A jó színház megtisztulás – interjú Székely Csabával

Alföldi Róbert legújabb rendezése, a Passio XXI mindössze egyetlen alakommal, április 9-én lesz látható a Budapest Sportarénában. Az előadás kapcsán egy négy részes interjú sorozatot tervezünk az alkotókkal. Elsőként a modern passiójáték írójával, Székely Csabával beszélgettünk a történet emberi oldaláról, a próbafolyamat alakulásáról és az adaptálás határairól.

• Volt benned félelem amiatt, hogy egy mindenki által ismert kultikus történet dolgozol fel?

• Inkább az izgalom érzése volt domináns. Nagyon örültem a felkérésnek, és persze tudtam, hogy hatalmas az a fa, amelybe belevágjuk a fejszénket, de mindig is a kihívásokat kerestem. A passióban talán az újat mondás a legnehezebb ilyen szempontból. Olyan, mintha újraírnánk egy Oidipusz-történetet: egy mitikus műnél rögtön az a kérdés, hogy milyen más oldalról tudjuk megvilágítani az alapot. Tehát inkább ez része volt az, ami ha nem is félelmet, de bizonytalanságot jelentett, mert semmiképpen sem szerettük volna megszokott, unalomig ismételt sémákkal dolgozni.

• És hogy látod most, mi újat tudtok mondani a Passióval?

• Talán nem is az újat mondás a legjobb kifejezés, itt inkább egy más megvilágításról van szó, ami nem az ismerős érzését váltja ki az emberekből, hanem erőteljesen megragadja a figyelmüket. Azt gondolom, hogy egy vallás  valójában akkor éri el a célját, ha nem csupán a hívőkhöz tud szólni, hanem minden emberre érvényes tanításai vannak. Éppen ezért ebben a történetben is azokat a pontokat próbáltam megkeresni, amelyek a nem  keresztényeket is ugyanúgy képesek  megérinteni. Voltaképpen ez az, ami újszerű a Passio XXI-ben, hiszen akármikor találkozunk Jézus életével, vallásos köntösbe van csomagolva. Én igyekeztem hátrébb lépni egy kicsit és az emberi oldalára fókuszálni.

• Mi marad akkor, ha lehántjuk a mítoszt?

• Egy nagyon tragikus és rendkívül emberi történet, amivel viszonylag gyakran találkozhatunk a hétköznapokban, csak éppen nem vesszük észre. Ha van valaki, akiben elég energia és akaraterő dolgozik ahhoz, hogy jó irányba mozdítsa el a dolgokat, akkor szinte reflexszerű reakció az, hogy ellehetetlenítik az életét, kigúnyolják és karaktergyilkosságot követnek el ellene. Ha nem is végzik ki konkrétan, szimbolikusan mindenképpen meghal. A történet személyesebb, hétköznapibb oldala pedig az, hogy van itt egy vidéki srác, aki úgy érzi, hogy képes lenne megváltoztatni a fennálló rendszert. De miként állnak hozzá ehhez a szülei, a barátai, a közvetlen környezete és maga a hatalom? Mit tesznek akkor a magasabb pozícióban lévő emberek, ha látják, hogy jön valaki alulról, aki képes lenne vezetni a népet?

• Ennek fényében milyen pontokon tudtál eltérni a bibliai történettől?

• A főbb pontok megmaradtak, ahogyan a passiójátékok lényegesebb elemeit is beépítettem a szövegbe, egyszerűen az a bizonyos emberi oldal vált hangsúlyossá. Belecsempésztem például olyan dolgokat, amelyekre a történelmi Jézust kutatva bukkantam. Rengeteget olvastam arról, hogy milyen volt a világ az 1. században. Az például nagyon kevesek által ismert tény, hogy Jézus megjelenése előtt és után is volt több messiás, akik ugyanúgy maguk köré gyűjtötték a tömegeket, de mindegyiküket kivégezték. Egyiküket éppen Pilátus. Ez olyan időszak volt Júdeában és Galileában, amikor nagyon várták azt, hogy jöjjön végre valaki, aki elhozza a békét. Jöttek is a messiás-jelöltek, de egyikük sem lehetett biztos abban, hogy ő a kiválasztott, még Jézus sem. Én magam nem vagyok vallásos, ezért abból indultam ki, hogy volt egy Jézus nevű vándortanító, akinek a valós életén alapulnak az evangéliumok, aztán igyekeztem különválasztani a rárakódott mitológiát a valószínűsíthető történelmi eseményektől. Van ennek egyébként egy forráskritikai módszere, például, ha valamit negatív színben tüntetnek fel Jézussal kapcsolatban, de bekerül a szent szövegekbe, akkor az nagy valószínűséggel megtörtént, ugyanis Jézus követőinek nem volt érdeke negatív dolgok terjesztése a mesterről.  Ilyen például a kereszthalál. Korábban sehol nem volt az „követelmény”, hogy a messiásnak meg kell halnia, sőt, azt várták, hogy elhozza a békét, utána pedig ő vezesse tovább a népet. Kereszthalált halni egy hősnek szégyen volt, hiszen kik voltak azok, akik kereszthalált haltak a Római Birodalomban abban az időben? Vagy a banditák vagy a rendszerellenes lázadók, az úgynevezett hazaárulók. Jézust is azért végezhették ki, mert húsvétkor, a zsidók legnagyobb ünnepén felfordulást csinált a templomban, ez pedig forrongásnak számít. Tehát Jézus kereszthalálának leírása a Bibliában igen valószínű, hogy a valós eseményen alapszik. Az ehhez hasonló miértekkel bővítettem ki az alapművet.

• Alapvetően másképpen álltál-e hozzá a darab megírásához azért, mert egy sportcsarnok  színpadára készül, nem pedig egy kőszínházéra?

• Teljesen. Először igyekeztem nagyon rövid mondatokban fogalmazni és egyszerű kijelentéseket tenni, aztán ezen a tömörségen oldottam egy kissé. Ugyanakkor még most is érezhető, hogy a dialógusok elütnek azoktól a párbeszédektől, mint amelyeket egy kamaraszínházi előadás során hallhatunk. Ennek a fő oka az, hogy figyelembe kellett vennem, hogy ebben a darabban a zenei szál jóval dominánsabb. A megszólalásoknak lényegre törőeknek kell lenniük és a maguk sűrítettségében akkora erővel kell hatniuk, mint a háromszor olyan hosszú zenei részeknek. Alföldi Róbert teljes szabadságot adott mind a prózai rész megírásában, mind a dalok kiválasztásában, és a szöveg most még alakul a próbák során, de abszolút konszenzus van közöttünk.

• A passiójátéki hagyományokat hogyan tudtad összeegyeztetni a saját írói stílusoddal?

• Ezt is kihívásként fogtam fel, egyfajta mesterséggyakorlatként. Igazából olyan, mint kötött formájú verset írni: megvannak a szabályok, adott a ritmus és a rímrendszer. Ilyen kísérlet például az is, ha megpróbálunk klasszikus eposzi formára pajzán verset írni. Itt is van egy hagyományos formánk, ezt kell mai szöveggel feltölteni. Egy hagyományos passiójátékban viszonylag egyenes vonalúan és monoton módon megy előre a cselekmény, feltételezve azt, hogy mindenki tudja, mi fog következni. Ezt próbáltam feszültebbé tenni, például meglepetések beiktatásával

• Még ha szabad kezet is kaptál, akkor is felmerül a kérdés, hogy szerinted vannak-e határok a történet feldolgozásának szempontjából?

• Szerintem nincsenek. Legalábbis azt remélem, hogy nyilvánvalóvá válik: nem az volt a célunk, hogy bárkit is megsértsünk, vagy bármiféle vallási érzelmet támadjunk. Egy olyan történetet szeretnénk elmesélni, ami mindenkié, hiszen ez a nyugati kultúra egyik legfontosabb alapköve. A csomagolásnak pedig csupán a képzelet szab határt.

• Ennek ellenére nem áll fenn annak az esélye, hogy a rock- és popdalok felhígítják a mondanivalót?

• Most éppen azon dolgozunk, hogy a zenés rész is éppen olyan markáns legyen, mint a passiótörténet, és ne essen vissza a feszültség az egyes dialógusok után. Robi igyekszik minél inkább belesimítani a dalok dramaturgiáját az alapszüzsébe, hogy a mondanivaló szerves részévé tudjon válni. Azon nem is gondolkodtunk, hogy mi magunk írunk hozzá külön számokat, eleve ez volt a koncepció, hogy ismert dalokat használunk. Rosta Máriának, az előadás producerének volt szerencséje látni a Manchesteri Passiót, amely kortárs brit dalok felhasználásával mesélte el Manchester utcáin Jézus szenvedéseit. Éppen ilyesmit szeretett volna itt nálunk is, és egyébként azt érzem, hogy a magyar dalok sokkal jobban alá tudnak dolgozni ennek a történetnek, mert a mi dalaink intellektuálisabbak, mint az angol számok többsége. Mivel több ifjúkori kedvencemet is beválogattam, külön öröm volt, hogy a zenekarok többsége azonnal igent mondott nekünk.

• Említetted, hogy nem vagy vallásos. Így milyen a személyes viszonyod ehhez a passiójátékhoz?

• A személyes Jézus-élményeim a történelmi kutatásokhoz kapcsolódnak, mert ekkor ébredtem rá – és tényleg nem szeretnék senkit sem megbántani vagy befolyásolni –, hogy volt itt egy olyan ember, akiben tényleg megvolt a képesség arra, hogy valamiféle változást hozzon, és bár nem tudja magáról ténylegesen, hogy ő-e a messiás vagy sem, de mindenki annyira várja a varázslatot, a csodát, hogy végül elhiszi magáról. Aztán egyszer csak ott áll a kivégzőosztag előtt és rá kell döbbennie, hogy talán mégsem ő az. Mivel nem hiszek a messiásban, ezért annak az embernek a tragédiája érintett meg, aki annyira hisz egy eszmében, hogy az végül túlcsordul és visszaüt rá. Azt gondolja, hogyha eljut egy bizonyos pontig, akkor magától megtörténik a csoda. Ott, Jeruzsálem templomában. És nem történik meg. Üldözik, elfogják és megölik. Ez az, ami igazán megrendítő számomra.

• Akkor milyen Jézust láthatunk majd ebben az előadásban?

• Nem a saját személyes Jézus-képemet írtam meg, mert nem akartam magamat előtérbe tolni vagy vallásos érzékenységet sérteni. De azt látom, és ez érezhető is a darabbéli karakteren, hogy ahhoz, hogy valaki ekkora feladatot vegyen magára, mint Jézus, kell egy jó adag eszelősség. Nevezhetjük ezt szent őrületnek is, ami egyre inkább elhatalmasodik rajta, ahogyan haladunk előre. Ez talán az, ami változást jelent az ő értelmezésében. Ugyanakkor mi nem csak a szenvedésére koncentráltunk, hanem arra is, hogy voltaképpen mit képvisel ez az ember. A tanításai – akár hívőként, akár vallástalanként nézzük őket – az együttélés alapjairól szólnak, és pont ezek azok az értékek, amelyektől a leginkább eltávolodtunk. Van az az íratlan szabály, hogy sose olvass komennteket, de ha megnézzük ezeket a Passio hírei kapcsán, akkor bizony elég sok dühös megjegyzést láthatunk. Érdekes a kontraszt, mert a nyíltan gyűlölködő hozzászólások keresztény emberek részéről szöges ellentétben állnak a kereszténység üzenetével, míg az előadás éppen azt igyekszik hangsúlyozni.

• Ez már csak azért is különös, mert manapság olyan könnyedén dobálózunk azzal, hogy milyen keresztény országban élünk.

• Igen, de csak szavak szintjén van így. Őszintén tudom tisztelni azokat az embereket, akik saját magukat is feláldozzák azért, hogy segíteni tudjanak másokon, akiknek tényleg az az életcéljuk, hogy támogassák a társaikat. Sajnos azonban nagyon gyakran lehet találkozni ennek az ellenkezőjével, néha már az a természetellenes, ha kedvesen fordulunk az emberek felé. Hiszek a mintákban, és abban, hogy a hasonló helyzetek hasonló eredményeket produkálnak a történelem különböző korszakaiban. A harmincas években ugyanez zajlott, mint most, hirdették a vad kereszténységet, miközben emberek százezereit küldték a halálba. Ezt mégis hogyan lehet összeegyeztetni? Félő, hogy ez a minta látszik újra előtűnni, ezért is mondtam azt korábban, hogy Jézus ma sem lenne biztonságban. Mert ha jön valaki, aki jót akar, azt nem fogják békén hagyni.

• Szerinted mi kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon?

• Nem tudom, hogy itt el tudnánk-e fogadni valaha is a messiást. Látok valamiféle furcsa kulturális tényezőt, ami nem engedi ezt. Például, ha valaki nyer egy díjat, akkor azonnal a hibát keressük benne. Nem tudunk örülni. Ott van ezzel szemben Dánia, évek óta a világ legboldogabb országa, ahol mindennek tudnak örülni, és könyvek jelennek meg arról, hogy milyen út vezet a dán boldogsághoz. Ha náluk jelenne meg a messiás, ott valószínűleg jól érezné magát. Nekünk rengeteg tanulnivalónk van még. Nem azt mondom, hogy ez soha nem változhat, viszont most nem a pozitív irány felé tartunk. A holtponton át kell fordulni, de azt érzem, hogy most még nem értünk le a legmélyére.

• Egy ilyen nagy formátumú előadás tud bármit is segíteni ezen?

• Ebből a szempontból viszont nem vagyok pesszimista. Persze nem hiszem azt, hogy a színház megváltoztathatja a világot, az viszont meggyőződésem, hogy az egyes emberekben olyan pozitív dolgokat indíthat el, amelyek módosíthatják a hozzáállást bizonyos dolgokhoz. Emellett abban is bízom, hogy a szeretet ragályos, és ha szeretet kap valaki, akkor azt képes továbbadni. Ilyen értelemben a Passio XXI képes lehet arra, hogy megmozgassa a közönséget.

• Ezért is hangsúlyozzátok annyira az előadás közösségi élmény jellegét?

• A jó színház olyan, mint egy közös rituális megtisztulás. A nézők részesülnek valami olyan közös örömben, amiben a hétköznapok során lehetetlen. Ez az öröm lehet vegytiszta, vagy éppen tragédiából adódó katarzis. Ha pedig nem hagyjuk, hogy egy ilyen élmény után a negatív hatások befolyásoljanak minket, akkor ez az élet megváltoztatásához vezethet. Szeretném azt hinni, hogy azokban az emberekben, akik eljönnek ide, az öröm olyan mértékűvé növekszik, hogy utána képesek lesznek felvenni a harcot a sárdobálókkal. Mert egészen biztos, hogy sokan lesznek.

• Ugyan még csak a próbaidőszak kezdeni stádiumában vagyunk, de ti érzitek már azt, hogy egy ilyen nagy, közös ügyért dolgoztok?

• Abszolút. Az nagyon fontos már itt az elején is, hogy a szöveggel mindenki elégedett legyen, és eddig csak pozitív visszajelzést kaptunk. Ha pedig a színészek jól érzik magukat a szerepükben, akkor ez az öröm átragad a közönségre is, és létre tud majd jönni az a bizonyos közösségi  élmény.