A hivatalos bemutató után majd két évvel a Trafóban láthatta a közönség ismét Jens Raschke Alszanak-e a halak? című művéből készült előadást Szilágyi Bálint fordításában és rendezésében, Prohászka Fanni főszereplésével.
Közel két évvel ezelőtt, az Ódry Színpadon került bemutatásra két végzős színművészetis hallgató műhelymunkájaként a szerző monodrámája. A darab tabunak számító, de legalábbis fájdalmasan kibeszéletlen témát jár körül: a gyerekek halálállal, elmúlással kapcsolatos gondolatairól és reakcióiról, félelmeiről beszél egy kiskamasz nézőpontjából. Egy felnőtt családtag halála is komoly megrázkódtatás, hát még, ha egy gyerek elvesztéséről van szó. Szinte rögtön egy családi tragédia kellős közepében találjuk magunkat. A 10 éves Jette (Prohászka Fanni) szemszögéből és elmeséléséből bontakozik ki a történet: a kislány 6 éves öccse, Emil hosszú betegeskedés után meghal a család otthonában.
A szerző által megírt gyerekszereplő olyan fénytörésben, szinte tárgyilagos hangnemben vezeti fel a szomorú eseményt, ami a szerepet játszó színésztől és a nézőtéren ülőktől is valódi odaadást, beleérzést követel. Mindannyian sejtjük, rosszabb esetben akár tudjuk is, milyen kegyetlen időszakot jelent a szülő számára elveszíteni a saját gyerekét. Végignézni a szenvedését, küzdeni a leküzdhetetlen realitással, lázadni a sors ellen, harcolni, belefáradni és összeomlani a halál pillanatában. Ám ahogyan nem tudjuk (s talán nem is lehetséges) elszeparálni, megkímélni a kiskorú családtagot a történtektől, olyannyira nem tudjuk, mert nem tudhatjuk pontosan, mi zajlik az ő fejében ezekben a hetekben-hónapokban.

…mintha illetéktelenül és megengedhetetlenül bekukucskálnánk egy személyes gyászfolyamatba, másrészt az élet még ebben a családban is megy tovább, Jette még viccelődni is tud a hétköznapokban.

Mit jelent számára a testvére elvesztése, ő mitől fél, ő hogyan reagál a halál tényére, mihez kezd a szülők gyászreakcióival? Ugyanakkor nézőként mi hogyan reagálhatunk egy ilyen helyzetben? Egyrészt mintha illetéktelenül és megengedhetetlenül bekukucskálnánk egy személyes gyászfolyamatba, másrészt az élet még ebben a családban is megy tovább, Jette még viccelődni is tud a hétköznapokban. Adekvát kérdéseket tesz fel és a maga módján teljesen logikusnak tűnő válaszokat próbál adni rájuk. Nézőként még el is nevetjük magunkat, hogy aztán zavarunkban mérlegeljük, nevethetünk-e egy mókás mondaton a halál közelében?

fotó: Brozsek Niki


A tanatológia szerzői írásaikban hosszasan értekeznek arról, mennyire eltoltuk magunktól a halálnak még a gondolatát is. Mintha nem ez lenne az életünk egyetlen biztos pontja. Bőrszíntől, anyagi helyzettől, lakóhelytől függetlenül előbb-utóbb mindannyian kénytelen vagyunk szembesülni a halál tényével, szeretteink elvesztésével. Egy hozzánk közel álló, mindennapjaink, világunk teljességéhez hosszú időn át magától értetődően hozzátartozó ember elvesztése valódi sokkot jelent: megrendítő, fájdalmas, szívbemarkoló és kegyetlenül visszavonhatatlan. Átmegyünk a gyász különböző fázisain, összeomlunk, kétségbeesünk, dühösek, majd apatikusak leszünk, ahogy telnek a napok.

Az elmúlásra nincs jó válasz, talán nincs is válasz, csak felnőni lehet az örök érvényű igazság tudomásulvételéhez. A fájdalom és a másik hiányának konstatálásához.

Arról azonban kevesebbet sejtünk-tudunk, vajon a gyerekek hogyan reagálnak a halál betoppanására, mit gondolnak az elmúlásról? A huszadik századtól kezdve napjainkig fizikálisan és mentálisan is fényévekre távolodtunk a halálnak még a gondolatától is. Legszívesebben eltolnánk magunktól, kínosan, szemlesütve kerüljük, mint valami komoly illetetlenséget, amiről otthon és családi körben udvarias emberként nem beszélünk.
Az elmúlásra nincs jó válasz, talán nincs is válasz, csak felnőni lehet az örök érvényű igazság tudomásulvételéhez. A fájdalom és a másik hiányának konstatálásához. Ha azonban felnőttként ennyire védekezünk a kegyetlen valósággal szemben, mit kezdjünk a gyerekekkel?

