Home / A függöny mögött / Interjúk / A szörnyűség rátelepszik az ember lelkére
A szörnyűség rátelepszik az ember lelkére

A szörnyűség rátelepszik az ember lelkére

Komoly társadalmi problémákat feszeget Alföldi Róbert legújabb rendezésre, a Futótűz. Ugyan a Radnóti színpadán megelevenedő történet által egy teljesen más kultúrába és közegbe nyerhetünk bepillantást, mégis úgy tűnhet, mintha saját valóságunk eseményeit látnánk visszatükröződni. Az előadás kapcsán felmerülő kérdésekről, belső konfliktusokról, és a felelősségvállalásról László Zsolttal beszélgettünk.

  • Általában egy előadásban mindig te játszod az ösztönlényt vagy az intellektuális erő képviselőjét, idén azonban mind az Iván, a rettenetben, mind a Futótűzben a komikus, vagy legalábbis a drámaiságot lazító szálat viszed. Milyen volt belehelyezkedni ebbe az új szerepkörbe?
  • Mindig izgalmas valami olyat csinálni, ami eltér a megszokottól, és mivel elég kevés vígjátékban játszhattam a pályám során, most nagyon könnyítően hat rám az, hogy nem az én vállamon van a drámai teher. Ugyan a maguk módján ezek is fajsúlyos szerepek, de mégsem olyan lélekpróbálóak, mint például a Lear király. Platonov bizonyos szempontból közelebb áll az idei karaktereimhez, nála a komédia és a tragédia találkozik egészen groteszk módon, és abban az előadásban is lehet nemesebb értelemben véve bohóckodni. Jó érzés volt az Iván, a rettenettel elkezdeni az évadot, nem pedig valamiféle vérdrámával,  de egyébként ekkor még nem tudtam, hogy a Futótűzben éppen az én feladatom lesz felkönnyíteni a borzalmakat.
  • Egy ilyen komikusabb szerep más színészi hozzáállást igényel?
  • Általában akkor is szoktunk hülyéskedni a színpadon, amikor drámát próbálunk, csak a vígjátéknál az a furcsa, hogy ezek az improvizációk akár az előadás részei is lehetnek. De teljesen más volt dolgozni az Iván, a retteneten, mint a Futótűzön, a kettőről nem is lehet egy ügyként beszélni. A szerepek milyensége abszolút behatárolja a gondolkodást és azt a lelkiállapotot, ahogyan részt veszünk a próbafolyamatban, másrészt pedig a rendező személye sem választható el ettől, hiszen voltaképpen ő a sarokpont, az ő ízlése és elképzelése mentén találja meg minden karakter a saját formáját.

Nem igazán tudtam elképzelni, hogy miként is lehet ezt színházban megcsinálni, hiszen a szerkezet zömében flashbackekkel operál, a történet apokaliptikussága pedig még bonyolultabbá teszi az egészet. Iszonyatosan szíven üti az embert, amikor olvassa ezeket a sorokat, mert tudatosul benne, hogy az emberek egy pillanat alatt teljesen kifordulhatnak önmagukból – kivétel nélkül mindenki –, és akkor eltűnik az életből mindenféle törvényszerűség. És ez bármikor, bárhol megtörténhet. Folyamatosan azon gondolkodtunk a többiekkel, hogy milyen szörnyű lehet egy ilyen helyzetben létezni és küzdeni a túlélésért.

  • Milyen érzéseket, gondolatokat ébresztett benned első olvasásra a Futótűz?
  • Még olvasópróba előtt megnéztem a filmet és elolvastam az alapszöveget is, ezért volt bennem némi kétely. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy miként is lehet ezt színházban megcsinálni, hiszen a szerkezet zömében flashbackekkel operál, a történet apokaliptikussága pedig még bonyolultabbá teszi az egészet. Iszonyatosan szíven üti az embert, amikor olvassa ezeket a sorokat, mert tudatosul benne, hogy az emberek egy pillanat alatt teljesen kifordulhatnak önmagukból – kivétel nélkül mindenki –, és akkor eltűnik az életből mindenféle törvényszerűség. És ez bármikor, bárhol megtörténhet. Folyamatosan azon gondolkodtunk a többiekkel, hogy milyen szörnyű lehet egy ilyen helyzetben létezni és küzdeni a túlélésért.

