Home / Megnéztük / “Tápos csirke nemzedék”
“Tápos csirke nemzedék”

“Tápos csirke nemzedék”

“Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi.” A Kitagadottak a lázadás jelszavait írja fel a zászlajára: félredob minden eddigi eszmét, lerángatja a trónról ősatyáinkat, és az igazságos, ám kegyetlen ösztönt állítja a helyébe. Olasz Renátó  a Staféta pályázaton nyervén, lehetőséget kapott   Schiller Haramiákból készült sajátos átiratának a színrevitelére.

Lehet, hogy az előadás és az alkotók felé támasztott szimpátiám miatt nőttek meg az elvárásaim, és olyan előadásra készültem, ami az eddigieknél relevánsabban és konkrétabban fogalmazza meg azokat problémákat, amik az én (Y) generációmat érintik. Ezeket a kortársi nehézségeket – már-már közhelyesen – a tehetetlenség, motiváció vesztettség, folytonos önmegkérdőjelezés jellemzi. Ezek megfogalmazására ma rengetegen tesznek kísérletet, több kevesebb sikerrel. Olasz Renátó eddig megismert stílusából gondolkozásából következtetve azt reméltem, hogy a Kitagadottak nagyon markánsan és arcon vágó őszinteséggel fogalmazza majd meg ezeket a kérdéseit.

Azonban rengeteg akadályba ütközött az a “lázadás”, amit a színészek igyekeztek kirobbantani az Ódry színpadán. A díszletet egy hatalmas fém keret alkotja, ebből kibújva lépnek elő és tűnnek el a szereplők. Azonban ezek a fémlemezek könnyen elhajlanak vagy beakadnak bármibe,  és ezzel bizonytalanná teszik a színészeket a mozgásban. Fejük fölött végig egy hatalmas kereszt lebeg, ami az előadás végére leereszkedik, majd (az eddig a hátteret alkotó) fémlapokkal kiegészülve lefedik a keretet és benne a szereplőket. Ennek a díszletnek a kezelése rengeteg energiát igényel a játszóktól, többen úgy néznek ki az előadás végére mint, akiket elütött egy busz vagy legalábbis valamiféle baleset történt volna velük. Az előadás folyamán a “színészi feladataikon” túl a földön fetrengenek, festékszóróval fújják le egymást, ki-be mászkálnak a csapóajtókon és végül mozgatják a díszletet is. További problémát vet fel az, hogy Schiller eredeti szövegében az események nem mindig ennyire túlfűtöttek, mint amennyire itt, az előadásban, ezért nem  érezni a sok kitérőtől a rendezői szándék erejét.

fotó: Táborosi András

Holott sejthető e szándék: elementáris erő felmutatása a rendszerrel szemben,  Moor Károly (Baki Dániel)  és a haramiák által. Károly az adottságai alapján egy pozitív hősnek termett: jó fizikumú, intelligens “apja kedvence”. Mindezek ellenére ő mégis inkább úgy dönt, hogy megtagadja az apai mintát, és elpusztít mindent, ami megalkuszik e rendszerrel, és betagozódik annak sémáiba. Vele ellentétben Moor Ferenc (Waskovics Andrea) a szeretetlen, korcs kisöcs, az apai rendszeren belül próbál felülkerekedni az apjának árnyékán, a kommunikáció és a manipuláció eszközeivel. A kettejük világának metszete adja a darab problematikáját: identitás, felelősség és  cselekvőképesség. Ezt azonban az előadás csak kevéssé használja ki. Nem teremt erős helyzeteket  a szereplők számára, melyeken keresztül ütközni tudnának ezek az eltérő nézőpontok. Ferenc az egyén, Károly a kollektív lázadás történetét futja be, ami az apakép lerombolásának vágyából indul.

…az előadás úgy hat, mint egy rosszul hangosított koncert, ami után akár jótékonyan is zsibonghatna az ember feje. Azonban itt, e zsibongás nem engedi szóhoz juttatni az előadás által felvetett, nagyon is aktuális gondolatokat, melyek ettől félbe hagyottnak hatnak. Kihasználatlan sanszokként. Értem és egyet is értek a rendezés szándékaival, nagyon fontosnak és inspirálónak tartom e gondolatokat, de az előadás alapján nem értettem: mi és miért tagadta ki őket? Nem lett egyértelművé: mi ellen is lázadnak ők tulajdonképpen, ahogy az sem:  kik ők? Ha pedig ekkora az akaraterő bennük, akkor miért akadályozzák önmagukat a felszínre törésben? 

