Home / A függöny mögött / Interjúk / “Ez egy oly aspektusa a színháznak, mely képes inspiráli az újra…”
“Ez egy oly aspektusa a színháznak, mely képes inspiráli az újra…”

“Ez egy oly aspektusa a színháznak, mely képes inspiráli az újra…”

A MU Színház négy alkalmas színházi nevelési programot tart tizenéveseknek ezen a tavaszon. A program vezetőjével, Róbert Júliával és a MU Színház művészeti vezetőjével, Erős Balázzsal beszélgettünk lázadásról, a közös gondolkodás felszabadító hatásairól és a színházi nevelési programok inspiráló erejéről…

  • A MU Színház jelenleg is tartó színházi nevelési programsorozata – amely az egyik repertoáron futó előadás után az Engedetlenek címet viselihogyan illeszkedik bele az idei évadotokba?
  • Balázs: Színházi neveléssel, akár csak érintőlegesen is, de minden évben foglalkozik a MU Színház. Ennek gerincét a színházban működő, Magyarország egyik legfontosabb színházi nevelési csapata, a KÁVA Kulturális Műhely jelenti. E mellett folyamatosan keressük, hogyan lehetne saját színházi nevelési programot is létrehozni. Róbert Júlia ennek az önálló törekvésünknek a motorja, szakmai vezetője már évek óta. Volt már például művészeti programunk négy éven keresztül a szomszédos Baranyai utcában található iskola egyik osztályával. Mindig valamilyen folyamatban gondolkodtunk ezekben a programokban. Az Engedetleneknél is ez van: itt egy négy alkalmas foglalkozás-sorozatról beszélünk. Ennek a sorozatnak az ötletét a MU idei évadának egyes előadásaiban felfedezhető “lázadás” tematikája adta.
  • Az Engedetlenek című előadás önkéntelenül is adja magát ehhez…
  • Balázs: Így igaz, ezért is vettük kölcsön a darab címét a programunk címéül. E darabhoz csatlakoztattuk a KB 35 Inárcs másik előadását a Suhát, valamint koprodukciós partnerünkkel, a Fügével közösen létrehozott karamazovot. A korosztály, akikkel foglalkozunk pedig a 17-18 évesek, akik életében a lázadás jelen van akár egyéni, akár közösségi szinten.

Nincs igazán olyan, hogy „klasszikus” színházi nevelési foglalkozás. Nálunk az a fontos, hogy egyetlen osztállyal csináljuk végig ezt a folyamatot. Ezáltal egymásra tudnak épülni a foglalkozások, mód nyílhat a vissza- és előreutalásra. Illetve a negyedik alkalom során, ami nem egy előadáshoz kötődik, azt fogom kérni a diákoktól, hogy a saját lázadásukhoz való viszonyukat fogalmazzák meg, a már ismert történetek tükrében. Ők, 17-18 évesen mit találnak olyannak, ami ellen érdemes lázadniuk.

  • Hová helyeztétek ennek a négy alkalmas színházi nevelési programnak a súlypontjait?
  • Juli: A színházi nevelés jelenleg gyűjtőfogalom Magyarországon. Ezt az általunk készített projektet leginkább kétlépcsős színházpedagógiai programsorozatnak lehetne nevezni. Van egy előadás, amit egy feldolgozó beszélgetés vagy foglalkozás követ, ahol mindig jelen van a rendező is.A beszélgetések tematikáját egyrészt az adja, hogy megkeressük az adott történetben, hogy a diákok számára hol jelent vagy nem jelent meg lázadás.Másrészt beszélünk az előadások formanyelvéről, arról hogy az adott szövegkönyv hogyan, milyen technikával született. Tehát szólnak a foglalkozások a „színházolvasásról” is.