fotó: Révész Patrik

  • Amikor a bemutató előtt olvastam a darabot, számomra az volt a legnagyobb kérdés, hogy vajon miként lehet ezt a gyönyörű, irodalmi szöveget nem egyszerűen elszavalni. Főleg úgy, hogy statikusan mesél el iszonyatos eseményeket.
  • Zömmel a libanoni közegben hangzanak el ilyen költői mondatok, de Kleistnél és Shakespeare-nél is megfigyelhetjük, hogy a háború sosem történik meg a színpadon, mindig csak beszélnek róla. Ebben pont ez a szép és adott esetben megrázó, mert így a néző fantáziája teremti meg a hátteret, mindenki arra asszociál, és azt vetíti ki, ami az ő gondolkodásába beleilleszthető, ezért is hathat ezerféleképpen ugyanaz a jelenet. A Futótűz már csak azért is különleges, mert ha valakit teljesen hidegen hagy a háborús vonal, akkor ott ez a furcsa és nehéz szülő-gyerek viszony, így érzelmileg semmiképpen sem marad érintetlen. Ugyan a darab még mindig alakul, de már az első előadásnál érződött, hogy nagyon megüti az embereket.
  • És neked milyen volt érzelmileg ez a próbafolyamat?
  • Azokban a részekben pont nem veszek részt, ahol a legsúlyosabb mondatok hangzanak el, de már hallgatva is sokat kivett belőlem. Lovas Rozi és Kováts Adél párbeszédei talán a legmegrendítőbbek ebben az előadásban, és harmincszor-negyvenszer meghallgatni őket nem könnyű, mert ez a szörnyűség egyszerűen rátelepszik az ember lelkére.

Próbáltam például Téreyt is évekkel ezelőtt, az a nyelvezet miatt pont olyan nehéz volt, mintha Shakespeare írta volna, attól függetlenül, hogy nyilván azokkal a problémákkal foglalkozott, ami korunk Magyarországát érintette. Azt gondolnánk, hogy több közünk van egy kortárs darabhoz, de valójában a klasszikusok azt mutatják  meg, hogy amióta itt vagyunk ezen a földön, ugyanolyan hülyék és gyarlók tudunk lenni, hősök pedig csak nagyon ritkán. Tulajdonképpen ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és egy régebbi darabban felfejteni ezeket ugyanolyan izgalmas, mint egy mai szövegbe belehelyezkedni.

  • El tudod engedni ezeket a mondatokat, ha kijössz a színházból?
  • Nem is hiszem, hogy el kellene engedni. Amikor próbálunk egy darabot, akkor folyamatosan ezen gondolkodunk. Alapvetően persze a saját szerepeink kapcsán, de egyiktől sem lehet csak úgy megválni. Ha kimegyünk a színház kapuján, akkor is folyamatosan azon kattog az agyunk, amin éppen dolgozunk, és ebből nagyon nehéz kiszállni, mert egyszerűen nem hagy minket nyugodni.
  • Mostanában voltak a Fehér Balázs Benő rendezte Sirály felújítópróbái is. Alapjában véve mennyiben más egy ilyen klasszikusban játszani, mint egy kortárs drámában?
  • Mindegyiknek megvan a maga nehézsége. Próbáltam például Téreyt is évekkel ezelőtt, az a nyelvezet miatt pont olyan nehéz volt, mintha Shakespeare írta volna, attól függetlenül, hogy nyilván azokkal a problémákkal foglalkozott, ami korunk Magyarországát érintette. Azt gondolnánk, hogy több közünk van egy kortárs darabhoz, de valójában a klasszikusok azt mutatják  meg, hogy amióta itt vagyunk ezen a földön, ugyanolyan hülyék és gyarlók tudunk lenni, hősök pedig csak nagyon ritkán. Tulajdonképpen ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és egy régebbi darabban felfejteni ezeket ugyanolyan izgalmas, mint egy mai szövegbe belehelyezkedni.

