Home / Megnéztük / Komfortzóna kijelölve
Komfortzóna kijelölve

Komfortzóna kijelölve

Aligha vitatható, hogy a magyar irodalommal nehéz ingoványos terepre tévedni, hiszen íróink, költőink gazdag és sokrétű életműve már önmagában rengeteg lehetőséget kínál. Az Örkény Színház társulata az Anyám tyúkja (2.)-vel ezúttal sem lőtt mellé. Igaz azonban, hogy nem is nagyon célzott.

Minden második részről – legyen az előadás, könyv vagy film – akaratlanul feltételezünk, és valószínűleg el is várunk egyfajta elmozdulást, hiszen a stagnálás nem követeli meg magának a következő epizódot. Mégis úgy érezhetjük, hogy az Anyám tyúkja második részével nem haladt előre a színház, inkább csak tett egy lépést oldalra: hajszálra megegyező koncepció, a versszínház előző fejezetéből is ismerős költők, a gimnáziumi szöveggyűjtemény leggyakrabban fellapozott oldalai, egymással össze-összekacsintó költemények. Elővették a jól bevált receptet, de a biztonsági játék ezúttal kevésbé termékeny.

Persze – vetek ellent saját magamnak –, tudhattam volna, hogy mire számítsak, az Örkény egy percig sem árult zsákbamacskát, már „a magyar irodalom kötelező versei” alcímből következtethettem volna a fentiekre. Igen ám, mégis azt éreztem, hogy ez a félmondat végtelen szabadságot rejt magában. Mi az, hogy kötelező? Mindenképpen ekvivalensnek kell lennie a tulajdonképpeni tananyaggal? Meggyőződésem, hogy már maga a szó olyan asszociációs láncokat indítíhat el, amely messze túllép ezen az értelmezésen, elvégre kortárs költőinket legalább olyan fontos, sőt elemi szükséglet ismernünk, mint nagy klasszikusainkat – már csak az ért is, mert rólunk beszélnek, hozzánk szólnak, velünk lélegeznek. Az Élő Költők Társasága éppen ezért volt kiváló kezdeményezés, igazán kár, hogy bezárult önmagába, hiszen az Anyám tyúkja (2.) is nagyobbat szólhatott volna, ha továbbviszi ezt vonalat.

Az Örkény Színház nem mozdult ki a komfortzónájából, sőt, talán még a korlátokat is megerősítette, és éppen emiatt törik meg az olykor lendületes, nagy energiákat mozgósító versmondás. Egy rókáról két bőrt sohasem szerencsés lehúzni, ha pedig mégis megpróbáljuk, akkor talán érdemes más módszert választanunk, mint elsőre.

Amit nagyobb vállalásnak, esetleg tettnek lehet nevezni – igen, a színházat mindig eleven, cselekvő lényként aposztrofáltam –, az a hazafias, politikai-közéleti költészet hangsúlyos jelenléte. Remekül időzítetten, többségében nagyszerű interpretációban hallhattunk az örök szabadság- és igazságkeresés költeményeit, amelyek mindenféle rejtjelezés nélkül rámutattak a történelem zsarnoksággal körülbástyázott mókuskerekére, és arra, hogy ezt valójában mi magunk hajtunk. A céltalan erőfeszítések elleni felszólalás, vagy éppen az enervált, beletörődő szemléletmód egyszerre világította meg a művészet figyelemfelhívó funkcióját, és azt,  hogy nem csupán hallgatunk és beszélnünk kéne ezekről a problémákról, hanem végre tenni valamit a megoldásuk érdekében. Ez az üzenet legizgalmasabban az Egy mondat a zsarnokságról c. vers előadásában artikulálódott, az Örkény frissen leszerződött fiataljai (Dóra Béla, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke) mindegyikének sikerült belerakni önmagából egy aprócska szeletet Illyés Gyula szavaiba, így nem egyszerű szavalásról beszélhetünk, sokkal inkább vallomásról, vagy pontosan megfogalmazott, mégis szenvedélyes kiáltványról. Ám az előadás minden ilyesfajta konkrét üzenettel bíró momentum után visszahúzza karmait.

