Home / Megnéztük / Szemtelenül frivol, fiatalosan harsány
Szemtelenül frivol, fiatalosan harsány

Szemtelenül frivol, fiatalosan harsány

Shakespeare legfülledtebb komédiáját Kovács D. Dániel hangolta át a Vígszínház nagyszínpadán Závada Péter és Fekete Ádám közreműködésével. Ezúttal közelibb, és bár bevallani nem könnyű, korunkhoz igencsak illeszkedő Szentivánéji álom elevenedik meg előttünk, amelyben egy pillanat alatt nyilvánvalóvá válik: esendőségeinken csak nevetni érdemes.

Először is le kell szögeznünk, hogy aki egy hagyományos Szentivánéji álmot vár a megszokott technikákkal és a tükörjáték túlhangsúlyozásával, annak – szerencsére – csalódnia kell. A szereplők szimbólumrendszere és a két világ egybejátszása természetesen Kovács D. Dániel interpretációjában sem különbözik attól, mint amit az alapdarab önmagában is megkövetel, ugyanakkor a fókuszpontok és a viszonyrendszerek egészen más megvilágításban bomlanak ki előttünk, ugyanis ez a Shakespeare a végletekig 21. századi, mégpedig az első perctől az utolsóig.

Kétségtelen, hogy Závada Péter felsőfokon beszéli Shakespeare-t, szövegkönyve magában hordozza mindazt a nyelvi játékosságot és gondolati gazdagságot, amely a drámaóriás sajátja. A Szentivánéji álom valahogy akképpen szólhatott az ősbemutatóján, mint ahogyan most a Vígszínházban: szemtelenül frivolan, fiatalos harsánysággal, felfokozott dinamikával és markáns intellektuális humorral. Az indulatok túlfeszítettsége azonban minden vígjátéki elem ellenére is sokszorosan hangsúlyozza – és minden bizonnyal ez a szövegkönyv legnagyobb érdeme –, hogy itt nem pusztán bohókás színjátékot láthatunk tündérekkel, manókkal és egyéb valószerűtlen lényekkel, hiszen ez a varázslatos világ voltaképpen nem más, mint a megaláztatás komédiája. Önmagunk megszégyenítése.

A szerelmesek éjszakáján megszűnni látszik minden, csupán az érzelmi kiszolgáltatottság totalitása marad. Mert az érzelem a legnagyobb zsarnok, és akár ember-, akár tündéralakot öltünk, mégiscsak fejet kell hajtanunk ennek az illékony türannosznak, amely kénye-kedve szerint váltogatja tárgyát, hőfokát, álomképét, hogy aztán visszakanyarodjon önmagába. Mintha a szereplők is egyedül a szerelemért szeretnének. És ebben az útvesztőben ezúttal még a Hold sem gyújt világosságot – illetve már csak akkor, amikor a rend diadalmaskodni látszik –, démoni ösztönök és védtelen akaratok viaskodnak egymással, hogy aztán közös erővel gyarmatosítsák a józan észt. A félelem alattomos képzelgései szépen lassan körbefonják a tudatot, aztán pedig már ki is ismerhetné fel pontosan, hogy melyik az igazi én valójában?

fotó: Dömölky Dániel

Kovács D. rendezésében a mágikus dimenzió nélkülöz mindenféle szentimentalizmust. Egy egészen egyedi történetmesélés bontakozik ki előttünk, az előadás eszeveszett tempója meg sem engedi az elérzékenyülést: egy hatalmas házibuliban találjuk magunkat. Minden jelenet abszolút a legfiatalabb generációra koncentrál, az ő érzelemvilágukat és gondolkodási sémáikat hozza mozgásba: vijjognak, sírnak, kergetőznek, héja-nász mar bele héja-nászba, cserélődnek a partnerek, hogy aztán az egész kifáradjon a megbékülésben. Lecsendesedni látszanak a fanatizmussal kibélelt szívek, és tisztán érezzük, hogy ez az őrületes zűrzavar az örökkévaló legpontosabb leképezése. Ebben a kavalkádban pedig mindenki megalázkodik, ki nyíltabban, ki palástolva, ki önszántából, ki ármány révén, az eredmény azonban ugyanaz: az egyetlen mítosz a korcsosuló szerelem.

