Home / Megnéztük / A A A A Á
A  A A  A  Á

A A A A Á

Az FAQ Színház legújabb a bemutatója Milan Kundera Halhatatlanság című regényéből inspirálódott. Nem ismerem a regényt, de ahogy Georgita Máté Dezső rendező is elmondta egy interjújában, erősen elrugaszkodtak az alap műtől, és Kárpáti Péter improvizációs technikájának segítségével hoztak létre egy saját szövegkönyvet, így kapta az előadás a “H LH T TL NS G” címet.fotó: dr. Bergh Sándor (Tóvaj Ágnes, Baradlay Viktor)

Ismereteim szerint a “Kárpátiféle hosszú impró” leginkább az élet sűrítetlenségét kívánja megcélozni. A játszók egy előzetes megbeszélés után, bekerülnek egy szituációba, amelyen belül csak annyi történik, amennyi egy ilyen valós élethelyzetben egyébként megtörténne – ha valaki fáradt, az lefekhet aludni kérdés nélkül. Önmagukat játsszák egy nagyon valós helyzetben, amelyekben a motivációk és a viszonyok fiktívek, de minden döntés és azok felelőssége személyes. Ebből fakadóan sok információ titokban marad, hiszen a valóságban is számtalan dolgot seprünk a szőnyeg alá. Mindezt pedig egy-egy külső szem követi végig a játszók számára láthatatlanul, akik jelen esetben mi vagyunk, a nézők, kukkolók, megfigyelők.

A szereplők valóságosak és jelenidejűek, de nem jutunk el a kellő lélektani mélységig, mert mire alámerülnénk egy jelenetben, az előadás dimenziót vagy perspektívát vált, vagy elvisz minket egy-egy zenei betét hangulata. Felsejlik az összes valóságra vonatkozó filozófiai kérdésünk: Minket is álmodik valaki? Lehet, hogy engem is csak egy színész játszik? Minden determinált? Ahogy halad az előadás egyre több paradoxonba ütközünk a kérdéseinkkel.

Érezhetően az volt a cél, hogy az improvizációs technikában létrejövő néző-szerep, szerep-személy viszonyok színházi eszközökkel tovább árnyalva átmentődjenek az előadásba. Ez részben sikerült is: a párhuzamosan futó történetek nagyon jól ki voltak dolgozva (dramaturg: Varga Zsófia), és a játszók is kellően felkészültek voltak a szerepük megalkotásához. Azonban olyan sokrétű, de zárt dramaturgiát, kidolgozott, de nehezen kiismerhető karaktereket hoztak létre az alkotók, amikhez nehezen találjuk meg a megfelelő kulcsokat. A Kautzky-Dallos Máté – Orbán Bori – Tóvaj Ágnes – Baradlay Viktor szerelmi és testvéri viszonyrendszer finoman felrajzolt íven fut végig, ami az előadás alap vázát is adja. Az ő történetüktől függetlenül látjuk Pallagi Melitta és Fekete Ádám furcsa párosát, ami kellő energiával és érzékenységgel telített, a legeredetibb pillanatokat hozzák a színpadon.

A szálakat Barcsai Bálint és Fábián Szabolcs duója kuszálja össze, akik felsőbbrendűen, manipulatívan lépnek be a jelenetekbe, hogy játszadozzanak a figurák sorsaival. A szereplők valóságosak és jelenidejűek, de nem jutunk el a kellő lélektani mélységig, mert mire alámerülnénk egy jelenetben, az előadás dimenziót vagy perspektívát vált, vagy elvisz minket egy-egy zenei betét hangulata. Felsejlik az összes valóságra vonatkozó filozófiai kérdésünk: Minket is álmodik valaki? Lehet, hogy engem is csak egy színész játszik? Minden determinált? Ahogy halad az előadás egyre több paradoxonba ütközünk a kérdéseinkkel.fotó: dr. Bergh Sándor (Barcsai Bálint, Pallagi Melitta, Orbán Borbála, Kautzky-Dallos Máté, Baradlay Viktor, Tóvaj Ágnes, Fekete Ádám, Fábián Szabolcs)

A díszlet (látvány: Molnár Anna, Pignitzky Ádám) egy hétköznapi szoba vagy éppen romkocsma hangulatot is képes megjeleníteni, ami néhány hangsúlyosan stilizált elemmel van kiegészítve. A szobának három falát is a nézőtér alkotja, a negyediket pedig egy hatalmas átlátszó plexi, e mögött zenélnek, monologizálnak a színészek. Ez a kint-bent játék számtalanszor visszaköszön, mi is kint vagyunk és nézzük, mi történik a láthatatlan falak mögött, ahogy a szereplők figyelik egymást a plexin keresztül, azon belül pedig bámulják a gekkót az akváriumban. Ahhoz viszont nem volt elég erős a kontraszt, hogy megértsük a váltásokat, így valahogy mi a plexiben, a küszöbön ragadunk, ahonnan nézve súlytalanná válik mindkét oldal.

A zenék remekül megkomponáltak, a díszlet erős atmoszférát teremt és jelentésében rétegelt, a cselekmény lazán, de rengeteg utalással és váltással dolgozik. A színészek érezhetően nagyon sokat tudnak a szerepükről, de ez mégsem jön át az átlátszó falakon. Minden adott ahhoz, hogy elmerüljünk a saját emberségünkben, lerázva azt a színházi maszlagot, amivel leültünk a székünkre – amennyiben képesek vagyunk a negyedik falon átlépve meglátni magunkat a játszók tükrében.

A szerző: Kabdebon Dominik

A veszprémi Pannon Egyetem után a Károlin folytattam az irodalmi és színháztudományi tanulmányaimat. Szerveztem már fesztivált, tartottam workshopot, részt vettem nemzetközi projektben és nem áll tőlem távol az önkéntesi munka sem. Jelenleg is aktívan dolgozom egy társulatban, amelyen belül sokat formáljuk egymás színházi látásmódját.

Comments are closed.

Scroll To Top