fotó: Brozsek Niki


Paradox módon a gyerekek nem csak zavarba ejtő kérdésekkel, hanem ugyanolyan zavarba ejtő válaszokkal és reakciókkal állítják nehéz helyzet elé a szüleiket és környezetüket. Megnyugtató válaszokra vágynak, miközben arra is rádöbbennek, hogy a szüleik nem tudják mindentől megvédeni őket, a felnőttek sem mindenhatók. Sőt, ők is meghalnak idővel.
Jette is hasonlóképp próbál kapaszkodókat keresni öccse halálával kapcsolatban. Amiben érthető módon csak korlátozottan tudnak segíteni a szülei: a helytállni igyekvő, önmagát tartani próbáló apja és a fia elvesztésétől, a gyásztól hosszú időre összeomló édesanyja. Apa csak néz maga elé, Anya meg sír, egyre hangosabban, órákon át. Pedig a kisfiúkat sirató szülők mellett ott van Jette is, akire érthetően kevesebb figyelem és energia marad a gyász feneketlen mélységének idején. Ám ha belefagyunk a tragédia pillanatába és elmerülünk a gyászban, mi lesz az élettel, egyáltalán, hogyan, miként lehet továbblépni?

Prohászka Fanni szép és megrendítően gyermeki pillanatokat tud elénk varázsolni. Jette gyerekként végigmegy azon az érzelmi hullámvasúton, amit Prohászka Fanni alakítása több ponton fájdalmasan szépen megmutat.

Prohászka Fanninak fiatal színésznőként meglehetősen nehéz feladatot kell teljesítenie: eljátszani egy 10 éves gyereket. Gyerekként érezni, reagálni, mozdulni, úgy reagálni, hogy a nézők egy modern kiskamaszt lássanak a színpadon. Monodrámában ráadásul nincs támasz, nincs partner, hiszen folyamatos jelenléttel egyedül kell a színésznek elvinnie a hátán az egész előadást. Különösen nehéz ez a helyzet, hiszen a gyerek még nem tanult bele az elvárt viselkedés szabályaiba. Keresetlenebbül és ösztönösebben, kendőzetlenebbül, őszintébben és természetesebb módon reagál a halálesetre. Kevésbé van tekintettel másokra, letisztultabb a viselkedése. Épp ezért egy gyermeki lelkületet hitelesen visszaadni a színpadon az egyik legnehezebb színészi feladat.
Az időközben a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjává vált Prohászka Fanni szép és megrendítően gyermeki pillanatokat tud elénk varázsolni. Jette gyerekként végigmegy azon az érzelmi hullámvasúton, amit Prohászka Fanni alakítása több ponton fájdalmasan szépen megmutat. A játéka és az előadás íve nem egyenletes, időnként talán kevésbé sikerül elérni a kitűzött célt, de több alkalommal egészen tiszta, szívszorító naivsággal és keresetlen egyszerűséggel szólal meg benne-belőle a kislány. Véletlenül sem gyerekes a játéka, az előadás legszebb pontjain egy gyerek áll előttünk.

fotó: Brozsek Niki


A minimalista színpadkép (látvány: Molnár Anna) csupán két emelvényből és a temetőt szimbolizáló földdel megtöltött akváriumból áll. Jette az öccsének saját kezűleg készített bábjáték papírhős, a képzeletbeli pizzafutár fiú alakjával elbábozva meséli el kettejük legfontosabb beszélgetését: mi lesz majd, ha Emil már nincs többé. A pizzaparadicsomból figyelve az életben maradókat hogyan tudnak vajon beszélni, jelezni egymásnak?

…álmunkban, a mozdulatainkban, a nevetésünkben ott élnek velünk, bennünk a saját hallottaink. Visszanéznek ránk a tükörben a tekintetünkből – együtt úszunk az álom és az elmúlás vizein, ott mindannyian együtt vagyunk időtől és tértől függetlenül.

Jette is kutatja az őt foglalkoztató kérdésekre a válaszokat: mi lesz velünk a földben, a koporsóban? Hasonlóan izgalmas kérdések ezek, mint az, amin édesapjával és Emillel együtt gondolkoztak korábbi közös családi kiránduláson. A patakban gátat építve azon tűnődtek: este vajon a halak is hazamennek-e és álmodnak, mint mi, emberek?
Jette ki is mondja, hogy a halál olyan lehet, mint az alvás, csak sokáig nem ébredünk fel. És hát persze, hogy elalszanak a halak is. Ahogyan álmunkban, a mozdulatainkban, a nevetésünkben ott élnek velünk, bennünk a saját hallottaink. Visszanéznek ránk a tükörben a tekintetünkből – együtt úszunk az álom és az elmúlás vizein, ott mindannyian együtt vagyunk időtől és tértől függetlenül. Mindörökké és végérvényesen.