fotó: Gordon Eszter

Nem tagadhatjuk ugyanakkor, hogy a versmondások általában értőek és ihletettek, így alapvetően egy végig magas színvonalat tartó színházi estről van szó. Színházi est, írom most, de mégsem ez a legpontosabb kifejezés, hiszen igazi színházi pillanatokba csupán szórványosan csöppenünk bele, ritka az olyan alkalom, amikor a színészek az adott kontextusban magától értetődően, eredendő természetességgel vagy éppen hangsúlyozott, patikamérlegen kimért abszurditással tudnak megszólalni. Ez utóbbi megoldást Für Anikó járatta csúcsra Határ Győző Üveggolyó c. versével – minden sor maga volt a remeklés, igazi parádé, a magyar irodalom ünnepe. Ebbe azonban kevesen tudtak becsatlakozni, mondhatnánk úgy is, hogy az ünnepi gála „vendéglistája” igen rövid: Polgár Csaba, Nagy Zsolt, Gálffi László, Mácsai Pál és Pogány Judit azok, akik a jelentésrétegek egymásba játszásával minden alkalommal egy különleges, sajátos világot nyitottak meg, olyat, amelynek mélységeit igazán érdemes felfejteni. Ám egy-egy szikrából sajnos még nem lesz tűzijáték.

Az összhatás ereje alapvetően a megszokottól eltérő szövegértelmezésekből fakad, a kevésbé hagyományos, nem várt megközelítési módok tudták leginkább igazolni az előadás létjogosultságát – ennek iskolapéldája Nagy Zsolt, aki újra és újra képes volt meglepetést okozni –, ugyanakkor azt érezhettük, hogy néhányan a szavalás nehézségeit hangerővel, netalántán oda nem illő, vagy kevésbé szerencsésen megoldott humorizálással próbálták leplezni.

Nem tagadhatjuk ugyanakkor, hogy a versmondások általában értőek és ihletettek, így alapvetően egy végig magas színvonalat tartó színházi estről van szó. Színházi est, írom most, de mégsem ez a legpontosabb kifejezés, hiszen igazi színházi pillanatokba csupán szórványosan csöppenünk bele, ritka az olyan alkalom, amikor a színészek az adott kontextusban magától értetődően, eredendő természetességgel vagy éppen hangsúlyozott, patikamérlegen kimért abszurditással tudnak megszólalni.

Várady Szabolcs és Mácsai Pál szerkesztői munkája nagyfokú precizitásról és tudatosságról árulkodik, az előadás dramaturgiája szinte hibátlanul megkomponált: a versek pergő párbeszédbe elegyednek egymással, reflektálnak a különböző korokra, stílusokra, élettapasztalatokat hoznak mozgásba, miközben büszkén aláhúzzák a magyar líra dominanciáját. A rendezés érdeme, hogy ezek a szövegek a szuggesztivitás jegyében sokszor lebontják az irodalom köré épített elefántcsonttornyot, és a költői víziókat hétköznapi regiszterbe helyezi, játékba hozva ezzel közvetlen tapasztalatainkat. Kákonyi Árpád zenés betétei ugyancsak aládolgoztak a koherencia megteremtésének, enyhítették a konvenciókba való kapaszkodást, azaz dinamikát és frissességet kölcsönöztek az előadásnak, különösen sikerült momentum Petri György Petőfi téri melodyjának megzenésítése Kókai Tünde tolmácsolásában.

A díszlet sem okozott különösebb meglepetést, Izsák Lili udvarháza teljes egészében átkerült az Anyám tyúkja első részéből. A tér tehát most is az otthonosság szimbolikáját hívja életre – ezt a lezser jelmezek még tovább erősítik –, azonban dramaturgiai szerepe mintha sérült volna kissé, sokkal inkább rendszerező, felidéző funkciója a kimagasló. Ebben a miliőben nem is csoda, hogy az egész versszínházat valamiféle különös intimitás lengi be, mintha a beszélők bizalmas jóbarátként osztanák meg velünk titkaikat, szellemes történeteiket – a közösségi élmény tehát elvitathatatlan. Mégis ott bujkálhat bennünk az érzés, hogy mindezt már végigzongoráztuk egyszer. Ugyanebben a hangnemben.

fotó: Gordon Eszter

Az Örkény Színház nem mozdult ki a komfortzónájából, sőt, talán még a korlátokat is megerősítette, és éppen emiatt törik meg az olykor lendületes, nagy energiákat mozgósító versmondás. Egy rókáról két bőrt sohasem szerencsés lehúzni, ha pedig mégis megpróbáljuk, akkor talán érdemes más módszert választanunk, mint elsőre.

Dézsi Fruzsina

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top