Az alapvetően kiválóan működő rendezői koncepció egyik alapköve azonban, miszerint Puck igazi karmesterként irányítja a történéseket, sajnos repedezni látszik, így meg-megbillen a monumentálisnak tetsző építmény. Eszenyi Enikő karakterformálásában ugyanis elveszik Puck zsigeri pimaszsága, incselkedő dörzsöltsége, így nem a világot helyreállító csínytevő tündér, hanem saját bűvkörét gyűrűztető varázslény. Azokat a jeleneteket is uralni igyekszik, amelyekben csupán fontos háttérszereplő, ezért sem aláhúzni, sem kiemelni nem képes a különböző dimenziókat – egész gesztusrendszere önmagára koncentrálódik. Ez pedig nem interpretációs kérdés, hiszen az eltalált karakterértelmezések is csak alig-alig tudják megteremteni az előadás egyensúlyát.

Ami voltaképpen maximálisan feledtetni képes a kisebb aránytalanságokat, az a mesteremberek vonala. Színház a színházban, mégpedig ironikus köntösbe bujtatva, ez a köntös pedig tökéletesen passzol a válogatott színészgárdára. Nagyratörő vágyaktól mentes, kicsinyes ábrándozással teli közeg ez, amely a maga nyilvánvaló nevetségességében tükröt tart a fő cselekményszálnak. Pyramus és Thisbe drámája éppen olyan szenvedélyes – vagy legalábbis annak látszó –, akárcsak a fiatalok szövevényes, kusza története, csak éppen a feloldás az, ami ekvivalens a lehetetlennel. Mesteri karikatúra ez, ha pedig egy picit mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy valójában egyik pár története sem érhet véget felhőtlen boldogsággal, hiszen a sok szégyen nem múlik el nyomtalanul. A mesteremberek parodisztikussága voltaképpen kisrealizmus a nagy egész illuzórikus voltához képest, ezen jelentésrétegek egymásra rakódásához pedig elengedhetetlen Hajduk Károly és Stohl András páratlan alakítása.

Kétségtelen, hogy Závada Péter felsőfokon beszéli Shakespeare-t, szövegkönyve magában hordozza mindazt a nyelvi játékosságot és gondolati gazdagságot, amely a drámaóriás sajátja. A Szentivánéji álom valahogy akképpen szólhatott az ősbemutatóján, mint ahogyan most a Vígszínházban: szemtelenül frivolan, fiatalos harsánysággal, felfokozott dinamikával és markáns intellektuális humorral.

Az eljátszott tragikomédia egyébként szépen megrajzolja azt a fejlődéstörténetet, amelyen a szereplők végül így-vagy úgy, de mégiscsak keresztülmennek. Ennek a Hyppolitát (és Titániát) remekül alakító Járó Zsuzsa a legékesebb példája: karcossága kikopik, ahogyan figyeli a mesterembereket, kezdeti cinizmusa lassacskán átfordul őszinte csodálatba. Úgy tűnik, mintha ez volna az első tiszta érzelem az előadás során. Mintha csak a színházat lehetne önzetlenül szeretni. Partnere, Király Dániel Theseusként ugyancsak meggyőző, Oberonként azonban kevésbé markáns, egy cseppet sem csodálkozunk azon, hogy ki-kicsúszik kezéből az irányítás. Szilágyi Csenge Hermiája és Bach Kata Helénája mintha csak egymást tükröznék, megnyilvánulásaik szüntelenül a skála két széle között ingáznak, egymásba vedlenek unos-untalan. Orosz Ákos Demetriusként éppen annyira minden hájjal megkent ficsúr, hogy egyszerre tudjuk szeretni és megvetni, Ember Márk Lysandere pedig ide-oda sodródó, végig hiteles hősszerelmes: lágy és tettre kész, heves és fegyelmezett. Finom ambivalencia.

fotó: Dömölky Dániel

Horváth Jenny díszlete nagyszerűen leképezi a darab szinteződését, a színészek minden apró zugot bejátszanak, hogy aztán a falak leomoljanak körülöttük. Ugyanazt az utat járja be hát maga a színpadkép is, mint a szereplők, azaz fülledtségtől a megnyugvásig tartó ösvényen vezet minket keresztül. Az alapvetően filmes eszközök, amelyekkel Kovács D. ezúttal is előszeretettel és kiválóan operál, otthonukra lelnek ebben a közegben, a gegek többnyire szépen idomulnak az játék szövetéhez, koherens, nagy egészet kapunk, méghozzá olyat, amelytől nem idegen a katarzis. Az előadás már-már szakrális csúcspontja a tér kitágítása, amikor is Titánia altatódala betölti az egész színházat. Ritka az ilyen igaz pillanat.

Nehéz utána megszólalni.

Igen, még most is.

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top