Patetikus poénvadászat

Az idei tél leghidegebb és talán legsötétebb éjszakáján néztem a Táp Színház Magyariqum című “őshonos bemutató” előadását a Trafó Kortárs Művészetek Házában. A Vajdai Vilmos rendezte majdnem két órásra nyúlt este után még hidegebbnek és még sötétebbnek éreztem a várost.

Az előadás alcíméből (Nyelvében él a nemzet, bár nyelvével még senki nem nemzett…) arra következtettem, hogy a nyelvünkről  és annak játékos gazdagságáról lesz szó az este folyamán. Talán lesz is valami történet, biztosan sokat nevetek majd és tanulok is valamit. Tévedtem. Miután a rendező felolvas nekünk és viccelődik a közönséggel – elsötétül a terem és Schmidt Pál beszédét olvassák fel  a Csillagok háborúja című filmből jól ismert távolodó aranybetűk kivetítésével a fekete színházi függönyre egy messzi-messzi galaxisból. A valós beszéd ténylegesen elhangzott, és lehet, hogy jobb is lett volna, hogy ha tényleg egy távoli ismeretlen galaxisban hangzott volna el. A közönség udvariasan nevetgél, de valójában már nem tudunk ezen nevetni. A valóságunkká, a hétköznapjaink háttérzajául szolgáló politikai abszurddá lett ez a szerencsétlenül sikeredett beszéd, amely ezután összemosódik egy társkereső hirdetéssel. A mondanivaló már itt kezd ködössé válni.  Balladai homály borítja be a teret. Felgördül a függöny és a térben mindenhol szétszórt újságpapírokon ülnek, gubbasztanak a játszók.

A négy nő mellett legalább háromszor annyi férfi van jelen a színpadon. Talán ez is egy utalás akar lenni a férfi dominanciára Magyarországon? Nem tudom.  A teret bevilágító lámpákba piros – fehér – zöld szűrőket tettek. A játszók cikkekből olvasnak fel, elhangzik a “szüret” csatakiáltás is, ami talán a Magyar Narancs című újság egyik rovatának a címére hajaz, melyben más újságokban megjelent vicces szövegekből szemezgetnek a szerkesztők. Rövid idézeteket, Facebook – kommenteket, vicces üzeneteket olvasnak fel a játszók lépcsőházakból és társkereső hirdetésekből gondosan válogatva. Ezek a részletek, ezek a kis etapok semmilyen kohéziót nem alkotnak egymással. Az előadás minden előkészítés nélkül válik patetikussá. Az egyik pillanatban egy hatalmas szexuális játékszert vetítenek ki a háttérbe és olvassák fel a száz évvel ezelőtt használati útmutatóját, majd “hülye magyar” rigmusra rappelni kezd egy idősebb férfi elrajzoltan hazafias sorokkal. Nézem az egyik színésznőt a rendezői balon, a szemembe néz, és elszégyelli magát. Roppantul kellemetlenül érzem magam.

Az egyén és a társadalom fejlettségi szintjét le lehet mérni azzal, hogy mennyire képes saját magán viccelődni. Az önírónia megkerülhetetlen stáció az önismeretünk felé vezető úton.  Ha az alkotók le akarják rántani a leplet a közéletről és közszemlére akarják tenni a nívótlanul nívós kommunikációt, akkor tegyék – de legyen céljuk, koncepciójuk a megmutatással. Próbáljanak meg elgondolkodtatni, hozzanak ki a sodromból, vagy nevettessenek meg. Persze, ehhez közönség is kell. Olyan közönség, ami szellemileg megérett arra, hogy szembe nézzen a sorsával és az életével, és hogy tisztelje és becsülje magát annyira, hogy felelősséget tudjon vállalni érte.

Dramaturgiailag egyáltalán nem értelmezhető a jelenetek váltakozása. Nem értem, hogy miért nevetnek az emberek. Kellemetlenül érzem magam. Nem tudok nevetni. Talán nem értek valamit? Vagy egyszerűen rossz kedvem van ma este? Vagy tényleg nem vicces ez az egész? Kifejezetten zavar, hogy koncepciótlanul nevetség tárgyává teszi a rendező a hazájukat szerető embereket. Nevetséges már a hazaszeretet? Talán fel akar készíteni az előadás minket az eljövendő multikulturális Európára, a nemzetek felhígulására, és megszűnésére? Nagyon szeretnék mondanivalót találni, de nem tudok. Az előadás beletúr egy témába, és azonnal tovább lapoz pár sor után. Az emberek meg röhögnek. Talán ez fáj a legjobban. Mert más a saját hibáinkon vagy a félresikerült mondatokon nevetni, és az is más, hogy egy nyíltan a magyarok kifigurázására, megalázására hajazó dalszövegre kacagnak. Ősapáink forognak a sírjaikban. A színészek közt látok olyanokat, akik kifejezetten nem érzik jól magukat a bőrükben. Vagy azért, mert ők sincsenek tisztában a határozatlan rendezés által diktált káosszal vagy azért, mert velem együtt már ők is türelmetlenül várják az előadás végét.

Értékes és fontos dolognak tartom a humort. Az egyén és a társadalom fejlettségi szintjét le lehet mérni azzal, hogy mennyire képes saját magán viccelődni. Az önírónia megkerülhetetlen stáció az önismeretünk felé vezető úton.  Ha az alkotók le akarják rántani a leplet a közéletről és közszemlére akarják tenni a nívótlanul nívós kommunikációt, akkor tegyék – de legyen céljuk, koncepciójuk a megmutatással. Próbáljanak meg elgondolkodtatni, hozzanak ki a sodromból, vagy nevettessenek meg. Persze, ehhez közönség is kell. Olyan közönség, ami szellemileg megéredt arra, hogy szembe nézzen a sorsával és az életével, és hogy tisztelje és becsülje magát annyira, hogy felelősséget tudjon vállalni érte.

(2017. Január 29.)

Bozóky Balázs

Bozóky Balázs