Home / A függöny mögött / Interjúk / “…abban a kis időben tudom, hogy minden oké az életemben!”
“…abban a kis időben tudom, hogy minden oké az életemben!”

“…abban a kis időben tudom, hogy minden oké az életemben!”

Schiller Haramiák című drámájának Horváth János Antal és Olasz Renátó Kitagadottak címmel rendezett átirata főszereplőjével, Baki Dániellel, a darabbéli Moor Károllyal beszélgettünk gyerekkorról, háttérbe húzódásról, önmagunkon való átlépésről és a játszás öröméről…

  • Mennyire voltál renitens, lázadó gyerekkorodban?
  • Egyáltalán nem voltam az. Visszafogott, csendes gyerek voltam és jó tanuló.
  • Ez volt a családi hagyomány?
  • Nem tudom, én ilyen voltam. Inkabb az öcsémnek – aki egy évvel fiatalabb nálam – voltak balhei a tanárokkal is. Mindig én voltam a jó kisfiú.
  • Nehéz volt ezt a karaktert felépíteni, mert Károly furcsa mániája, az egyoldalú és egyirányú gondolkodása nagyon távol áll tőlem. Ahogy felfoghatatlan számomra az erős hit is, a megkérdőjelezhetetlenség, a konfrontálódás mindennel és mindenkivel. Rettegnék ilyen lenni, mert ehhez nagyon bátornak kell lenni… Én viszont nem vagyok ilyen bátor.
  • Ez nem egy tipikus Moor Károly- karakter…
  • Azért vannak Károllyal hasonló problémáink… De ezekre nem gondoltam a próbák alatt, és nem is szerettem volna ezzel szándékosan foglalkozni.
  • A szerep miatt vagy magad miatt?
  • Anyira más ez a két személy, így nem tudtam magamhoz hasonlítani Károlyt – el is engedtem ezeket a “kapaszkodókat”.
  • fotó: Mihalicz Máté
  • Miből tudtál építkezni?
  • Elnézést, mert nem mondtam teljesen igazat…hisz valamennyire nyilván muszáj volt magamból is építkezni. Nehéz volt ezt a karaktert felépíteni, mert Károly furcsa mániája, az egyoldalú és egyirányú gondolkodása nagyon távol áll tőlem. Ahogy felfoghatatlan számomra az erős hit is, a megkérdőjelezhetetlenség, a konfrontálódás mindennel és mindenkivel. Rettegnék ilyen lenni, mert ehhez nagyon bátornak kell lenni… Én viszont nem vagyok ilyen bátor.
  • Soha, semmilyen körülmények között nem lógtál ki a sorból?
  • Én inkább máshogy lógtam ki: elbújtam és csendben voltam.

Azt nem tudom, hogy változtam-e ilyen szempontból, de azt tudom, hogy az osztályommal megtaláltam a kapcsolatot. Úgy érzem, megszerettem azt a tizenhárom embert, akikkel egy osztályba jártam. Jó volt velük dolgozni. Ennyi intenzíven együtt töltött év után nem utáltuk meg egymást kölcsönösen – ez, úgy érzem, hogy ennek az öt évnek egy nagyon szép, különleges ajándéka.

  • Miért?
  • Mert az sokkal kényelmesebb. Soha nem éreztem, hogy egy közösséget meg tudnék változtatni, és nem is hittem, hogy meg lehet változtatni. Minél kevésbé szerettem volna a közösség része lenni. Azt hiszem, hogy ez a “megúszni”- típusú személyiségemből is fakad.
  • Színészet vs. megúszás… Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy színész leszel?
  • Teljesen véletlenül. A gimnáziumban volt egy diákszínpad, és éveken keresztül szemezgettem vele… Tervezgettem, hogy egyszer majd elmegyek. Aztán 16 éves korom körül volt egy pont az életemben, amikor nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal. A zenén kívül nem volt semmi az életemben, amibe kapaszkodhattam volna. Ekkor próbáltam ki a diákszínpadot. Nagyon megszerettem, és ez vitt el addig, hogy érettségi után elmenjek felvételizni. Aztán mégis a Pázmányra mentem szabadbölcsészetre. Egy félévet kibekkeltem ott, de aztán lassan rájöttem, hogy valószínűleg nem lesz hasznos számomra az, ha ott maradok. Úgy éreztem, hogy fecsérlem az állami féléveimet: volt ott azért egy-két érdekes órám, de az órák többségén aludtam hátul, a padban. Ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Aztán volt másfél év, amikor dolgoztam mindenféle baromságokat.
  • Ezt követte a felvételi?
  • Még a Pázmányon voltam, mikor először felvételiztem. Akkor nem vettek fel, majd egy év múlva ismét megpróbáltam.

