Home / Megnéztük / Gyerekek, robbantsuk föl!
Gyerekek, robbantsuk föl!

Gyerekek, robbantsuk föl!

Ha már úgysem valami üzemképes az az összetákolt állapot, amit köztársaságnak hívunk, már ha beszélhetünk még ilyenről Magyarországon. Szálinger Balázs egy ókori történetet feldolgozó politikai krimije a Köztársaság, Horváth Illés rendezésében, a Trafó-ban látott bemutatóján úgy hatott, mint a jelen valósága. Ahogy és amiben benne élünk: lassú, elméleti fejtegetések, vívódások után hamar végjátékába szaladó, döbbenetes kimenetelű játszmaként.

Átmeneti állapot, köztes lét. Olyan, mint amiben élünk, és amely térben játszatja Horváth Illés ezt a drámát. Embernagyságú papundekli dobozból készült falak (tér: Cseh Renátó), takaró fóliával elválasztott terek, festéshez összetolt bútorok között játszanak a kalózok és a hatalom várományosa, Gaius (Takács Géza). Átmeneti világ, ahol a hatalom is épp ilyen átmeneti, bizonytalan, esetleges kalózcsapatok kezében összpontosul. E csapatok vezére, Hariszteász (Gáspár Tibor) belefáradtan, de még akarata teljében szemeli ki a hadifoglyok közül Gaiust utódjának. Utódnak, vezetőnek, netán államférfinak. Bizonytalan a cél, mint ahogy a többi kalóz között zajló minden dialógus, eszmecsere is az. Ezen intenció dacára is hasznos lenne azonban a dialógusok terjedelmének csökkentése, a dráma ívének erősítéseként. Nem sejthetjük, mivé fajul mindaz, ami itt zajlik, még akkor sem, ha a vezetői szándék igyekszik is gondoskodni az utódlásról.

fotó: Csányi Krisztina

Szálinger Balázs drámájának szövege egyszerre archetipikus és teljesen időhöz szabott – nem mondani meg, hogy hol, mikor, merre játszódik. Hatalomgyakorlásról szólna a dráma. Azaz a hatalom gyakorlásának a kudarcáról, a nem működő, ad hoc, az adott pillanatban megszülető, minden távlati elgondolást, víziót nélkülöző világát teszik itt közszemlére. Ez is a cél, ez a kaotikus összevisszaság. Amely persze egyben kiváló táptalaj is. A hatalom így, ekképp tenyészik mindig, mindenfelé.

Összevisszaság, ahol Arianész (Pál András) és Cirrus (Mészáros András) párbeszédeiből a kalóz-lét hektikussága, a hatalom birtoklásának illékonysága nagyon hamar felskiccelődik, ahol a bizonytalanság az egyetlen stabil tényező. Elmosódik a kiért és miért is küzdünk, harcolunk víziója, mert nem fontos és nincs is kellő idő efféle víziók megalkotására e térben.

Nincs idő hierarchia-építésre, nincs idő szerelemre, kapcsolatokra. Mindenki Dabusa (Nagy Mari) tapintható téblábolásában benne lüktet ez a gyökértelen élni nem tudás. Az, ahogyan nem tud érett nőhöz méltó tanácsot adni Hariszteász lányának, Sophiának (Horgas Ráhel), amikor az szerelmével, Miróval (Ágoston Péter) kapcsolatban fordul hozzá. Nagy Mari azzal és azáltal mond a legtöbbet, hogy helyét keresve jön-megy előttünk. Tanácstalansága egy ellehetetlenedett közegben a legadekvátabb bíztatás.

fotó: Csányi Krisztina

Itt a szerelemnek, az érzelmeknek, hovatovább a nőiségnek sem terem babér. Mert a női nem, ebben a köztársaságnyi létezésben nem is kerül a neki kijáró helyre, csupán mint haszonállat, avagy győzelmi trófea létezik. Horgas Ráhel Sophiája ennél fogva csak testben – lélekben annál kevésbé – érett nő, Miró iránti epekedése egyetlen pillanat alatt fordul át megvetésbe és gyűlöletbe. Azáltal, ahogy errefelé a nőket nem értékelik, nem tisztelik női mivoltukban, épp attól válnak önálló, de szerepüktől megfosztott bolygókká. Dadus, Sophia és Délea (Lovas Emillia) alárendeltekként, függésben lévő kiszolgáltatottakként többszörösen húzzák alá ezt természetesnek vélt, ám annál beszédesebb hiátusát a női nemnek.

Hatalomgyakorlásról szólna a dráma. Azaz a hatalom gyakorlásának a kudarcáról, a nem működő, ad hoc, az adott pillanatban megszülető, minden távlati elgondolást, víziót nélkülöző világát teszik itt közszemlére. Ez is a cél, ez a kaotikus összevisszaság. Amely persze egyben kiváló táptalaj is. A hatalom így, ekképp tenyészik mindig, mindenfelé.

A hatalom összevisszasága egyben kiváló táptalaj az egyéni hatalmi ambíciók szárba szökkenéséhez. Takács Géza Gaius-a elesettként, fogolylétben lesz utóddá: hamar, minden teketória nélkül felnő a pozícióhoz. Nem a megittasodott vezér, hanem a rideg, minden eshetőséggel előre számoló ember bosszúszomja az ővé. Ebben a magatartásban mindennek helye, értelme van: minden esetlegesnek ható tettét a hatalomra jutás céltudatossága vezeti. Jól megfér ebben a revans és a rideg számítás egyaránt.

Kivégzések és hatalomtechnika, a köztársaság képlékeny közege mindehhez csupán díszlet. Háttér és alapsejt, amiből Ceasar-á nőhetnek a Gaius-ok. Köztársaság, melynek leszámolás-epilógusa alatt, halálos csendben, Arianész szép akkurátusan bombát eszkábál… Ez is egy megoldás a köztársaság nevű, átmeneti, köztes állapotra.

fotó: Csányi Krisztina

Horváth Illés a két részben játszott drámát egyenetlenre hagyta: az első rész terjengős, húzások után kiáltó dialógusait egy fordulatokban, frappáns, egyéni megszólalásokban gazdag második rész követi. Ezen szerkezeti aránytalanság nem a drámai felépítettség szerves része, ezért szükségtelenül vontatottá is teszi az első nyolcvan percet. Ezáltal csak lassan, ám annál sokkolóbban “ocsúdunk” a végkifejletre, arra, amely talán már nincs is, hisz könnyen megeshet, hogy a köztársaság utolsó sanszait is már rég magunk mögött hagytuk.

(2017.február 13.)

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top