A lengyel kortárs dráma ünnepe Miskolcon

Tadeusz Slobodzianek darabja, A mi osztályunk nem csupán e korszakban élő nemzetiségek bonyolult kapcsolatait mutatja be, hanem az időszakokon átívelő üzenetet is megfogalmaz az emberek közötti viszonyokról, érdekekről. Az ártatlan tréfákból véres bosszú keveredik, a felelőtlen beszédből tragikussá fajult emberi sorsok és szenvedés történetek íródnak.

Habár hajnali kettőre értem haza Budapestre Miskolcról, ahol A mi osztályunk című előadás részesei lehettünk szerkesztő társammal a Miskolci Nemzeti Színházban – örömmel nyugtázom, hogy megérte megtenni a négyszáz kilométert. Hét évvel a darab ősbemutatóját követően Béres Attila rendezésében január végén volt a bemutató előadása Miskolcon.  A budapesti Katona József Színház 2011 októbere óta tartja a repertoárján, a fővárosi közönség többek között már itt is találkozhatott ezzel a darabbal.
fotó: Éder Vera
A mű az 1930-as évektől napjainkig követi nyomon egy lengyel iskolás osztály életét. Könnyen tudom adoptálni és értelmezni az eseményeket, mert Magyarország huszadik századi történelme sok mindenben hasonlatos Lengyelországéhoz. Hasonló karakterek evickélnek nálunk is a hazugságok sekély vizében. Tadeusz Slobodzianek darabja nem csupán e korszakban élő nemzetiségek bonyolult kapcsolatait mutatja be, hanem az időszakokon átívelő üzenetet is megfogalmaz az emberek közötti viszonyokról, érdekekről. Az ártatlan tréfákból véres bosszú keveredik, a felelőtlen beszédből tragikussá fajult emberi sorsok és szenvedés történetek íródnak. Hitelesen teszi ezt, a szerző a saját történetét is belecsempészte a jelenetek soraiba, hiszen ő maga is egy lengyel katolikus-pravoszláv családban született Szibériában, ahová az NKVD deportálta szüleit.

Az elképesztően aljas bűntetteket nem tudjuk feldolgozni addig, amíg a különböző narratívák mögött egyéni érdekek bújnak meg. Nincs igazság. Eszmék formálják a világot, a lélek a szellemen át lényegül át az anyagba. Európának ezen a felén egytől egyig jól ismerjük ezeket a karaktereket és történeteket.

A viharvert osztályterem közepén egy kis ablak kapott helyet, melyben az előadást kísérő zenészek foglalnak helyet (cselló: Márkos Albert, brácsa : Szakács Sára). A játékuk érzékenyen kíséri végig a jeleneteket, gondosan és igényesen megkomponált minden húrpendítés. Az iskolapadok szemben helyezkednek el a közönséggel, a színészeken kényelmetlennek tűnő, rövidre szabott egyenruha (jelmez : Pilinyi Márta). Az osztály egy közösséget alkot még: szerelmek szövődnek, énekelnek, vidáman tekintenek az ismeretlen jövőbe. A jelenetek időrendjét krétával jelzik középen egy táblán, melynek két oldalon az aktuális regnáló hatalom lobogója függ (díszlettervező: Horesnyi Balázs). Domináns a szürke szín, talán a homályos múlt és a szürke hétköznapok hangulatához pont a legmegfelelőbb.

Az eleinte boldog és összetartó közösséget alkotó osztály hamarosan magányos egyénekre hullik szét: lengyelekre, zsidókra, katolikusokra, ateistákra, besúgókra, náci tisztekre, mozi igazgatókra. Az idő múlásával egyenes arányban  kavarodnak össze a szálak a színészek érzékeny és könyörtelen tolmácsolásában. A mesterien megírt lineáris történet egyszerre játszik, elgondolkodtat és mesél nekem (fordította: Pászt Patrícia, dramaturg : Ari-Nagy Barbara). Az elképesztően aljas bűntetteket nem tudjuk feldolgozni addig, amíg a különböző narratívák mögött egyéni érdekek bújnak meg. Nincs igazság. Eszmék formálják a világot, a lélek a szellemen át lényegül át az anyagba. Európának ezen a felén egytől egyig jól ismerjük ezeket a karaktereket és történeteket.

Könnyen tudom adoptálni és értelmezni az eseményeket, mert Magyarország huszadik századi történelme sok mindenben hasonlatos Lengyelországéhoz. Hasonló karakterek evickélnek nálunk is a hazugságok sekély vizében. Tadeusz Slobodzianek darabja nem csupán e korszakban élő nemzetiségek bonyolult kapcsolatait mutatja be, hanem az időszakon átívelő üzenetet is megfogalmaz az emberek közötti viszonyokról, érdekekről. Az ártatlan tréfákból véres bosszú keveredik, a felelőtlen beszédből tragikussá fajult emberi sorsok és szenvedés történetek íródnak.

A regnáló hatalommal mindig kiegyező, köpönyegforgató  Zygmunt (Görög László) hihetetlenül pontosan mutatja meg a barátnak tűnő dögkeselyűt,  aki bármikor megerőszakolja az  asszonyod, táncikál születésnapon, ki-be jár lakásodba, és mindig megmenekül a következményektől. Varga Zoltán Menáchem-je aprólékos munkával kidolgozott játékkal jut el a lengyel pajtából Izraelbe, és hitelesen semmisül meg a pillanatnyi levegő változás okozta fellélegzése után. Bodoky Márk figyelmes és alázatos jelenléttel járult hozzá az előadás sikeréhez, magas nívón képviselve a Színművészeti Egyetemről hozott tehetséges osztályának és tanárainak a munkáját. Tenki Dalma szomorúan önérzetes Dora-ja tudatosan építkezik, jól látható az összeszedett rendezés ujjlenyomata karakter fejlődésén.
A rendező kíméletlenül tárja elénk a kisvárosi világ színe változását, Máhr Ági (Rachelka, később Marianna) meghatóan játssza el a zsidó vallásból kikeresztelkedettnek az életben maradásáért folytatott küzdelmét. A férjét alakító Szatmári György Wladek-je pazarul festi le a jó és a rossz között ingázó, két lábbal a földön járó paraszti józan ész logikáját. Keresztes Sándor Abram-ja, a New Yorkba távozott rabbi kényelmetlenül hosszan sorolja az előadás végén a leszármazottjai neveinek listáját, mint egy deklarálva, hogy igazán annak volt a legjobb élete, aki ebből az egészből kimaradt.

Simon Zoltán agresszív Rysiek-je pontos korrajzot fest a korszak aktuális hatalmát mindenáron kiszolgáló elfajzott, félművelt fiatalemberéről. Gáspár Tibor Heniek-e folyamatos ellentmondásba kerül a belőle és hivatásából áradó békés szimpátia és az elfelejtett bűntettek között. A Zocha-t alakító Nádasdy Erika is lehetőséget kap a sokszínű ábrázolására ennek a bonyolult személyiségnek, a hiszékenyen szerelmesből talpraesetté érő asszonynak, aki még időben eltávozik Amerikába, majd visszatér turistaként a kis városba.
Az évad egyik legígéretesebb előadását láttam Miskolcon emlékezetes alakításokkal, mély és elgondolkodtató érzelmekkel és katartikus feloldódásokkal. A társulat Béres Attila rendezésével felejthetetlen élményben részesített, és méltó módon ünnepli a  lengyel kortárs drámát.
(2017. január 31.)

Bozóky Balázs