Home / Megnéztük / Szentimentális korrupció
Szentimentális korrupció

Szentimentális korrupció

Hosszúra nyúlik ez a korszak, mint a Sátántangóban. Dragomán György drámája pontos kor-rajz a mindig is nyilvánvaló korrupció rendszeréről. Mindezt szentimentálisan tárja elénk a 4.-es osztály, talán azért, hogy enyhítse a fájdalmat, és hogy oldja a Kádár -korszak kelkáposztaszagú gulyás kommunizmusának az emlékét.

A barna szín dominál a ruhákon (díszlet, jelmez: Kálmán Eszter). Lámpa lóg, könyvek sorakoznak a földön Máté Gábor rendezésében a Színművészeti Egyetem IV. éves osztálynak az előadásán. Dragomán György második drámáját vitte színre az osztály – az ősbemutató Kolozsváron volt. Az Ódry Színpad padlásának a közepére került a játéktér, a nézők két oldalról ülnek. Szerencsém van. Nem elém ült a görkorcsolyás punk, nem takarja ki a képet az égnek meredő haja.

fotó: Szkárossy Zsuzsanna

Dragomán György drámája valamikor a 80-as években játszódik Romániában. A történet szekusok, szerelmi szálak, egy író, egy szerető, gyerek, anyuka, a változó kor veszteseinek és nyerteseinek hazudott története. A két pakoló, Lajoska és Jánoska (Martinkovics Máté) karaktere oldja a feszült jeleneteket és együtt lélegzek fel a nagymamával (Ballér Bianka Réka), még a  nyomokban elrajzolt játékában is. Gyuri, az író (Szántó Balázs) és feleségének (Mészöly Anna) közös jelenete alatt éreztem, hogy egy kicsit leült az előadás.  Nem azért, mert ők is a földön ültek. A fogságban való párbeszéd túl lassúra sikeredett, feleslegesen elhúzódó.

Vizi Dávid (Veress elvtárs) jelenléte tetszett a legjobban. Sokszínű, hiteles alakítás, komolyan veszi a szerepét, végig benne van a szerepében. Nézem, nézem… Ő még akkor is szekusként ráncolja a szemöldökét, amikor a takarásban a következő jelenetére vár.

A szándék, mely szerint  a gonosszá váló kis főnök, a perc-ember senki elbukik, ám ez nem képes bennem feloldani  az igazságtalanságok okozta bonyodalmakat.

A jól megírt darab lineárisan építkezik, követhető és érzelmileg is könnyen azonosulunk a karakterekkel. A színésznő (Messaoudi Emina) karaktere, aki az író szeretőjét játssza, nem letisztult. Úgy érzem, túl flegma és felszínesen történik a feleség és a szerető találkozója, és kiforratlanul egyszerűen hagyja ott táncolni apját, Veress elvtársat a kislánnyal (László Lili) a terhességének fényében. Bajkó százados (Kovács Tamás), a szekusok főnökét játszó “fogd meg” játékában több lehetőség van, erőteljesebb köpönyegváltásra számítottam, amikor bilincset rakott Veress elvtárs kezére. Az óvatosság valószínűleg annak köszönhető, hogy a bemutatót láttam, ezért nem forrtak ki még a karakterek. Törőcsik Mari azt mondja a mostanában megjelent beszélgetős könyvében, hogy bolond az a kritikus aki bemutatóra jár, egy előadás a 10. alkalom körül kel életre.

fotó: Szkárossy Zsuzsanna

A román akcentussal beszélő szekus viszont túl sok, finomabb eszközökkel erőteljesebben és határozottabban létezhetne a jelenetekben. Beethoven Holdfény szonátája a duplán csavart szerelmi bosszú alatt ambivalens érzelmekkel tűzdeltté válik, és lealjasul és így lesz megható és szívfacsaró. Az előadás végén nincs feloldozás. A szándék, mely szerint  a gonosszá váló kis főnök, a perc-ember senki elbukik, ám ez nem képes bennem feloldani  az igazságtalanságok okozta bonyodalmakat. A színésznőről nem tudjuk meg, hogy elvetélt-e vagy sem. Az sem derül ki egyértelműen, hogy vajon tényleg csak egy tánc volt-e az a zongora tanár játéka alatt, amit a szekus járt a lányát teherbe ejtő író 16 éves kislányával. Igaz nem is kell mindent tudni. Aki kíváncsi, hamar ellehetetlenül ebben a mételyező, a 80-as évek kárhozatra ítélt román közegében.

A fordulatokban gazdag, érdekfeszítő dráma méltó helyére talált az Ódry színpadon. Azonban Vizi Dávid alakítása nélkül nem lenne átlagon felülinek mondható ez az előadás. A másfél órás, szünet nélküli bemutató elgondolkodtatott és fájón látom be, hogy milyen keveset változott az egyén érvényesülésének módja az elmúlt 40 év során. Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztálya nagy tapsot kapott teljesen megérdemelten. 

A család nem utazhat. Hiába volt minden bosszú, megaláztatás, házkutatás. A korrupció újabb kishalat emel a magasba, aki aztán nyomban el is ragadja a felettesét, és cigarettázva szolgálja ki azt félelmet kultiváló rendszert, mely ide juttatta. Magyarországon sincs számonkérés. Nincs happy-end. Egyenlőre. Majd lesz.

Hosszúra nyúlik ez a korszak, mint a Sátántangóban. Dragomán György drámája pontos kor-rajz a mindig is nyilvánvaló korrupció rendszeréről. Mindezt szentimentálisan tárja  elénk a 4.-es osztály, talán azért, hogy enyhítse a fájdalmat, és hogy oldja a Kádár -korszak kelkáposztaszagú gulyás kommunizmusának az emlékét.

fotó: Szkárossy Zsuzsanna

A fordulatokban gazdag, érdekfeszítő dráma méltó helyére talált az Ódry színpadon. Azonban Vizi Dávid alakítása nélkül nem lenne átlagon felülinek mondható ez az előadás. A másfél órás, szünet nélküli bemutató elgondolkodtatott és fájón látom be, hogy milyen keveset változott az egyén érvényesülésének módja az elmúlt 40 év során. Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztálya nagy tapsot kapott teljesen megérdemelten. Megfogadom Törőcsik Mari tanácsát, és újra nézem.

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top