Home / Megnéztük / Esendően és furán, együtt a többiekkel!
Esendően és furán, együtt a többiekkel!

Esendően és furán, együtt a többiekkel!

Jerôme Bel Gala c.múltheti előadásáról DuóKritik született: Kabdebon Dominik és Nyári Pál tollából

Eltűnnek az esztétikai minősítések. Koreográfia lesz abból, hogy 14 ember utánozza egy kerekesszékes lány mozgását, vagy azt, ahogyan egy kisfiú körbeszalad a színpad körüli függönyök mögött. Az előadókon az egymás iránti kíváncsiságnak, figyelemnek és a játék örömének az elegye látszik, ami számtalan felszabadult pillanatot teremt.

Jérôme Bel francia koreográfus 2015-ben mutatta be Gala című darabját Brüsszelben. Azóta 46 helyen ismételte meg a produkciót, amelyet mindig épp ott állít – most épp Magyarországon a Trafóban – össze helyi civilekből és profi táncosokból álló alkalmi társulattal-Ny.P. Habár Jérôme Bel koreográfusként van jegyezve a színház és tánc világában, de amit a Trafó színpadán láthatunk az túlmutat ennek a világnak a határain: itt egy örömteli perfomansz születik. A Gala rólunk szól, minden hibánkkal és szépségünkkel együtt, a tánc csupán egy keretet ad saját tükörképünknek – hogy széles skálán jelenjen meg az emberlétünk. Ennyire elemi erejűen és tisztán, minden mélységével és magasságával együtt, ritkán van módunk megtapasztalni manapság-K.D.

fotó. Csányi Krisztina

Miután széthúzzák a függönyt előttünk, egy üres tér tárul elénk, ahová különböző színházi színpadokat és nézőtereket vetítenek. A függöny, mint erősen színházi jel, rögtön feszültségbe kerül és ironikussá válik-K.D. Színpadokat látunk a világ minden tájáról, az elképzelhető összes kivitelben. Néhány szék elhelyezve a füvön, görög amfiteátrum, modern kőszínház, művelődési ház, és így tovább.

Nem beszélhetünk történetről, maximum a személyek apró történeteiről, amiket akaratlanul is végigjárnak. Nincs koreografált mozgás,  a profitól a civilig láthatunk “táncosokat”. Nincs díszlet, a jelmezek pedig szinte teljesen random módon vannak kiosztva. A kortárs tánc határai mára már teljesen kitolódtak. A legapróbb gesztusok és rezdülések is olvashatók táncként, ebben a típusú mozgásban, ahol a profi már nem is annyira profi.

Egy idő után azt vesszük észre, hogy a perspektíva elkezd változni, egyre többet látjuk a nézőteret és egyértelművé válik a cél, hogy eltűnjön a határ a színpad és a nézőtér valósága között-Ny.P. Reflektál a jelen helyzetre, hiszen ülhetnénk a kivetített helyek bármelyikén. Gyakorlatilag elszínháziatlanítja a viszonyulásunkat: az előadás, amire jegyet váltottunk azzal kezdődik, hogy egy üres térben megnézünk egy sor  üres színházat. A képeket megpróbáljuk földrajzilag elhelyezni, megfigyeljük az azonosságokat és a különbségeket, melyek egy idő után lényegtelenné válnak, így érve el a célt. Minden gondolatunk, mellyel megpróbálnánk a jelent a minősítések koordinátái között elhelyezni: feleslegessé válik. Ezzel az egyszerű, laza gesztussal feloldódik a passzív nézői attitűd: egy közösséggé válik a nézőtér, amiben minden egyén reakciója releváns. Minden gondolat és érzelem: ha nevetünk, ha unjuk, ha felháborodunk – kisimul, hiszen így, ezzel a kommunikáció köztünk és a színtér között: egyenrangú. Ez megágyaz a rákövetkező eseményeknek, melyekben ugyanez a gesztus lesz majd tetten érhető-K.D.

Miután 15 percen keresztül váltották egymást a fotók, a függöny újra összezárul, és mire megint kinyílik, csak az üres színpadot marad. Balról bejön az első előadó, és elhelyez egy táblát BALETT felirattal. Ezután a 15 rikító jelmezben pompázó szereplő külön-külön besétál a színpadra, “bemutatkozik” egy-egy piruettel, majd kisétál. Néhány profi táncos is van közöttük, de többségében amatőrök – gyerekek, fiatalok, idősek, fogyatékkal élők – a lehető legsokszínűbb társaság. Keringő látszólag teljesen véletlenszerűen összeállított párokkal, akik hol segítik, hol akadályozzák egymást a mozgásban. Michael Jackson-féle moonwalk. Meghajlás egyedül. Kontextusukból kiemelt elemek, amelyek azonban önmagukban is ismerősek mindenki számára. Mindannyiunknak van elképzelése arról, hogyan kellene szépen csinálni őket – Ny.P.

