Tévedés ne essék, a Békéscsabai Jókai Színház Balkán kobrája nem egy szeletet kínál a balkáni világból, sokkal inkább egy túlkarikírozással operáló mesét – így éppen azokra a sztereotípiákra világít rá, amelyek meghatározzák a gengsztervilágról való gondolkodásunkat.

A történet igen egyszerű: pénzért életet, méghozzá a lehető legtriviálisabb módon. És itt a trivialitás nem feltétlenül pejoratív színezetű kifejezés, sokkal inkább értelmezhetjük a világ egyetlen mozgatórugójaként, a közönségesség ugyanis a miliő minden négyzetcentiméterébe könyörtelenül beitta magát. Ez a végtelenül szabadnak látszó, már-már menthetetlenül ordenáré mikrotársadalom, amelynek életét megleshetjük, egyedül a káoszban leli gyönyörét: szertelenül nevetnek és még hangosabban sírnak. Nem törődnek a múlttal, a jövővel még kevésbé, a komikus figurák az örök most kimerevített pillanatába tapadtak. Igazi orgia ez, mégpedig a szégyentelenség orgiája.

Mindennek megfelelően egy cseppet sem kell meglepődnünk azon, hogy a Balkán kobra szereplői egytől egyig típusfigurák, mégpedig a szerethető fajtából. Tetteik kevéssé váratlanok, mondataik azonban egymásra licitálnak, ha az érdekek vagy az intim viszonyok nyílt tárgyalásáról van szó. Egy bizonyos: a magánszféra olyan luxus, amellyel egyikük sem rendelkezik. A titkok fogalma voltaképpen nem is létezik, mindenki tud mindent, kivéve talán azt, ami a leginkább érintené. A kiteregetés a mindennapok alaptevékenysége, ám ezt sosem követi megtisztulás – a szenny levakarhatatlan. Olyannyira tömény, oldatlan itt a bűn, hogy nem csodáljuk, ha még a Balkán szülöttei is képtelenek eligazodni. A kártyákat ugyanis folyamatosan keverik, néha kicsúszik egy-egy lap, máskor pedig egy addig ismeretlen pakliból vándorol át néhány keresetlen aduász, amiről aztán persze kiderül, hogy valójában semmit sem ér.

Fotó: A-TEAM/Nyari A.

Ezt a kifordult, zűrzavaros világot nagyszerűen leképezi Bujdosó Nóra buja díszlete: szín színre halmozva, minden bútor már önmagában is kész történet, ennélfogva tisztán áll előttünk, hogyha valóban megszólalnának, még mocskosabb szavak és históriák buggyannának felszínre, pedig már így sem győzzük lesütni a szemünket. A jelmezek ugyancsak kiválóan aládolgoznak a kéjjel és sóvársággal bélelt környezet megjelenítésének, viselőjüket karakteresebben jellemzik, mint bármiféle hosszas monológ – adott tehát a tökéletes alap ahhoz, hogy egy minden ízében fergeteges komédia bontakozzon ki a színpadon.

Az, hogy mit akar nekünk mondani a Balkán kobra, könnyedén felfejthető kérdés, hiszen a puszta nevettetésen túl rávilágít arra, hogy a kisszerűség milyen orbitális méreteket is tud ölteni, és ahelyett, hogy ez ellen tenni próbálnánk, inkább  beilleszkedünk az egymást átszövő hazugságok és szándékos félreértések bonyolultnak tetsző szövevényébe. A Békéscsabai Jókai Színház a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházzal karöltve nagyszerűen artikulálja ezt az üzenetet, így ha egy kicsit mélyebbre ásunk, megpillanthatjuk azt a bizonyos görbe tükröt, amibe már régóta ideje lenne belenéznünk.

Katkó Ferenc rendezése egyértelműen a túlzást, illetve a jó értelemben vett bagatellizálást hozza mozgásba, így egyszerre érezhetjük azt, hogy egy önmagából kifordított mesevilág részesei lehetünk, míg éppen e mértéktelenség révén ismerhetünk rá saját hajlandóságaink és vágyaink groteszk voltára is. Az egyetlen, ami néha valóban zavaróan hathat, az a hangerő maximumon tartása. Igaz ugyan, hogy a balkáni világhoz képzeletünkben hozzátartozik ez a fajta szünet nélküli vehemencia, ám a rengeteg, egymásba is bele-bele olvadó kiáltozás megtagadja a színészi játék leghatásosabb eszközét: a finom hangsúlyozást. Árnyalatokról így nem is beszélhetünk sem a karakterábrázolás, sem a humor, sem pedig a szituációk szintjén, az előadás ugyanis végig  a hangos kisstílűséget helyezi középpontba.  A gond nem is ebben rejlik, sokkal inkább az nehezményezhető, hogy egy idő után már semmire sem tudunk rácsodálkozni – az önismétlés okán a harsány nevetést lassacskán a szerényebb mosolyok váltják  fel.

Mindemellett kétségtelen, hogy a színészi alakítások szinte egytől-egyig emlékezetesek. Gulyás Attila Miroszláv szerepében egyértelműen kiemelkedik, ő az, aki nem eleve paródiaként fogja fel a titkár klisékkel teletűzdelt vívódását, ezért igazi, háromdimenziós figurát jelenít meg. Komáromi Anett a tenyeres-talpas Ankicaként ugyancsak remekel, hol húsvér nő, hol pedig mulatságos rajzfilmfigura, de egy biztos:  mindvégig önazonos és következetesen gátlástalan – ez utóbbiban osztozik Csomós Lajos, Juraj Ardonjak megtestesítője is. Kobrát Tege Antal igyekszik minél hitelesebben életre kelteni, sikeresen alakít ki egy egyéni, karakterétől elválaszthatatlan gesztusrendszert, viszont – tőle egyébként szokatlan módon – a játékát a komédiázáson túl nem mindig tudja tartalommal megtölteni. Ám az apró-cseprő botlásokat félretéve, nem vitatható az a tény, hogy az előadás az első perctől az utolsóig szerethető és élvezhető, hála a már említett jótékony túlburjánzásnak.

Fotó: A-TEAM/Nyari A.

Az, hogy mit akar nekünk mondani a Balkán kobra, könnyedén felfejthető kérdés, hiszen a puszta nevettetésen túl rávilágít arra, hogy a kisszerűség milyen orbitális méreteket is tud ölteni, és ahelyett, hogy ez ellen tenni próbálnánk, inkább  beilleszkedünk az egymást átszövő hazugságok és szándékos félreértések bonyolultnak tetsző szövevényébe. A Békéscsabai Jókai Színház a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházzal karöltve nagyszerűen artikulálja ezt az üzenetet, így ha egy kicsit mélyebbre ásunk, megpillanthatjuk azt a bizonyos görbe tükröt, amibe már régóta ideje lenne belenéznünk.