fotó: Mihalicz Máté

  • Ez a négy alkalom miben tér el, miben más, mint egy “klasszikus” színházi nevelési foglalkozás?
  • Juli: Nincs igazán olyan, hogy „klasszikus” színházi nevelési foglalkozás. Nálunk az a fontos, hogy egyetlen osztállyal csináljuk végig ezt a folyamatot. Ezáltal egymásra tudnak épülni a foglalkozások, mód nyílhat a vissza- és előreutalásra. Illetve a negyedik alkalom során, ami nem egy előadáshoz kötődik, azt fogom kérni a diákoktól, hogy a saját lázadásukhoz való viszonyukat fogalmazzák meg, a már ismert történetek tükrében. Ők, 17-18 évesen mit találnak olyannak, ami ellen érdemes lázadniuk.
  • Apropó lázadás… Az idei repertoár kapcsán miért tartottátok fontosnak a lázadás témáját?
  • Balázs: Alapvetően itt a korosztály a fontos. Amikor 17-18 éves voltam, a gimnázium utolsó éveiben a lázadás az életem részét képezte: lázadtam a szüleimmel, az iskolával, az osztállyal, az osztályfőnökkel szemben. Tanuljak-e tovább? Hol és hogyan tanuljak tovább? Fontos-e egyáltalán nekem az iskola, vagy minél hamarabb az önállóságot keressem az életben? Mi a célom és milyen az a világ, amiben élek, hogyan tudok esetleg változtatni rajta? Folyamatosan e kérdések körül forgott az életem. Ugyanakkor egy színháznak is fontos eleme, hogy előadásaival kérdéseket tegyen fel vagy újra fogalmazzon, esetleg újra definiáljon kérdéseket. Ezek a gesztusok pedig óhatatlanul hordozzák a lázadás lehetőségét.

Értelemszerűen mindegyik közösség más. Azt veszem észre, az a tapasztalom délelőttönként a Káva Kulturális Műhely résztvevő színházi előadásai után, hogy nagyon lelkesek a diákok. Sokszor hallom tőlük: “hú, de jó volt!”. Gyakran beszélgetnek, vitatkoznak még az előadás után is különböző dolgokról. Szóval szerintem a céljukat mindenképpen elérik ezek a találkozások. A rájuk és a gondolataikra való odafigyelést itt, ezeken az alkalmakon, valószínűleg sokkal intenzívebben érezhetik, mint akár az iskolákban, hiszen az oktatási rendszer mégiscsak sémákra, az általánosságokra épít. Éppen ezért fontos, hogy mi a diákok kreativitására építsünk. Ahogy felnövünk, ez a kreativitás – éppen ez a legnagyobb veszélye a felnőtté válásnak – sokszor elhasználódik, eltűnik a mindennapjainkból.

  • Vajon miért lehet fontos most, erre a korosztály-alapállapotra, a lázadásra hangsúlyosabban fókuszálni?
  • Juli: Nem gondolom, hogy mi lázadásra buzdítanánk őket és azt sem gondolom, hogy ez nekik feltétlenül alapállapot. Ennek a programnak nem az a célja, hogy “mindenki lázadjon!” Nincs ilyesféle üzenete, egyáltalán, ha van bármiféle üzenete, akkor az leginkább a közös gondolkodás. Az az érdekes egyébként, hogy egyes kutatások azt bizonyítják, hogy a mai magyar fiatalok, a középiskolások és az egyetemi éveik elején járok nem igazán lázadanak… Habár úgy él a fejünkben, hogy ez az a korosztály, aki a szülők, az iskola, a világ és egyáltalán minden ellen lázad, eközben mégis az a tendencia, hogy a mai fiatalok inkább belesimulnak abba, ami van. Éppen ezért kiváncsi leszek, hogy ez a csoport, akikkel mi most dolgozunk, mit fog mondani ezen a negyedik alkalmon: van-e valami, ami ellen lázadni akarnak? Megeshet, hogy mondanak majd olyan témákat, melyeket át tudunk aztán fordítani egy fiktív történetté, mintha egy színházi előadás létrehozásán gondolkodnánk – hiszen ez lesz a foglalkozás keretjátéka, amit kínálni fogok nekik. De az is lehet, hogy a történetünk arról fog szólni, hogy miért nem érdemes lázadni. Már önmagában az, hogy megtudjuk, körüljárjuk, hogy mit gondolnak ők a lázadásról, az egy izgalmas dolog.