fotó: Mihalicz Mátá

  • Ez a “nem vettek fel” hogyan hatott rád?
  • Nagyon lelkesítőleg hatott az, hogy eljutottam a harmadrostáig, mert én meg voltam győződve, hogy nem juthatok át egyetlen rostán sem. Inkább az jelentette a kudarcot, hogy szembesültem, mennyire nehezen tudok túllépni a saját gátlásaimon, szorongásaimon.
  • De nem rettentett el annyira, hogy végleg felhagyj a próbálkozással?
  • Azt éreztem akkor, hogy ezt nekem valahogy le kell győznöm…és ha ezt sikerül legyőznöm, ha kezelni tudom a szorongásomat, akkor lehet, hogy sikerül majd továbbjutnom.
  • Milyen volt számodra ez az öt év?
  • Talán nosztalgiával tekintek vissza már, hisz nyilván nehéz és intenzív is volt, de alapvetően hasznos volt, és jó szívvel gondolok vissza rá.
  • Mennyire változott az öt év alatt benned – ahogy fogalmaztál – az a “megússzuk”-elv, ami gyerekként jellemzett téged?
  • Azt nem tudom, hogy változtam-e ilyen szempontból, de azt tudom, hogy az osztályommal megtaláltam a kapcsolatot. Úgy érzem, megszerettem azt a tizenhárom embert, akikkel egy osztályba jártam. Jó volt velük dolgozni. Ennyi intenzíven együtt töltött év után nem utáltuk meg egymást kölcsönösen– ez, úgy érzem, hogy ennek az öt évnek egy nagyon szép, különleges ajándéka.

Minden próbaidőszakban az ember kap egy tiszta lapot, és akkor megpróbálhat valami teljesen újat csinálni. Igazából nincsen módszer, nincsenek bejárt utak, csak kísérletezik az ember. Jó esetben megpróbál valami mást csinálni, mint amit addig. Lehet, persze, hogy a végeredmény ugyanolyan vagy éppen kudarc lesz, de az az út, amíg eljut a kudarcig, a sikerig vagy a semmiig, az mindig érdekes.

  • Előfordul, hogy bizonyos emberekben ez az öt évnyi együttlét így csapódik le?
  • Ennyi időt együtt lenni, állandóan ugyanazt a pár embert nézni, mindenkinek a mizériáit, a baromságait hallgatni – szerintem ez nem normális állapot. Egy ilyen helyzetben automatikus lenne az, hogy miután kikerülnek innen az emberek, soha többé ne akarják majd látni egymást. Velem, velünk viszont nem ez történt.
  • Mégis, ezt a fajta hermetikus összezártságot másod-, harmad-, negyedévesen hogyan élted meg?
  • Egyfelől nehéz volt: csak az iskoláról szólt az életem. Másfelől viszont egy olyan élet volt ez, azt hiszem, amit szerettem. Valódi barátaim lettek, és az ritkaság.
  • A vizsgaelőadások milyen élményeket hagytak benned?  
  • Az első évben imádtam a vizsgaelőadásokat. Akkor voltak az élet- és gyerekjelenetek, ezeket nagyon szerettem. Aztán másodév első félévében, a Goldoni -félévbe belebuktam. Nem tudtam hozzányúlni az anyaghoz, és rosszabbnál rosszabb jeleneteim voltak, ez csúfos kudarc volt. Nem csak én éreztem annak, hanem a tanáraim is. Azon kevesek között voltam akkor, akik hármast kaptak – amikor szinte mindenki ötöst vagy négyest. Amit nagyon szerettem, imádtam, az a Shakespeare-félévünk volt.

