Home / Megnéztük / Két (színész)nő csodát művel
Két (színész)nő csodát művel

Két (színész)nő csodát művel

A színházi világnapon, március 27-én a Játékszín egy különleges bemutatóval lepte meg a közönséget: a Bock Színpadon Szakonyi Károly Két nő (és valaki) című színművét olvasta fel Tóth Enikő és Zsurzs Kati. Bebizonyítva, hogy szövegkönyvvel a kézben, az igazi előadáshoz képest csak nyomokban hasonlító felolvasószínház korlátozott eszköztárával, egy talpalatnyi dobogón is képesek arra, amire csak a legnagyobbak: a nagybetűs színjátszásra.

A Játékszín nem mindennapi vállalkozásaként gondolt egyet, és idén Szakonyi Károly eddig be nem mutatott Két nő (és valaki) című színművével (dramaturg-rendező: Lőkös Ildikó) ünnepelte meg a színházi világnapot. Pontosabban a nemrégiben megnyílt új játszóhelyen, a Bock Színpadon felolvasószínház formájában Tóth Enikő és Zsurzs Kati tolmácsolta a kortárs darabot, Szakonyi Károly közreműködésével.

Évtizedekkel ezelőtt, amikor még (legalábbis sokkal gyakrabban) készültek felvételek színházi előadásokról a Magyar Rádióban, az akkori gyakorlat szerint a rádióbemondó olvasta fel a szerző instrukcióit, illetve jelezte mindazokat a mozgásokat, gesztusokat, amiket hallgatóként másként nem tudtunk volna magunk elé képzelni. Ezt a speciális szerepet vállalta ezúttal a szerző, aki személyes jelenlétével tisztelte meg a közönséget, és a darab felolvasása előtt Isabelle Huppert színházi világnapra írt üzenetét tolmácsolta a jelenlévőknek.

Szakonyi Károly írt egy fordulatokban gazdag, a női (azaz az emberi) lélek titkait zavarba ejtő finomsággal ismerő, azokat mégis kellő határozottsággal, fájdalmasan, keserédesen, kiábrándítóan és lelkesítően felmutató történetet.

A felolvasószínház műfaja egyfelől hálás, másfelől nagyon is rizikós műfaj a színészek és a nézők számára egyaránt. Hiszen ilyenkor nem egy többé-kevésbé elkészült előadást láthat a közönség, hanem „csupán” a példányba kapaszkodó színészek felolvasását élvezheti. Több ez, mint egy rádiójáték, kevesebb, mint egy valódi színházi előadás.

fotó: Penovác Károly, veol.hu

Különleges élmény ugyanakkor azért is, mert a színészeket a néző ebben a helyzetben alkotás, szerepformálás közben, a beleélés pillanatában láthatja. A monodrámához vagy az előadóestekhez hasonlóan a felolvasószínház kiszolgáltatott, pontosabban kész helyzet elé állítja a színészt: a szöveg olvasásával párhuzamosan kell legalább nyomokban jelezniük, életre kelteniük a karaktereket. Bármennyire is nyilvánvaló, hogy nem a szokásos próbafolyamat során összeállt előadást mutat be ilyenkor a színház, a színész mégis vásárra viszi a bőrét. Nincsenek mankóként szolgáló, a játékát segítő, az élmény teljességéhez hozzájáruló díszletek, nem segíti jelmez és színpadi mozgás a figurák és a helyzetek megteremtését. Ez esetben adott két színésznő, egy asztal, két szék és jelzésként egy teáskészlet, két pohár, meg néhány harsogó színű, fogorvosi beavatkozás rémével fenyegető valódi – nem kasírozott – minyon.

Örkény Macskajátékához és Loleh Bellon francia színésznő Csütörtöki hölgyek címmel Magyarországon is bemutatott darabjához hasonlóan a legalapvetőbb emberi érzésekről szólnak a dialógusok. A magányról, a szeretetvágyról, a keserűségről és a dühről, a romantikáról és az emlékekről, az elhagyottságról és elhagyatottságról, az öregedésről és az elmúlásról.