fotó: Mihalicz Máté

  • Nem lehet, hogy ez az önállóan gondolkodni – implicite: lázadni – „kissé nehezen megy”?
  • Balázs: Nem gondolnám ezt. Ahogy Juli is mondta: mi nem buzdítunk. Most csupán arra a jelenségre fókuszálunk, hogy az ő életükben mennyire van jelen és hogyan van jelen a lázadás. Részünkről ez nem egy késztetés, hogy most mindenkibe belesulykoljunk: lázadj! Mint ahogy azt sem állítjuk, hogy a lázadás feltétlenül egy pozitív érték. Mi azt keressük, hogy ez az ő életükben most, jelen pillanatban, 2017 elején hogyan, miképp van jelen. Eleve nagyon egyedi és izgalmas, ahogy ki-ki megnyílik ezeken a foglalkozásokon, beszélgetéseken: mennyit vállal föl magából. Ezért is lesz nagyon érdekes az áprilisi találkozó, mert ott el fog dőlni, láthatóvá fog válni, hogy mennyire épültek be ezek az előadások, alkalmak az életükbe.
  • Milyen tapasztalataitok voltak a korábbi színházi nevelési programsorozatok kapcsán?
  • Juli: Én azt tapasztalom, hogy mindig örülnek a fiatalok, amikor megkérdezik őket, amikor véleményt mondhatnak valamiről. Amikor felborul a hagyományos hierarchia: a felnőtt–gyerek viszony. Amikor partneribb a kommunikáció, kérdéseket kapnak, melyekre azt válaszolhatnak, amit gondolnak. És utána, minderről közösen tovább gondolkozhatunk.
  • Ez felvillanyozza, serkenti őket?
  • Balázs: Értelemszerűen mindegyik közösség más. Azt veszem észre, az a tapasztalom délelőttönként a Káva Kulturális Műhely résztvevő színházi előadásai után, hogy nagyon lelkesek a diákok. Sokszor hallom tőlük: “hú, de jó volt!”. Gyakran beszélgetnek, vitatkoznak még az előadás után is különböző dolgokról. Szóval szerintem a céljukat mindenképpen elérik ezek a találkozások. A rájuk és a gondolataikra való odafigyelést itt, ezeken az alkalmakon, valószínűleg sokkal intenzívebben érezhetik, mint akár az iskolákban, hiszen az oktatási rendszer mégiscsak sémákra, az általánosságokra épít. Éppen ezért fontos, hogy mi a diákok kreativitására építsünk. Ahogy felnövünk, ez a kreativitás – éppen ez a legnagyobb veszélye a felnőtté válásnak – sokszor elhasználódik, eltűnik a mindennapjainkból.

Ezekben az előadásokban bőven van lehetőség színházi kísérletezésre is. Ugyanúgy lehet kísérletezni, mint egy klasszikus művészszínházban. A legfontosabb különbség talán az, hogy a közösségi színházi tevékenységekben a művészet eszköz és nem cél. Nem az a célom, hogy én, mint rendező, a világról alkotott véleményemet elmondhassam és kifejezhessem egy esztétikai vagy kommunikációs formában, hanem hogy a közösséggel foglalkozzak. Ez van előtérbe helyezve. A művészet itt csak eszköz arra, hogy én, mint színházi szakember, mindezeket továbbíthassam a nézők felé.

