Két (színész)nő csodát művel

A színházi világnapon, március 27-én a Játékszín egy különleges bemutatóval lepte meg a közönséget: a Bock Színpadon Szakonyi Károly Két nő (és valaki) című színművét olvasta fel Tóth Enikő és Zsurzs Kati. Bebizonyítva, hogy szövegkönyvvel a kézben, az igazi előadáshoz képest csak nyomokban hasonlító felolvasószínház korlátozott eszköztárával, egy talpalatnyi dobogón is képesek arra, amire csak a legnagyobbak: a nagybetűs színjátszásra.
A Játékszín nem mindennapi vállalkozásaként gondolt egyet, és idén Szakonyi Károly eddig be nem mutatott Két nő (és valaki) című színművével (dramaturg-rendező: Lőkös Ildikó) ünnepelte meg a színházi világnapot. Pontosabban a nemrégiben megnyílt új játszóhelyen, a Bock Színpadon felolvasószínház formájában Tóth Enikő és Zsurzs Kati tolmácsolta a kortárs darabot, Szakonyi Károly közreműködésével.
Évtizedekkel ezelőtt, amikor még (legalábbis sokkal gyakrabban) készültek felvételek színházi előadásokról a Magyar Rádióban, az akkori gyakorlat szerint a rádióbemondó olvasta fel a szerző instrukcióit, illetve jelezte mindazokat a mozgásokat, gesztusokat, amiket hallgatóként másként nem tudtunk volna magunk elé képzelni. Ezt a speciális szerepet vállalta ezúttal a szerző, aki személyes jelenlétével tisztelte meg a közönséget, és a darab felolvasása előtt Isabelle Huppert színházi világnapra írt üzenetét tolmácsolta a jelenlévőknek.

Szakonyi Károly írt egy fordulatokban gazdag, a női (azaz az emberi) lélek titkait zavarba ejtő finomsággal ismerő, azokat mégis kellő határozottsággal, fájdalmasan, keserédesen, kiábrándítóan és lelkesítően felmutató történetet.

A felolvasószínház műfaja egyfelől hálás, másfelől nagyon is rizikós műfaj a színészek és a nézők számára egyaránt. Hiszen ilyenkor nem egy többé-kevésbé elkészült előadást láthat a közönség, hanem „csupán” a példányba kapaszkodó színészek felolvasását élvezheti. Több ez, mint egy rádiójáték, kevesebb, mint egy valódi színházi előadás.

Különleges élmény ugyanakkor azért is, mert a színészeket a néző ebben a helyzetben alkotás, szerepformálás közben, a beleélés pillanatában láthatja. A monodrámához vagy az előadóestekhez hasonlóan a felolvasószínház kiszolgáltatott, pontosabban kész helyzet elé állítja a színészt: a szöveg olvasásával párhuzamosan kell legalább nyomokban jelezniük, életre kelteniük a karaktereket. Bármennyire is nyilvánvaló, hogy nem a szokásos próbafolyamat során összeállt előadást mutat be ilyenkor a színház, a színész mégis vásárra viszi a bőrét. Nincsenek mankóként szolgáló, a játékát segítő, az élmény teljességéhez hozzájáruló díszletek, nem segíti jelmez és színpadi mozgás a figurák és a helyzetek megteremtését. Ez esetben adott két színésznő, egy asztal, két szék és jelzésként egy teáskészlet, két pohár, meg néhány harsogó színű, fogorvosi beavatkozás rémével fenyegető valódi – nem kasírozott – minyon.

Örkény Macskajátékához és Loleh Bellon francia színésznő Csütörtöki hölgyek címmel Magyarországon is bemutatott darabjához hasonlóan a legalapvetőbb emberi érzésekről szólnak a dialógusok. A magányról, a szeretetvágyról, a keserűségről és a dühről, a romantikáról és az emlékekről, az elhagyottságról és elhagyatottságról, az öregedésről és az elmúlásról.

Őszintén bevallom, amilyen kétség volt bennem a rám váró estével kapcsolatban, olyan emlékezetes élményben volt részem. Szakonyi Károly írt egy fordulatokban gazdag, a női (azaz az emberi) lélek titkait zavarba ejtő finomsággal ismerő, azokat mégis kellő határozottsággal, fájdalmasan, keserédesen, kiábrándítóan és lelkesítően felmutató történetet. Ami épp azért tudott életre kelni a két négyzetméternyi színpadon, mert szinte kortól, időtől függetlenül igaz és őszinte. Ahogyan a felolvasóest után tartott rövid beszélgetésen Tóth Enikő fogalmazott: rólunk szól, hiszen így élünk.