fotó: Révész Patrik

  • Legyen szó akár klasszikus, akár kortárs drámáról, egyiket sem lehet elválasztani az aktuális társadalmi ügyektől. Szerinted a Futótűz megbolygatja majd a közvéleményt?
  • Ha a Futótüzet egy normális országban mutattuk volna be, akkor nem lenne semmiféle politikai áthallása. Itt azonban nyilvánvalóan eszünkbe juttathatja a tavaly nyári eseményeket, amikor bizonyos politikai ideológiák képviselői nem emberként kezelték azokat, akik hozzánk menekültek segítségért, mondván, hogy aki idejön, az csak terrorista lehet. De továbbmegyek: a legtöbben a hajléktalanokat sem veszik emberszámba, sőt, ha bárki bekényszerül egy egészségügyi intézménybe, ott is azt érezheti, hogy a rendszerváltás óta nem történt semmi, még mindig ugyanaz a kilátástalanság van. Ez azért sokat elárul a helyzetünkről.
  • Különös, amit mondasz, olyan, mintha sehol máshol nem számítana bátor dolognak bemutatni a Futótüzet – és ez valószínűleg így is van.
  • Igen, ebben az országban, és történetesen itt a Radnótiban válik ez egyfajta tetté, mert amikor azt érezzük, hogy pont az emberség veszik ki a környezetünkből, akkor muszáj tennünk valamit. Ez igazából elkeserítő is, mert tanácstalanok vagyunk és próbálunk megragadni minden olyan eszközt, ami felhívja a figyelmet arra, hogy muszáj tiszteletben tartanunk a másikat.

Én kívánom a színházamnak, hogy menjünk tovább ezen az úton, feszegessünk sok-sok olyan témát, ami fontos a társadalomnak, mert rengeteg olyan lelkileg sérült ember van, aki segítségre szorul. Szerintem semmi  más dolgunk nincs ezen a világon, minthogy azok, akik erősek, segítsenek a gyengébbeknek, ne pedig lenyomják a fejüket a víz alá. Mert ők ettől lesznek erősek, nem önmaguktól. Az a furcsa, hogy miközben ebben az országban folyamatosan a keresztény értékekről beszélünk, mindezt el kell mondani. Pedig olyan egyértelműnek tűnik, hiszen ha a gyerekeink kerülnek bajba, akkor is az az első, hogy kihúzzuk őket onnan. Sokan azt mondják erre, hogy a család más. Nem, az nem más.

  • Ha belegondolunk, egy ilyen darabra valószínűleg mégis az a közönség fog beülni, akinek alapvetően egyezik az értékrendszerével mindaz, amit képviseltek, nem pedig olyan, akit meg kell vagy meg lehet győzni.
  • Ez általában így van, persze. Könnyen megeshet, hogy látatlanul is elindul majd a fröcskölődés. De azért mi próbálunk hinni abban, hogy nem önmagunknak, nemcsak annak a körnek csináljuk ezt az előadást, akik pontosan rálátnak ezeknek a dolgoknak a visszásságára. Illúzióim viszont nincsenek, ez egy olyan súlyosan kettészakadt ország, ami szerintem már nem összeragasztható. Akkor már nehéz bármit is tenni, amikor a másik oldal célzottan ellenségként van aposztrofálva.
  • A Futótűz ennek kapcsán is azt mondja, hogy beszélnünk kell, különben nincs semmiféle járható út. Éppen ezért érdekes igazán, hogy az előadás végén mindenki elhallgat.
  • Azt, hogy mindent ki kell mondanunk, akkor mondja Nawal, amikor még normális életet tud élni. Persze, kommunikálni kell, mert csak így tudjuk megérteni a másikat. A Futótűz is arról szól, hogy vannak történetek, amelyeket egyszerűen tovább kell adni, léteznek olyan borzalmak, amelyeket az egész országnak meg kell tudnia. Azért is ambivalens ez, mert pont az anya némul el. Nem tudja feldolgozni a tragédiáját, ez pedig rámutat arra is, hogy nem lehet mindent átadni.
  • Azt hiszem nemcsak az anyának van meg a maga története és csöndje, hanem a te karakterednek is, még akkor is, ha ez kevésbé érvényesül. Szerinted mi van a bogaras közjegyző szóáradata mögött?
  • Az én karakterem komikussága abból fakad, hogy ő valójában egy szorongó alkat, aki zavarát a folyamatos beszéddel dolgozza fel. Ez a fecsegő ember persze nyugvópont a történet súlyosságában, de nagy valószínűséggel azért vele sincsen minden rendben. Borzasztóan magányos lehet, a szülei már nem élnek, gyakorlatilag ügyfele sincs, ráadásul egy olyan irodaházban dolgozik, ahol nincs más bérlő. Lássuk be, ez azért nem egy felfelé ívelő életút. Amikor pedig azokat sorolja, hogy kikkel is áll kapcsolatban, láthatjuk, hogy az összes közelebbi ismerőse valamelyik Kanadába menekült nációhoz tartozik. Hermile Lebel ezeknek a hányattatott sorsú embereknek a társaságát keresi, ez pedig olyan attitűd, ami bizonyos szempontból eleve kirekeszti őt a társadalomból.