fotó: Mihalicz Máté

  • Egyébként mindegyik színész évfolyamnál így vannak tematizálva a félévek?
  • Máté Gábornál így működik. Mások is tematizálják, de nem feltétlenül úgy, mint ő. Nála nagyon tudatosan, évek óta mindig így épül fel a mesterségképzés – ez az ő bevált pedagógiája.
  • Ahány szerző, annyiféle archetípus, nem?
  • Gábornál első félévben még szinte alig beszélünk. Elmegyünk az Állatkertbe, választunk állatokat, aztán azokkal az állatokkal jeleneteket kell csinálnunk. Aztán az első félév végén már gyerekjeleneteket készítünk, ekkor már mindenki saját kisgyerekkori élményeket hozott, és mindenki saját magát játszotta. Aztán az első év második félévében szöveget kaptunk: a Platonovot – ennek alapján életjeleneteket hoztunk. Még ekkor is az volt a feladat, hogy fedezd fel saját magad egy jelenetben, és játszd el saját magadat a jelenetben. A második év első félévében viszont már nem magadat játszottad – hogy felfedezd a hasonlóságokat -, hanem az ellentétedet. Erre volt ott a Goldoni-félév, amiben felsültem. Utána, a második év végén ott volt Shakespeare, ekkor már egy veretes, hosszabb, nehéz szövegeket, jeleneteket kaptunk. Ez volt az első komolyabb találkozás nehéz anyaggal.
  • Milyen figurát kaptál?
  • Főleg Othellókat játszottam. Mellettem mindenki tudott és szeretett Jago lenni, én viszont szívesen játszottam Othellókat. Jagot is próbáltam, de az nem lett annyira sikeres.
  • A Goldoni-félév óta könnyebben megy már, hogy önmagadhoz képest ellenkező karaktert alkoss?
  • Nagyon remélem, mert most fogok végezni, és ha még mindig csak magamat tudom játszani…hát…
  • Vajon akkor miért lehetett a magadtól eltérő karakter megformálása nehéz számodra?

Igazából, legbelül mindig is szerettem “megkerülni”, “kikerülni” önmagamat. Bár ezt soha nem fogalmaztam meg magamnak, de mégis ez volt az ok, ami miatt anno elmentem a diákszínpadra. Azért hogy ne az legyek, aki vagyok. Mindig ezt élvezem a színpadon. Szorongok egy ilyen interjútól, mert akkor ennek a srácnak -aki én vagyok – mondani kell valamit olyan dolgokról, melyekről nem is igazán tud. Igazából nincs is véleménye egy sor dologról. Sokszor azt érzem, hogy egy kis szarkupac vagyok, viszont amikor eljátszhatok valamit, akkor már nem érdekel mindez. Mert abban a kis időben tudom, hogy minden oké az életemben! Ott, akkor már nincsen gátlás, nincsen semmi: és ez szuper!