fotó: Mónus Márton

Az előadás különböző embereket sorakoztat fel, akik egymás után, egyenként ugyanazt a mozdulatsort végzik. A táblán lapoznak, ezzel ismét tematizálódik a következő tánc és  mozgássor, különböző blokkokra osztva ezzel az előadást. Nem beszélhetünk történetről, maximum a személyek apró történeteiről, amiket akaratlanul is végigjárnak. Nincs koreografált mozgás,  a profitól a civilig láthatunk “táncosokat”. Nincs díszlet, a jelmezek pedig szinte teljesen random módon vannak kiosztva. A kortárs tánc határai mára már teljesen kitolódtak. A legapróbb gesztusok és rezdülések is olvashatók táncként, ebben a típusú mozgásban, ahol a profi már nem is annyira profi-K.D.

Mindenkinek annyi ideje van, amennyi csak kell – ezt az érzetünket felerősítik a loopolva szóló háttérzenék. Önmagában az a várakozás – hogy a csapatból ki hogyan fog megbirkózni az adott feladattal – fenntartja a figyelmünket. Az egyszerű, de gondosan megalkotott váz lehetővé teszi, hogy szemtanúi legyünk a folyamatnak, melynek végére – a társadalom rájuk rakódott rétegei alól – előtűnik az előadók személyisége-NY.P

Bizonyos dolgokat csak bizonyos testi adottságokkal lehet megmutatni, ezzel akaratlanul és szándékoltan is az előadás végigfut a tánc történet széles skáláján. Az előadást különböző nemű, korú, fizikai adottságaiban szélsőségesen eltérő, 15 magyar fellépő mozogja végig, akiknek az a feladatuk, hogy vállalják saját magukat. Minden afelé mutat, hogy a néző ne akarja megfejteni a történéseket, ne keressen bonyolult rendezői szándékot, hanem csak minél őszintébben reagáljon. Ez felszabadít és nagyon erős fókuszt helyez az alkotókra, és ekképp ránk is. Ebben az “eszköztelenségben” szinte észrevétlenül azonosulunk velük-K.D. Jérôme Bel egyfajta belső utazásra invitálja a nézőt, amely során az megkérdőjelezi, majd el is hagyja az előzetes elvárásait. A megtett út biztos fokmérőjévé válik a nevetés: míg az elején többször is elnéző csendek kerítik hatalomba a nézőteret, ezt az előadás előrehaladtával felváltják az egyre önfeledtebb reakciók-Ny.P.

fotó: Csányi Krisztina

A nézők reakcióit megfigyelve finoman érezhető az, hogy ma Magyarországon mi számít tabunak. Ha látunk egy mozgássérültet táncolni, akkor ki merjük-e őt nevetni, ha előtte már amúgy is megmosolyogtuk egy idős ember mozdulatait? Amivel nem tudunk azonosulni, azt képesek vagyunk-e ugyanúgy kezelni, mint a hétköznapi magától érthetőségeinket? A szabad véleménynyilvánítás és az őszinte érzelmi reakció azonos-e a másik degradálásával?-K.D. A Gala második felében, miután a szereplők hátul véletlenszerűen jelmezeket cserélnek egymással, majd mindenkinek lehetősége van előadni egy saját táncot, amit a társaság többi tagja utánoz. A ruha csere szimbolikus és teljesen felesleges, hiszen addigra, enélkül is nyilvánvaló számunkra: mindegy ki milyen jelmezben van. A szólók során elmosódnak a határok a tánc stílusok, ahogy a profi és amatőr közötti “határok” is-Ny.P. Az előadás nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy a különbözőségek: biológiai nemben, nemi identitásban, testi adottságokban, korban, rasszban, szociális vagy társadalmi hova tartozásban felszabadítanak, mert sokszínűvé teszik ezt a világot-K.D.

Jérôme Bel egyfajta belső utazásra invitálja a nézőt, amely során az megkérdőjelezi, majd el is hagyja az előzetes elvárásait. A megtett út biztos fokmérőjévé válik a nevetés: míg az elején többször is elnéző csendek kerítik hatalomba a nézőteret, ezt az előadás előrehaladtával felváltják az egyre önfeledtebb reakciók.

Eltűnnek az esztétikai minősítések. Koreográfia lesz abból, hogy 14 ember utánozza egy kerekesszékes lány mozgását, vagy azt, ahogyan egy kisfiú körbeszalad a színpad körüli függönyök mögött. Az előadókon az egymás iránti kíváncsiságnak, figyelemnek és a játék örömének az elegye látszik, ami számtalan felszabadult pillanatot teremt. Mi pedig magunkat látjuk a színpadon, esendően és furán, de együtt a többiekkel. És ebből az érzésből talán akkor is marad valamennyi, miután már régen kiléptünk a színházteremből-Ny.P.

 

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top