, felszabadulni sem tudunk. Depláne nem használni. Mert itt a használatról, a birtokbavételről, a belakásról van szó. És a legkevésbé a fizikális értelemben. A tabuink, a belső tilalom fáink között tekergünk ezzel a lánc, lánc, eszterláncal… – átlépve a belső korlátoknak vélt határainkat.
Itt a miénk, mindannyiunké a tér. A nagy terem linóleumán kézenfogva tekergődzünk, végtelenítve énekelve: lánc, lánc, eszterlánci cérna… Nem akar végeszakadni. énekeljük, énekeljük, tekergünk, kanyargunk, mint kisvasút a fenyőfa alatt. Pont ez a cél. Mert a mérhetetlen mennyiségű évtizedek alatt a színpad tere, nekünk nézőknek, tiltott övezet volt. Rójuk az íveket, csavarodunk, tekeredünk, kanyargunk. És közben észrevétlenül, tudat alatt belakjuk ezt a trafónyi nagyszínpad-teret. Evidenciává szublimál bennünk a szokatlan, a gyermekjáték normalitásává lesz az, amit a jólneveltségünk szocializációs folyamatai csiráiban kiöltek belőlünk még valamikor a tipegő, csúszó-mászó korszakunkban.
Majd egyenként szemközt áll velünk, a lánc szemekkel. Megszólít valamilyen jelzővel vagy főnévvel. “Én vagyok ez és ez…”, ám közben rám, rád, ránk néz. Bele a szemünkbe, jó esetben a mélyünkre. Ha sikerül, ha megengedjük neki és magunknak. Mert hát a nézőtéri, a székben ülős nézőnek avanzsálódot egyén: megszólításra vár. Mindaddig, enélkül csak alaktalan, sötét paca – még ha a színpadon tekereg is. Megszólítva egyén, sajátos, mindenki mástól eltérő individum lesz. Aztán a sok, kis egyén, egy színpadon, az itt és most kézzel fogható és legkevésbé sem virtuális valóságában: közösséggé kezdhet válni.
Amelyre már képes hatni a zene mélyülni, meditálni, önmagunkból kiszakadni serkentő ereje (zene: Mádi László). Cserepes Gyula elkezd a lánctól elszakadva, önnálló életet élve, mozogni. Futni, szaladni, megérinteni vállakat, karokat, derekakat. Játék ez, amolyan add tovább módján. Add tovább, vedd át, találd meg benne magad. Több ez, mint egyszerű dinamizálás, több, mint a statikus, az “állunk és várunk” állapotból való kimozdítás. Elsőként és leginkább magunkon belül szeretne mozgásba hozni, amiből már önkéntelenül adódik az, hogy a másikkal szinkronba, együtt is elkezdünk mozdulni.
fotó: Sunčan Stone
Ki-ki szabadon kezd el mozogni, formai rendszer nélkül – irányt és helyet változtatni a térben. Semmi sem kötelező, semmi sem ajánlott. Max. csak a lehet. Itt pont erre a lehetre ráérezve lesz és válik minden felszabadítóvá. Mert ez a lehet a “kár lenne ebből kimaradni” igézete is. Delírium, az itt és mostnak a megismételhetetlenje.
Igaz, a magunk ritmusában benne lüktetve, elveszítjük az egészre való biztos, nézőtéri, objektív ráláthatóságot. Nahát?! Még ilyet! De az is könnyen meglehet, hogy ez itt az elevenen létező valóság, és a “mindenre rá láthatok”, “rá tudok látni” csupán egy nézőtérnyi illúzió. Cserepes Gyula ezzel játszik. Játszik magával és velünk. Azért, hogy mi is elkezdjünk játszani. Magunkkal és egymással. Mert játszadozó nézőként, többet, pontosabbat, közelebbit látunk. Már csupán azáltal is, hogy közelebb kerülünk magunkhoz, a másikhoz és végső soron: egymáshoz.
