Home / Megnéztük / Magyar vér.
Magyar vér.

Magyar vér.

Aki még nem adta fel, hogy a K2-nél valami formanyelvi azonosságot keressen, az most ismét nehézségekbe ütközhet, mivel a tőlük eddig nem látott fizikai színház nyelvén mesélik el nekünk Cserna-Szabó András regényét. Hegymegi Máté rendezésében kíméletlenül megelevenednek előttünk az identitásunk alap motívumai, azonban azok – a túlzások miatt és az azonosulási lehetőségek híján – mégis zárva maradnak számunkra.

A kettősségek néhol ellentétekké, máshol pedig erős szintézissé állnak össze ebben a szinte laboratóriumi környezetben. A tér egyszerű és elegáns megoldásokkal operál, hiszen az a célja, hogy egyszerre idézze a pusztaság miliőjét, és közben a történet meseiségét. A társulat  a teret  beszélve, zenélve és mozogva tölti be a történettel. Ahogy Beckettnél a fa, itt a színpad bal oldalán egy gémeskút áll, és a hátteret a nap lenyugvó sötét sárgás színei festik meg, megrajzolva számunkra az előtte feltűnő betyárok alakjait.

fotó: Toldy Miklós

Az előadás során folyamatosan váltakozik a narráló szerepe – kik egyben szereplői is a történeknek:  szájról szájra adogatják a történetszálat. Eleinte nehezen követhető a cselekmény, nem is áll össze addig, amíg meg nem születik az ördög által elkeresztelt Rúzsa Sándor (Horváth Szabolcs). Az előadás ritmusa végig nagyon pontos, érezhető, hogy mind dramaturgiailag, mind a felhasznált eszközeiből tudatosan építkezik. Viszont ez a szűk színházi keret és a belső dinamika néhol lelassul, és így az egyébként jól sűrősődő részek szétterülnek és ellaposodnak. Előny azonban, hogy felkínált lehetőségekből egy sem marad kihasználatlanul, ám nem is lesz túlhajszolva.

A tanulságok, mint minden népmesében itt is levonhatóak, azzal a kitétellel, hogy itt nem köthető kompromisszum. Ez pedig pontosan rámutat arra magyar virtusban gyökerező dacra, ami képes aránytalanul eltorzítani az identitásunkat, ebből fakadóan feketének vagy fehérnek mutatkoznak a dolgaink. 

A gémes kút így válik hintává, árnyékot adó fává, a zene a hely atmoszférájának megteremtőjévé, testek pedig folyton változó díszletelemekké lesznek. A színészek minden “eszközzel” azon dolgoznak, hogy fenntartsák a Sömmi. világát. Ez a fajta színészkezelés a „szegény színházi” hagyományra mutat, de itt nem számolhatunk ehhez az irányzathoz kapcsolható zsigeri jelenléttel. Karakterisztikus alakokat láthatunk, képregényszerű színpadképeket, melyben keveredik magyar folklór és a modern filmes gondolkodásmód. Ez a kontrasztos eszközhasználat leginkább Tarantino filmjeire emlékeztet, ami hasonlóan vegyíti egy kultúra hagyományait  a modern eszközökkel és látásmóddal. Ez a fajt szerkesztésbeli kettősség egyre jobban kirajzolódnak előttünk, ahogy megismerjük Rúzsa Sándort. A szereplők első megjelenésre két dimenziósak, viszont az ebből eredő ellentmondások egyenetlenné teszik a figurák megítélését.

fotó: Toldy Miklós

Tetteiket az igazságérzet és becsület vezérli, ám hol van az egyén igazságának és törvényeinek a határa? A „szemet szemért, fogat fogért” és az „aki másnak vermet ás, maga esik bele” igazságok itt szó szerintivé válnak. Így herélődik ki a méreggel gyógyító orvos, így lesz lelőve az áruló és agyon verve a kis gyerek, aki csak a Rúzsa Sándor nevét mondta ki. Az alázat, a tisztelet, a kegyesség már megalkuvásnak számít azokkal szemben, akik ütköznek a betyárok törvényeivel.

Az előadás ritmusa végig nagyon pontos, érezhető, hogy mind dramaturgiailag, mind a felhasznált eszközökben tudatosan építkezik. Viszont ez a szűk színházi keret és a belső dinamika néhol lelassul, és így az egyébként jól sűrősődő részek szétterülnek és ellaposodnak. Előny azonban, hogy felkínált lehetőségekből egy sem marad kihasználatlanul, ám nem is lesznek túlhajszolva.

Rúzsát talán a „sömmi sömmítette” ilyenné,  aki gyilkoláson és az ételhez elegendő rabláson kívül a napjait képes alvással tökéletesen eltengetni. Mindezt bűntelenül, hiszen ördögi jel védi, nem is csoda, hogy nem szándékunk vele azonosulni. Végig nézzük, hogyan szántja végig a pusztaságot Rúzsa dühe, és miként hajol meg mindenki körülötte.

fotó: Toldy Miklós

A tanulságok, mint minden népmesében itt is levonhatóak, azzal a kitétellel, hogy itt nem köthető kompromisszum. Ez pedig pontosan rámutat arra magyar virtusból gyökerező dacra, ami képes aránytalanul eltorzítani az identitásunkat, ebből fakadóan feketének vagy fehérnek mutatkoznak a dolgaink. Azonban e két órára nyúló történet a remek színészi munka ellenére sem képes a figyelmünket önmagunkra irányítani. Megjeleníti a kérdéseket, de teret nem ad a vitára. Végtére is az a tükör, amin keresztül szembesülnénk saját hibáinkkal, csak akkor jöhetne létre, ha abba valamelyik szereplő szemén keresztül nézhetnénk bele.

A szerző: Kabdebon Dominik

A veszprémi Pannon Egyetem után a Károlin folytattam az irodalmi és színháztudományi tanulmányaimat. Szerveztem már fesztivált, tartottam workshopot, részt vettem nemzetközi projektben és nem áll tőlem távol az önkéntesi munka sem. Jelenleg is aktívan dolgozom egy társulatban, amelyen belül sokat formáljuk egymás színházi látásmódját.

Comments are closed.

Scroll To Top