  • Hermile az egyetlen olyan karakter, akit semmiféle közvetlen szál nem fűz a libanoni polgárháborúhoz, mégis ő az, aki a leginkább küzd az emlékezésért. Ezek szerint nekünk, távolabbi országoknak sem szabad teljesen kivonódnunk?
  • Ez egy iszonyú összetett kérdés, mert ha azt mondom, hogy be kellene avatkoznunk, akkor még mindig ott marad a hogyan. Erre nincs megfelelő válasz. Ha megnézzük a szíriai helyzetet, akkor is csak azt látjuk, hogy a legtöbb kormány, amelyik reagál rá, vélt igazságok nevében teszi. Sérelmek mindig vannak, és rettenetesen nehéz ezeken felülemelkedni, vagy azt mondani, hogy nem vagyunk hajlandóak  meglovagolni őket. Az emberek állati érzéseit pedig bűn különböző propagandaeszközökkel felkelteni. Iszonytatóan nagy bűn. A Futótűzben egyébként arról szó sincs, hogy Nawal miként jutott el Kanadába, ez is azt bizonyítja, hogy a darab nem a migrációról szól, hanem egy háborús helyzetről, amire nagyon igazak Babits szavai: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Ez vitathatatlan alapigazság. Az ottaniak között nincs érintetlen ember, egy egyszerű idegenvezető, vagy egy gondnok is ugyanúgy benne van minden szörnyűségben.
  • Valószínűleg éppen ezért az erős üzenetért mondják azt rengetegen, hogy ez az évad legfontosabb előadása. Te mit gondolsz erről?

Ha a Futótüzet egy normális országban mutattuk volna be, akkor nem lenne semmiféle politikai áthallása. Itt azonban nyilvánvalóan eszünkbe juttathatja a tavaly nyári eseményeket, amikor bizonyos politikai ideológiák képviselői nem emberként kezelték azokat, akik hozzánk menekültek segítségért, mondván, hogy aki idejön, az csak terrorista lehet. De továbbmegyek: a legtöbben a hajléktalanokat sem veszik emberszámba, sőt, ha bárki bekényszerül egy egészségügyi intézménybe, ott is azt érezheti, hogy a rendszerváltás óta nem történt semmi, még mindig ugyanaz a kilátástalanság van. Ez azért sokat elárul a helyzetünkről.

  • Az, hogy valaki az évad közepén azt gondolja, hogy ez a legfontosabb előadás, nagyon jó érzés, mert látjuk, hogy lelkekhez jutunk el. Ezt megtapasztalni mindig különleges, főleg a Nemzeti után, mert ott azért vastagon sikerült egy adott közönséghez szólni. Én kívánom a színházamnak, hogy menjünk tovább ezen az úton, feszegessünk sok-sok olyan témát, ami fontos a társadalomnak, mert rengeteg olyan lelkileg sérült ember van, aki segítségre szorul. Szerintem semmi  más dolgunk nincs ezen a világon, minthogy azok, akik erősek, segítsenek a gyengébbeknek, ne pedig lenyomják a fejüket a víz alá. Mert ők ettől lesznek erősek, nem önmaguktól. Az a furcsa, hogy miközben ebben az országban folyamatosan a keresztény értékekről beszélünk, mindezt el kell mondani. Pedig olyan egyértelműnek tűnik, hiszen ha a gyerekeink kerülnek bajba, akkor is az az első, hogy kihúzzuk őket onnan. Sokan azt mondják erre, hogy a család más. Nem, az nem más.
  • A művészetnek csupán az a feladata, hogy rámutasson ezekre a visszásságokra, vagy hozhat tényleges változást is?
  • Nem tudok felidézni olyan mozgalmat, ami például színházból vagy képtárból indult volna, de biztos, hogy ezeket a sebeket kapargatni kell. Abban hiszek, hogyha tudunk ilyenekről beszélni, akkor az sokaknak segítséget nyújt. Aki bajban van, annak az a legnagyobb problémája, hogy úgy érzi, egyedül van vele a világon, a színház  pedig éppen azt tudja megmutatni, hogy mások is ugyanazokkal a démonokkal küzdenek.

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top