  • Ezen magam is nagyon sokat gondolkodtam akkor. Talán mert nem úgy közelítettem meg, hogy magamtól eltérő a karakter, hanem csak ki akartam találni egy figurát, és ez valahogy nem sikerült.
  • A gyakorlati helyeiden hogy érezted magad?
  • A Katonában először Az olaszliszkaiban játszottam, aztán az Oszlopos Simeonban, majd az Ascher Tamás rendezte Sirályban együtt játszottunk Papp Endrével. Mi voltunk azok, akik a színpadot ácsolták a darab elején, és még sok minden másnál is segédkeztünk. Néma szereplők voltunk, de nagyon élveztem.
  • Aztán hogyhogy kikerültél a Sirályból ?
  • Amikor mindketten lementünk Pécsre játszani, akkor ezt így könnyebb volt egyeztetni. Ezt a két kis szerepet elvették tőlünk, és megkapta aztán két Zsámbéki-tanítvány. Szerettem, tényleg nagyon szerettem. Az Oszlopos Simeonról sokan azt mondják, hogy miért csinálta ezt a Gothár Péter? Miért kellett ehhez a drámához hozzányúlnia?
  • …mit akarunk most, 2015-ben egy hatvanas évekbeli darabbal?
  • … szerintem is hülyeség ez az érv. Valamiért nagyon szeretem azt az előadást. Olyan sok finomság van benne, olyan sok színésznek van benne jó játéka. Szeretem benne Szirtes Ágit, Ötvös Andrist, és Kocsis Gergely is nagyon jó benne. Imádom az egész teret, azt a kis zegzugos lakást.
  • A végén, ahogy Szirtes Ági bedobja a rózsát…az zseniális. Az felteszi az i-re a pontot. 
  • Ezt a három darabot speciel nagyon szeretem, pedig mindegyikben nagyon pici szerepem van, de ez egyáltalán nem zavart, mert élvezet volt ott lenni.
  • Hogyan kerültél aztán Pécsre gyakorlatra?
  • Úgy, hogy Máté Gábor nem tudott nekünk – mert ebben Papp Endrével közös cipőben jártunk – munkát adni a következő évadra. Viszont Rázga Miklós megkereste őt, mert felfigyelt ránk. Így kerültem, kerültünk Pécsre.
  • Milyen volt a pécsi gyakorlati évadod?
  • Szerintem szerencsés voltam, mert az első darab, amiben benne lehettem, az Anger Zsolt rendezése, az Addikt című előadás. Ez egy Szücs Zoltán-darab. Az író maga is függő volt, és megjárta az elvonót is. Ez egy olyan előadás volt, ahol elég lazán lehetett kezelni a szövegkönyvet: lehetett hozni saját szövegeket, módosítani, hozzáírni – így közösen hoztuk létre a végleges szövegkönyvet. Azt a munkát nagyon élveztem az év elején. Utána be kellett ugranom a Vészhelyzetben című előadásba. Majd Horgas Ádám rendezte a Csongor és Tündét, abban az egyik ördög voltam. Ezt követően pedig jött a Kitagadottak. Szeptember óta próbálgattuk, de csak miután Pécsett bemutattuk a Csongort, csak azt követően tudtam intenzívebben a többiekkel együtt próbálni.
  • A következő évadban Szegedre szerződsz majd?
  • Volt ilyenről szó, de még nem tudom, hogy mi lesz. Kitaláltam, hogy kimegyek szakmai gyakorlatra egy évre Angliába, és ennek fényében nemet mondtam Pécsett és Szegeden is. Azóta csak azt hallom, hogy ez egy nagy baromság volt részemről… Mert nem szabad elmenni egy évre szakmai gyakorlatra külföldre, hisz akkor nem tudok majd visszajönni soha. Van három társulat Angliában, akik hívtak, és március végére ígértek visszajelzést.
  • Ott is tapasztalatokkal gazdagodik az ember, komolyodik, mélyül. Ha itt van dolgod, akkor úgyis lesz helyed… Egy év múlva is, sőt öt év múlva is…
  • Azt mondják: diploma után az embernek még pont van egy kis ideje, hogy elhelyezkedjen – mert akkor még egy picit odafigyelnek rá. Ha viszont nem játszom most itt egy évig, akkor már abszolút senki sem fog figyelni rám.
  • …és most pont te simulnál bele ebbe az elvárásba…
  • Azt is gondolom, hogy ebből csak tanulhatok. Eleddig nem láttam ebben semmi rosszat. Most, ezek után viszont már csak a rosszat kezdem látni.
  • Nem arról van szó inkább, hogy mások látják ezt helyetted?.
  • Sokan mondják: “gondolkozzál, hány jó ember volt, aki kiment és vissza tudott jönni?” S erre válaszként egyet sem tudok mondani…

fotó: Mihalicz Máté

  • Majd te leszel az első!
  • …vagy nem.
  • Ebben a mesterségben, szakmában mi az, ami miatt – ha elölről, a felvételitől kellene kezdened – ismét ezt választanád?
  • Minden próbaidőszakban az ember kap egy tiszta lapot, és akkor megpróbálhat valami teljesen újat csinálni. Igazából nincsen módszer, nincsenek bejárt utak, csak kísérletezik az ember. Jó esetben megpróbál valami mást csinálni, mint amit addig. Lehet persze, hogy a végeredmény ugyanolyan vagy éppen kudarc lesz, de az az út, amíg eljut a kudarcig, a sikerig vagy a semmiig, az mindig érdekes.
  • …megint, újból és újból összerakhatod magad a nulláról.
  • Igen, jó esetben – bár persze nem mindig.
  • Szereted megkerülni a saját magad beidegződéseit, megszokásait, sémáit?
  • Igazából, legbelül mindig is szerettem “megkerülni”, “kikerülni” önmagamat. Bár ezt soha nem fogalmaztam meg magamnak, de mégis ez volt az ok, ami miatt anno elmentem a diákszínpadra. Azért hogy ne az legyek, aki vagyok. Mindig ezt élvezem a színpadon. Szorongok egy ilyen interjútól, mert akkor ennek a srácnak -aki én vagyok – mondani kell valamit olyan dolgokról, melyekről nem is igazán tud. Igazából nincs is véleménye egy sor dologról. Sokszor az érzem, hogy egy kis szarkupac vagyok, viszont amikor eljátszhatok valamit, akkor már nem érdekel mindez. Mert abban a kis időben tudom, hogy minden oké az életemben! Ott, akkor már nincsen gátlás, nincsen semmi: és ez szuper!

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top