Home / Megnéztük / A A A A Á
A  A A  A  Á

A A A A Á

Az FAQ Színház legújabb a bemutatója Milan Kundera Halhatatlanság című regényéből inspirálódott. Nem ismerem a regényt, de ahogy Georgita Máté Dezső rendező is elmondta egy interjújában, erősen elrugaszkodtak az alap műtől, és Kárpáti Péter improvizációs technikájának segítségével hoztak létre egy saját szövegkönyvet, így kapta az előadás a “H LH T TL NS G” címet.fotó: dr. Bergh Sándor (Tóvaj Ágnes, Baradlay Viktor)

Ismereteim szerint a “Kárpátiféle hosszú impró” leginkább az élet sűrítetlenségét kívánja megcélozni. A játszók egy előzetes megbeszélés után, bekerülnek egy szituációba, amelyen belül csak annyi történik, amennyi egy ilyen valós élethelyzetben egyébként megtörténne – ha valaki fáradt, az lefekhet aludni kérdés nélkül. Önmagukat játsszák egy nagyon valós helyzetben, amelyekben a motivációk és a viszonyok fiktívek, de minden döntés és azok felelőssége személyes. Ebből fakadóan sok információ titokban marad, hiszen a valóságban is számtalan dolgot seprünk a szőnyeg alá. Mindezt pedig egy-egy külső szem követi végig a játszók számára láthatatlanul, akik jelen esetben mi vagyunk, a nézők, kukkolók, megfigyelők.

A szereplők valóságosak és jelenidejűek, de nem jutunk el a kellő lélektani mélységig, mert mire alámerülnénk egy jelenetben, az előadás dimenziót vagy perspektívát vált, vagy elvisz minket egy-egy zenei betét hangulata. Felsejlik az összes valóságra vonatkozó filozófiai kérdésünk: Minket is álmodik valaki? Lehet, hogy engem is csak egy színész játszik? Minden determinált? Ahogy halad az előadás egyre több paradoxonba ütközünk a kérdéseinkkel.

Érezhetően az volt a cél, hogy az improvizációs technikában létrejövő néző-szerep, szerep-személy viszonyok színházi eszközökkel tovább árnyalva átmentődjenek az előadásba. Ez részben sikerült is: a párhuzamosan futó történetek nagyon jól ki voltak dolgozva (dramaturg: Varga Zsófia), és a játszók is kellően felkészültek voltak a szerepük megalkotásához. Azonban olyan sokrétű, de zárt dramaturgiát, kidolgozott, de nehezen kiismerhető karaktereket hoztak létre az alkotók, amikhez nehezen találjuk meg a megfelelő kulcsokat. A Kautzky-Dallos Máté – Orbán Bori – Tóvaj Ágnes – Baradlay Viktor szerelmi és testvéri viszonyrendszer finoman felrajzolt íven fut végig, ami az előadás alap vázát is adja. Az ő történetüktől függetlenül látjuk Pallagi Melitta és Fekete Ádám furcsa párosát, ami kellő energiával és érzékenységgel telített, a legeredetibb pillanatokat hozzák a színpadon.

A szálakat Barcsai Bálint és Fábián Szabolcs duója kuszálja össze, akik felsőbbrendűen, manipulatívan lépnek be a jelenetekbe, hogy játszadozzanak a figurák sorsaival. A szereplők valóságosak és jelenidejűek, de nem jutunk el a kellő lélektani mélységig, mert mire alámerülnénk egy jelenetben, az előadás dimenziót vagy perspektívát vált, vagy elvisz minket egy-egy zenei betét hangulata. Felsejlik az összes valóságra vonatkozó filozófiai kérdésünk: Minket is álmodik valaki? Lehet, hogy engem is csak egy színész játszik? Minden determinált? Ahogy halad az előadás egyre több paradoxonba ütközünk a kérdéseinkkel.fotó: dr. Bergh Sándor (Barcsai Bálint, Pallagi Melitta, Orbán Borbála, Kautzky-Dallos Máté, Baradlay Viktor, Tóvaj Ágnes, Fekete Ádám, Fábián Szabolcs)

A díszlet (látvány: Molnár Anna, Pignitzky Ádám) egy hétköznapi szoba vagy éppen romkocsma hangulatot is képes megjeleníteni, ami néhány hangsúlyosan stilizált elemmel van kiegészítve. A szobának három falát is a nézőtér alkotja, a negyediket pedig egy hatalmas átlátszó plexi, e mögött zenélnek, monologizálnak a színészek. Ez a kint-bent játék számtalanszor visszaköszön, mi is kint vagyunk és nézzük, mi történik a láthatatlan falak mögött, ahogy a szereplők figyelik egymást a plexin keresztül, azon belül pedig bámulják a gekkót az akváriumban. Ahhoz viszont nem volt elég erős a kontraszt, hogy megértsük a váltásokat, így valahogy mi a plexiben, a küszöbön ragadunk, ahonnan nézve súlytalanná válik mindkét oldal.

A zenék remekül megkomponáltak, a díszlet erős atmoszférát teremt és jelentésében rétegelt, a cselekmény lazán, de rengeteg utalással és váltással dolgozik. A színészek érezhetően nagyon sokat tudnak a szerepükről, de ez mégsem jön át az átlátszó falakon. Minden adott ahhoz, hogy elmerüljünk a saját emberségünkben, lerázva azt a színházi maszlagot, amivel leültünk a székünkre – amennyiben képesek vagyunk a negyedik falon átlépve meglátni magunkat a játszók tükrében.

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: