Januárban láthattuk először, és most pénteken ismét Thury Gábor-Boross Martin: Emlékek Klinikája lesz majd a Trafóban. A darab rendezőjével, Boross Martinnal beszélgettünk az emlékezés mechanikájáról, a média sajátosságairól és a mindennapjaink sci-fi valóságáról…

  • Miért mehet nekünk ennyire nehezen az emlékek feldolgozása?
  • Az emlékezés egyben mindig egy történetmesélés is. Ha egy közös emlékünket kell feldolgoznunk, vagy egy történelmi eseményt újramesélni – egy kis közösségben, családban vagy egy munkahelyen – ahhoz konszenzus és közös logika kell. Ha az alapértékekben nincsen egyezség, akkor ennek a közös emléknek a feldolgozása fokozottan nehéz. Az emlék az agyban nem egy kis dobozban, a bal alsó hármas fiókban van, hanem sokszor akkkor születik, mikor elkezdjük mesélni, artikulálni az. Mert ezek emlékképek nem egy filmszalag képeiként raktározódnak bennünk, hanem a mesélésünk által születnek. Kis túlzással mondhatnánk: mi magunk gyártjuk le az emlékeinket, melyeknek köze van a valósághoz. Az emlék tehát nem a valóság lenyomata, nem egy “kamera által rögzített kép”, hanem az értékrendünk, az ízlésünk, a vágyaink és még egy sor más által, az agyban rekonstruált képsor.

Legtöbben a közéleti áthallásokat véltek fölfedezni. A Vakond figura eléggé izgatta az emberek fantáziáját. Ez az alak nem egy konkrét szimbólum, hanem egy, az idegállapotában a határáig elvitt embernek a képzeletben kifordított, szürreális képe. Volt, aki a vaksággal magyarázta ezt – nyilván, mert sokat hivatkoznak a darabbeli új rendszernek a képviselői a hályogosokra. Beszélgettünk a megbélyegzésről, arról hogy hogyan találj ki egy nevet, amit aztán konzekvensen az ellenségeidre tudsz ragasztani. Végső soron mindegy is, hogy ez most simicskázás, sorosozás vagy zsidózás.

  • Milyen emlékek, milyen történetmesélési szándékok voltak azok, amelyek előhívták belőled, belőletek ezt a történetet?
  • Ebben sok, különböző motívum játszott közre. Szerettünk volna beszélni a média és a politika propagandisztikus, az egész társadalmat korrumpálni kész voltáról. Valamint foglalkoztatott az is, hogy hogyan is “korrumpáljuk” ezek által mi saját magunkat. Az a kérdés foglalkoztatott bennünket, hogy miért és mivel képesek a médiában legitimálni a folyékony hazugságot, hisz nyilvánvalóan tudják, hogy egy-egy adott pillanatban hazudnak. Emlékszem még egy korai brainstormingra: Thury Gáborral egy kávézóban ültünk Hamburgban, és arról beszéltünk, hogy Marsi Anikó újra feltűnt a Tényekben. Vajon mi lehet, a sokmillió forinton kívül az, ami motiválhatja őt, hogy hazaköltözzön Budapestre azért, hogy propaganda szöveget daráljon? Hiszen nem vagyunk cinikusak, hogy azt gondoljuk, hogy valaki velejéig rossz ember – senki sincs, aki azt gondolja magáról: “én rossz vagyok”.

fotó: Mihalicz Máté

  • …hacsak nem Richárdnak születik…
  • … ettől még ez a fajta “lelkiismeret elaltatás” egy érdekes valami… Ezt követően találtunk rá a darab főelemére: amikor elfogynak az eszközeink, akkor hogyan, mivel tudjuk a figyelmet felkelteni? Hogyan lehet a nyilvánosság felé egy kérdést, egy üzenetet eljuttatni? Mindezt szerettük volna szélsőséges módon bemutatni. Saját paródiájává váló show-műsorban, saját paródiájukká váló fegyveres támadással. Főszereplőink boldogtalan amatőrök, akik egy heroikus megoldáshoz nyúlnak, ami másfelől pont olyan erőszakos, mint annak az új szemnek a beültetése – ami ellen a műsorba betörő énekesnő (Hay Anna) és a férje (Ördög Tamás) ágálnak több millió néző előtt. Csakhogy elszámolják magukat, és apátiával találkoznak, érdektelenségbe fullad az akció. Pont egy olyan embert szemelnek ki túszul (Hajduk Károly), akire sem azt nem tudják mondani, hogy ellenség, de nem is ért egyet az akcióval. Megbukik a velünk vagy, vagy ellenünk logikájuk.
  • Hogy érzed, ezek az eszközök mennyire tudnak gördülékenyen, színpadon a helyüket megtalálva, működni?
  • Volt egy közönségtalálkozó a februári előadás után, ahol 30-40 néző maradt. Nagyon konstruktív, érdekes volt és számunkra is új szempontokat adott. Például azt, hogy a második, sci-fibb jellegű, klinikai agymosás helyszínén ugyanazokat a karaktereket látjuk-e, mint akiket az első felvonásban? Azaz, hogy ezek a figurák áttértek-e már a Tiszta Szem bűvöletébe? Netán mindenki átment-e egy személyes rendszerváltáson – leszámítva a főszereplőt – vagy ezek más figurák? Vagy csupán olyan prózai oka van, hogy nem volt elég színészünk?

Érdeklődnek az előadás iránt a Nyitra Fesztiválról. A darabnak a közéleti kerete, az, hogy van egy társadalmi rendszerváltás, az csak egy apropó. A történet nem ez, hanem egy figurának a története. Az a négy-öt emlék, melyeket megidéz – hogy aztán eljuthassunk a közös emlékünkig, mármint az előadás során megkreált emlékig – azok mind személyes sztorik. Emiatt az, hogy valaki hogyan kreál saját magának egy sztorit ahhoz, hogy elviselhetőbbé váljon az élete, nem gondolom, hogy csupán csak egy magyar specifikum lenne. Ahogy a populizmus, a propaganda sem az. Azért szerettünk volna egy sci-fit csinálni, mert gyakran azt érezzük, hogy már most is egy sci-fiben élünk. Nem azért tehát, mintha itt az orwelli1984 lenne, hanem mert olyan mértékű a közéleti retorika abszurditása néha, hogy azt, ha színpadon lenne el sem hinnéd.

  • …ám ti ezt ennyire nem akartátok volna meglovagolni…
  • Mondjuk úgy: mi ennél kevésbé hangsúlyosnak gondoltuk azt, hogy ez most itt egy szerepváltás. Az viszont jó, ha valakinek az is eszébe juthat erről, hogy lám-lám kimoshatták az agyát…
  • Sikerült-e a ti történetek által másokban is hasonló történeteket előhívni ezen a közönség találkozón?
  • Legtöbben a közéleti áthallásokat véltek fölfedezni. A Vakond figura eléggé izgatta az emberek fantáziáját. Ez az alak nem egy konkrét szimbólum, hanem egy, az idegállapotában a határáig elvitt embernek a képzeletben kifordított, szürreális képe. Volt, aki a vaksággal magyarázta ezt – nyilván, mert sokat hivatkoznak a darabbeli új rendszernek a képviselői a hályogosokra. Beszélgettünk a megbélyegzésről, arról hogy hogyan találj ki egy nevet, amit aztán konzekvensen az ellenségeidre tudsz ragasztani. Végső soron mindegy is, hogy ez most simicskázás, sorosozás vagy zsidózás.
  • Az előadásotok ezekben a dilemmákban hogyan, milyen módon tud segíteni?
  • A darab a rosszak és jók táborát vázolja fel, és vonzó az ún. jók, a többségnek a tábora. Már az alapkérdés is, a “jók és rosszak” tábora, problematikus. Nagyon sok, felesleges gyűlölet – akár az önmarcangolás is – megspórolható lenne, ha egyáltalán nem használnánk a “jó” és a “rossz” terminusokat.

fotó: Mihalicz Máté

  • …nem feltétlenül úgy kell vagy úgy lehet csak történetet mesélni magunkról és másról, hogyha azt a jó és a rossz mentén építjük föl…
  • A darabban sokszor kemény, és kétdimenziósra alakított állítások vannak. A főszereplőt, Áront mindig az igen–nem, fekete-fehér, jobbra-balra, akarod-nem akarod pólusai között rugdossák. Ezáltal, rajta keresztül a nézőt is rugdossák. Miközben ő nem akar állítani, eldönteni, főszereplő lenni, mégis rá van kényszerítve. A két pólusosság nagyon veszélyes a vitakultúrában, (ön)érdekérvényesítésben. Hatalmas erő és elszánás kell ahhoz, hogy valaki képes legyen úgy meghallani egy kritikákat, kérdést, hogy abból aztán ne győztes-legyőzött szerepekben kerüljön ki. Ne úgy, hogy azt érezze, hogy meg kell minden áron semmisítenie a másik felet. Mintha csak úgy lehetni kiállni a saját igazunkért, hogy közben a másikat teljesen diszkreditálom. Ez a vitakultúrában, a konfliktuskezelésben és a saját narratívánknak az erőltetése terén egy veszélyes dolog, szerintem. Például ott van a wellnesses jelenet, ahol először tapasztalható az, hogy egy emlék az mennyire is fiktív, relativizálható.
  • Ha az Emlékek klinikája az emlékek felidézési folyamatát képes akár már egy kicsit más oldalról is megmutatni, akkor már nem volt hiába…
  • Az előadás egyben annak is a megkérdőjelezése, hogy létezik-e abszolút igazság. Hisz itt ülünk ennél az asztalnál, mind a ketten más és más részletekre figyelünk, és más a dolgunk ebben a szituációban. Ezért szükségszerűen másképp írnánk le, mesélnénk el ezt az UGYANAZ dolgot. Ez már önmagában is egy tök érdekes dilemma…

A darab a rosszak és jók táborát vázolja fel, és vonzó az ún. jók, a többségnek a tábora. Már az alapkérdés is, a “jók és rosszak” tábora, problematikus. Nagyon sok, felesleges gyűlölet – akár az önmarcangolás is – megspórolható lenne, ha egyáltalán nem használnánk a “jó” és a “rossz” terminusokat.

  • …azzal a fajta szubjektivitásunkkal van a gond, amellyel önmagunkat sújtjuk…magunkra erőltetve azt bizonyos egyetlen olvasatot…
  • Ez tökéletesen így van. Egyik legcsúnyább emberi tulajdonság: a saját igazunkhoz foggal-körömmel, pökhendien, arrogánsan való ragaszkodás. Ebben iszonyúan nehéz trenírozni magát az embernek. Mert ennek nem az a gyógymódja, hogy mindenre felteszem a kezem: “á, igen, bocs… igazad van!” Nem az, hogy elengedjük a dolgokat, hanem, hogy képesek legyünk egészségesen integrálni magunkba – akár konfliktus árán is.
  • …rongáljuk magunkat azzal, hogy amikor mesélünk, akkor ezt csak úgy tudjuk tenni, hogy egyben saját magunknak is, újból és újból sebeket okozunk…
  • …igen. Persze ez sincsen abszolút így, mert közben óvni se lehet magunkat a végletekig, mert akkor meg az megbosszulja meg magát.

fotó: Mihalicz Máté

  • Vajon az Emlékek klinikája 1500 km-re délebre-keletebbre, vagy északabbra-délebre is ugyan ezekkel a hangsúlyokkal íródott volna? Azaz: mondanivalóját tekintve mennyire mobilis ez az előadás?
  • Ez nagyon jó kérdés. Reméljük az lesz, az lehet. Érdeklődnek az előadás iránt a Nyitra Fesztiválról. A darabnak a közéleti kerete, az, hogy van egy társadalmi rendszerváltás, az csak egy apropó. A történet nem ez, hanem egy figurának a története. Az a négy-öt emlék, melyeket megidéz – hogy aztán eljuthassunk a közös emlékünkig, mármint az előadás során megkreált emlékig – azok mind személyes sztorik. Emiatt az, hogy valaki hogyan kreál saját magának egy sztorit ahhoz, hogy elviselhetőbbé váljon az élete, nem gondolom, hogy csupán csak egy magyar specifikum lenne. Ahogy a populizmus, a propaganda sem az. Azért szerettünk volna egy sci-fit csinálni, mert gyakran azt érezzük, hogy már most is egy sci-fiben élünk. Nem azért tehát, mintha itt az orwelli1984 lenne, hanem mert olyan mértékű a közéleti retorika abszurditása néha, hogy azt, ha színpadon lenne el sem hinnéd.

Csatádi Gábor