Örkény Macskajátékához és Loleh Bellon francia színésznő Csütörtöki hölgyek címmel Magyarországon is bemutatott darabjához hasonlóan a legalapvetőbb emberi érzésekről szólnak a dialógusok. A magányról, a szeretetvágyról, a keserűségről és a dühről, a romantikáról és az emlékekről, az elhagyottságról és elhagyatottságról, az öregedésről és az elmúlásról. Rólunk, mindannyiunkról: hiszen valamennyien szembesülünk mindezekkel, látjuk a szüleink, nagyszüleink, idősebb barátaink életében, hogy aztán egyszer csak galád módon a saját tapasztalatainkká is váljanak, ahogyan pillanatok alatt majd felettünk is elszállnak az évek. Mert mindannyian megöregszünk, és mindannyian küzdünk életünk során a magánnyal, a csalódással, mindannyian lázadunk az idő múlása ellen. Idővel mind szembesülünk a kihagyott lehetőségekkel, elszalasztott helyzetekkel, az évek során mellőlünk elmaradt szerelemek és barátok fájóan szép emlékével. Az egykori, beteljesületlen nagy álmaink hiányával.
A kritikákban nem elegáns elmesélni a darab történetét, pláne nem illik lelőni az esetleges poénokat vagy kibeszélni a meglepő fordulatokat. Mivel ebben az esetben – egyelőre sajnos – nem láthatjuk estéről estére a színpadon ezt az előadást, így talán megbocsátható, ha a legfontosabb írói ötletet, szerzői bravúrt mégis eláruljuk. A banális helyzetből induló történet során ugyanis hirtelen kiderül, hogy a véletlenül egymásba botló két (már nem igazán fiatal), egyedül élő nő múltjában akad egy közös pont: egy férfi. Az egyik nő férje, aki egy ideig ugyanakkor a másikójuk szeretője is volt évekkel ezelőtt. Csakhogy a két nő nem ismerte egymást, soha nem tudtak egymásról semmit, aztán a férfi egyik napról a másikra eltűnt – mindkettejük életéből.

…ők ketten teremtik meg önmaguk és egymás számára a továbbélésüket segítő álomvilágot, a tékozlóként megtért férj-szerető regénybe illő meséjét.

Lelépett a férj és olajra lépett a szerető. Így aztán a megcsalt és elhagyott két asszony a kezdeti nyilvánvaló haragon és féltékenységen túlesve végül összeköltözik. Elhatározzák: bosszút állnak és jól megleckéztetik az újra felbukkanó férfit. Megosztoznak rajta, kibeszélik egymás között, így hetente néhány óra boldogságot csempészve vissza reménytelennek látszó életükbe. Azaz hát így zajlana, ez volna a mesterterv: már ha ez tartósan működőképes forgatókönyv lenne. Ha nem zavarna be a valóság, az érzelmek, a bizonytalankodások, a féltékenység. És legfőképp: ha nem fáradna bele a mindkettejüket éltető színjátékba egyikőjük. Ugyanis egy éven át csak eljátsszák önmaguk és egymás számára, hogy a férfi visszatért. Hogy visszakönyörögte magát, hogy szánta-bánta a tettét, hogy nem tud nélkülük élni. Merthogy egy szó sem igaz ebből: ők ketten teremtik meg önmaguk és egymás számára a továbbélésüket segítő álomvilágot, a tékozlóként megtért férj-szerető regénybe illő meséjét.

Két olyan színésznő művelt csodát ott, a Jókai utcában azon a hétfő estén, akik a színjátszás legjavát mutatták meg. Elénk varázsoltak két sorsot: hitelesen, élettel telien, leheletfinoman, drámai erővel és humorérzékkel. Úgy, ahogyan azt csak két igazán nagy színész képes.   

Ám a darab végén egy este csöngetnek, és ott áll az ajtóban a férfi. Szakonyi legalábbis így fejezte be a történetet – pontosabban így hagyta nyitva a két nő tündérmeséjét-kálváriáját. De mi van akkor, ha csak újabb fejezetet nyitnak a fantáziavilágukban, rájőve, szükségük van a kitalált alternatív valóság továbbélésére? Ha soha nem jött és soha nem is jön vissza igazából a férfi, de képtelenség a képzeletbeli közös játék nélkül élni? Ahogyan Zsurzs Kati és Tóth Enikő értelmezése szerint mi van akkor, ha a két nő kénytelen tovább játszani, továbbírni ezt a közös, mindkettejüket éltető élethazugságot?
Szakonyi Károlytól megtudhattuk, kik olvasták fel már korábban a darabot és melyik színésznő járt az ő fejében, amikor írta a színművet. A legfantasztikusabb élmény azonban számomra mégis az volt, ahogyan Tóth Enikőt és Zsurzs Katit játszani láttam. Két olyan színésznő művelt csodát ott, a Jókai utcában azon a hétfő estén, akik a színjátszás legjavát mutatták meg. Elénk varázsoltak két sorsot: hitelesen, élettel telien, leheletfinoman, drámai erővel és humorérzékkel. Úgy, ahogyan azt csak két igazán nagy színész képes.