  • Mennyire találta meg a maga helyét a színházi nevelés? Mennyire számolnak vele általában akár az alkotói, akár a befogadói oldalon a színházak?
  • Juli: A színházi nevelés nem újkeletű Magyarországon. Például az egyik műfaja, a TIE, mostanában részvételi színházi előadás néven is hívják, már 25 éve folyamatosan jelen van itthon. A 201­0-es évek környékén történt egy „robbanás”, például azáltal, hogy ekkortól egyre több kőszínházi társulat kezdett el színházi neveléssel foglalkozni. Ők színház pedagógiai programnak hívják azt, amit csinálnak. Most már szinte nincs is olyan színház, amely egy pályázatban, vagy a kommunikációjában ne írná le magáról, hogy valamiféle színházi nevelési programja van. Talán egyre inkább elfogadja a színházi szakma azt, hogy ez egy szelete a színháznak. Nyilván mi is próbálunk tenni ezért. Többféle képzés van, például én is tanítom ezt a műfajt a Színművészeti Egyetemen több osztályban, illetve mostanában doktori dolgozatok is születnek a témában. Mindez talán hozzásegít ahhoz, hogy ez a terület egyre inkább létjogosultságot nyerjen.
  • A színház eleve közöségi, ezáltal pedig közösség teremtő műfaj, nem?
  • Juli: Attól még nem lesz közösség az emberekből, ha ugyanazt az előadást nézik. Szerintem tévedés azt gondolni, hogy a színház eleve közösségi műfaj csak azért, mert az a 30 vagy 1000 ember ugyanazzal tölti az estéjét.
  • …amikor a színházi előadások nem két óra húsz percesek voltak szünettel, hanem öt-hat órán át vagy akár egy egész estén, fél napon át tartottak…
  • Juli: …és az adott közösség problémáiról szóltak. Azokat a történeteket dolgozták föl, amelyeket az emberek ismertek. Igen, ilyen is volt a színház. Azonban nem lehet számon kérni azt ma a színházon, hogy mi volt 1000 évvel ezelőtt.
  • Nem is kell, persze
  • Balázs: Önmagában attól, hogy bemegyek egy színházba és mellettem ül 100-200-300 ember, még nem érzem egy közösség tagjának magam. Az emberek egyre inkább úgy élik az életüket, hogy abból a közösség, a közösségi aktivitás ki van zárva. Nagyon kevés olyan gesztust látok a világban, ami arra ösztönözne, hogy közösségben, egy közösség tagjaként gondolkodjunk. Mindenki inkább az egyéni érdekeit, az egyéni lehetőségeit nézi és nem egy közösségét. Vágyként fogalmazódott meg bennem, hogy nézzük meg azt, hogyan lehet közösségekkel foglalkozni. Juli segítségével először elkezdtünk diákközösségekkel dolgozni, azután jöttek a felnőttek. Van egy szép korú csoportunk, akikkel már öt éve foglalkozunk, akikkel előadásokat csinálunk, akiknek foglalkozásokat
  • A diákok nyitottságát, flexibilitását ismerjük. A szép korúak a kezdeti nehézségek után mennyire tudták fölvenni azt a ritmust, amit egy színházi nevelési program vagy színházi előadás megalkotása igényel?
  • Juli: Az első feladat épp az volt, hogy közösséget kovácsoljunk belőlük! Mert az, hogy ők a 11. kerületi 60+osok, az még őket nem teszi közösséggé. A beszélgetések, foglalkozások során váltak azzá. Az évek során az derült ki, hogy ők akarják és maguk “gerjesztik” ezt a folyamatot – ezért innen a motivációjuk. Ők állnak elő újabb és újabb ötletekkel, hogy milyen előadást szeretnének létrehozni, milyen témával szeretnének foglalkozni. Eközben azt is sikerült megérteniük, hogy mi egy színházi próbafolyamat ritmusa. Például azt, hogy adott esetben hétvégén nem az unokáknak főzik a vasárnapi ebédet, hanem próbálni jönnek, mert főpróbahét van. Ez szerintem egy hatalmas dolog.

fotó: Mihalicz Máté

  • A részvételi színház, a közösségi színház egyfajta lehetőség is a színházaknak, társulatoknak arra, hogy önmagukat megújíthassák…
  • Balázs: Így van. Ezekben az előadásokban bőven van lehetőség színházi kísérletezésre is. Ugyanúgy lehet kísérletezni, mint egy klasszikus művészszínházban. A legfontosabb különbség talán az, hogy a közösségi színházi tevékenységekben a művészet eszköz és nem cél. Nem az a célom, hogy én, mint rendező, a világról alkotott véleményemet elmondhassam és kifejezhessem egy esztétikai vagy kommunikációs formában, hanem hogy a közösséggel foglalkozzak. Ez van előtérbe helyezve. A művészet itt csak eszköz arra, hogy én, mint színházi szakember, mindezeket továbbíthassam a nézők felé.

 …a negyedik fal helyett kommunikáció van a résztvevők és a játszók között – a részvételi színház esetében. Vagy úgy jön létre előadás, hogy civilek vesznek benne részt, akik egyébként a nézőtéren szoktak ülni – a közösségi színház esetében. Ezek mindenképpen olyan új aspektusai a színháznak, amelyek adott esetben felkeltik az érdeklődését más színházi alkotóknak is.

  • Juli: Most, a 21. században, mind a közösségi színház, mind pedig a részvételi színház egy abszolút érvényes formája a színház Nem gondolom persze, hogy érvényesebb, mint a többi. Ahogy azt sem, hogy ezeknek most felül kellene minden egyebet írniuk a színházban. Nem hiszem, hogy most mindenkinek csak ilyen előadásokat kellene csinálni. Ez csupán egy szín a színházi palettán, és nagyon jó, ha ilyen előadásokra is jegyet vehetnek, és eljöhetnek az emberek.
  • …egyben ezek viszont képesek felpezsdíteni a színház alkotási folyamatait …
  • Juli: Mindenképpen, hisz a negyedik fal helyett kommunikáció van a résztvevők és a játszók között – a részvételi színház esetében. Vagy úgy jön létre előadás, hogy civilek vesznek benne részt, akik egyébként a nézőtéren szoktak ülni – a közösségi színház esetében. Ezek mindenképpen olyan új aspektusai a színháznak, amelyek adott esetben felkeltik az érdeklődését más színházi alkotóknak is.

Csatádi Gábor

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top