Az apa pedig (Rába Roland) nem sok lehetőséget kap arra, hogy felmutassa mivel váltotta ki fiaiban a lázadás iránti igényt. Esetlen, kisstílű gengszter, akinek láthatóan már nincsenek alternatívái, de addig ül a trónján, amíg le nem fordul róla – semmiképp sem egy uralkodói karakter. Nem érteni, hogy e karakánum nélküli apával és apa képpel a rendezés miképp ad alapot a gyermekek lázadására. Az előadás igyekszik távolságtartóan aktualizálni a cselekményt – ez tükröződik a tér a zene és a szöveg használatában. Nem kíván nyíltan közéleti lenni, holott a motivációi érezhetően ebből a közéletiségből táplálkoznak.  A haramiák, akik először unatkozó, sztereotipizált huszonéves fiatalokként jelennek meg, majd ezt levetkőzve  Károly gyilkos bandájává vállnak. Azonban ez az “átalakulásuk” – a nagyon arcba tolt agresszivitással, ami végig jellemző az előadásra – inkább marad egy tinédzser dac, ami csak látszat szintjén képes perspektívát mutatni. A színészi jelenlét az átváltozásuk gesztusait, motivációit  nem teszi zsigerivé, pedig e gesztusok, motivációk a fizikalitás szintjén nagyon határozottan igyekeznek ránk hatást gyakorolni – ám csak ott, a fizikalitás szintjén. A banda tagjai hiába őrjöngenek és  néznek gyűlölködve az arcunkba, nem érezzük az igazi, egzisztenciális tétjét – a forma túlzásait nem tudták betölteni jelenléttel.

Vannak azonban a darabban olyan karakterek, akik játékmódjukban és habitusukban kidolgozottabbak. Ezáltal a mellékszereplő-főszereplő klasszikusnak tekinthető egyensúlya elbillen – azonban nem feltétlenül jótékony itt ez a fajta elbillenés. Ferenc karaktere remekül kidolgozott és jelenvaló. Waskovics Andrea nagyon érzékenyen megformált, összetett figura. Akár ellenpontozhatná is a mocskos, ösztöni Károlyt, ha maga Károly karaktere is árnyaltabban lenne fölépítve. Ebből fakadóan viszont Ferike lesz a követhetőbb és erőteljesebb szereplő. Ahogy a Károlyék csapatából leváló Spiegelberg (Nagy Zsolt) megszállott mozgása és őrült víziói is relevánsabbak Károlyénál. Mivel a megszólalásai élettel teliek és kevésbé tűnnek öncélúnak – pedig épp ő az, aki elárulja később a közös eszméket. A későbbiekben Nagy Zsolt Hermannként, ugyanezzel az energiával képes egy kevésbé jelentős karaktert izgalmassá tenni.

fotó: Táborosi András

Ezek miatt az előadás úgy hat, mint egy rosszul hangosított koncert, ami után akár jótékonyan is zsibonghatna az ember feje. Azonban itt, e zsibongás nem engedi szóhoz juttatni az előadás által felvetett, nagyon is aktuális gondolatokat, melyek ettől félbe hagyottnak hatnak. Kihasználatlan sanszokként. Értem és egyet is értek a rendezés szándékaival, nagyon fontosnak és inspirálónak tartom e gondolatokat, de az előadás alapján nem értettem: mi és miért tagadta ki őket? Nem lett egyértelművé: mi ellen is lázadnak ők tulajdonképpen, ahogy az sem:  kik ők? Ha pedig ekkora az akaraterő bennük, akkor miért akadályozzák önmagukat a felszínre törésben? 

A szerző: Kabdebon Dominik

A veszprémi Pannon Egyetem után a Károlin folytattam az irodalmi és színháztudományi tanulmányaimat. Szerveztem már fesztivált, tartottam workshopot, részt vettem nemzetközi projektben és nem áll tőlem távol az önkéntesi munka sem. Jelenleg is aktívan dolgozom egy társulatban, amelyen belül sokat formáljuk egymás színházi látásmódját.

Comments are closed.

Scroll To Top