Őszintén bevallom, amilyen kétség volt bennem a rám váró estével kapcsolatban, olyan emlékezetes élményben volt részem. Szakonyi Károly írt egy fordulatokban gazdag, a női (azaz az emberi) lélek titkait zavarba ejtő finomsággal ismerő, azokat mégis kellő határozottsággal, fájdalmasan, keserédesen, kiábrándítóan és lelkesítően felmutató történetet. Ami épp azért tudott életre kelni a két négyzetméternyi színpadon, mert szinte kortól, időtől függetlenül igaz és őszinte. Ahogyan a felolvasóest után tartott rövid beszélgetésen Tóth Enikő fogalmazott: rólunk szól, hiszen így élünk.

fotó: Nagy Attila (Nők Lapja)

Örkény Macskajátékához és Loleh Bellon francia színésznő Csütörtöki hölgyek címmel Magyarországon is bemutatott darabjához hasonlóan a legalapvetőbb emberi érzésekről szólnak a dialógusok. A magányról, a szeretetvágyról, a keserűségről és a dühről, a romantikáról és az emlékekről, az elhagyottságról és elhagyatottságról, az öregedésről és az elmúlásról. Rólunk, mindannyiunkról: hiszen valamennyien szembesülünk mindezekkel, látjuk a szüleink, nagyszüleink, idősebb barátaink életében, hogy aztán egyszer csak galád módon a saját tapasztalatainkká is váljanak, ahogyan pillanatok alatt majd felettünk is elszállnak az évek. Mert mindannyian megöregszünk, és mindannyian küzdünk életünk során a magánnyal, a csalódással, mindannyian lázadunk az idő múlása ellen. Idővel mind szembesülünk a kihagyott lehetőségekkel, elszalasztott helyzetekkel, az évek során mellőlünk elmaradt szerelemek és barátok fájóan szép emlékével. Az egykori, beteljesületlen nagy álmaink hiányával.

A kritikákban nem elegáns elmesélni a darab történetét, pláne nem illik lelőni az esetleges poénokat vagy kibeszélni a meglepő fordulatokat. Mivel ebben az esetben – egyelőre sajnos – nem láthatjuk estéről estére a színpadon ezt az előadást, így talán megbocsátható, ha a legfontosabb írói ötletet, szerzői bravúrt mégis eláruljuk. A banális helyzetből induló történet során ugyanis hirtelen kiderül, hogy a véletlenül egymásba botló két (már nem igazán fiatal), egyedül élő nő múltjában akad egy közös pont: egy férfi. Az egyik nő férje, aki egy ideig ugyanakkor a másikójuk szeretője is volt évekkel ezelőtt. Csakhogy a két nő nem ismerte egymást, soha nem tudtak egymásról semmit, aztán a férfi egyik napról a másikra eltűnt – mindkettejük életéből.

…ők ketten teremtik meg önmaguk és egymás számára a továbbélésüket segítő álomvilágot, a tékozlóként megtért férj-szerető regénybe illő meséjét.

Lelépett a férj és olajra lépett a szerető. Így aztán a megcsalt és elhagyott két asszony a kezdeti nyilvánvaló haragon és féltékenységen túlesve végül összeköltözik. Elhatározzák: bosszút állnak és jól megleckéztetik az újra felbukkanó férfit. Megosztoznak rajta, kibeszélik egymás között, így hetente néhány óra boldogságot csempészve vissza reménytelennek látszó életükbe. Azaz hát így zajlana, ez volna a mesterterv: már ha ez tartósan működőképes forgatókönyv lenne. Ha nem zavarna be a valóság, az érzelmek, a bizonytalankodások, a féltékenység. És legfőképp: ha nem fáradna bele a mindkettejüket éltető színjátékba egyikőjük. Ugyanis egy éven át csak eljátsszák önmaguk és egymás számára, hogy a férfi visszatért. Hogy visszakönyörögte magát, hogy szánta-bánta a tettét, hogy nem tud nélkülük élni. Merthogy egy szó sem igaz ebből: ők ketten teremtik meg önmaguk és egymás számára a továbbélésüket segítő álomvilágot, a tékozlóként megtért férj-szerető regénybe illő meséjét.

Két olyan színésznő művelt csodát ott, a Jókai utcában azon a hétfő estén, akik a színjátszás legjavát mutatták meg. Elénk varázsoltak két sorsot: hitelesen, élettel telien, leheletfinoman, drámai erővel és humorérzékkel. Úgy, ahogyan azt csak két igazán nagy színész képes.   

Ám a darab végén egy este csöngetnek, és ott áll az ajtóban a férfi. Szakonyi legalábbis így fejezte be a történetet – pontosabban így hagyta nyitva a két nő tündérmeséjét-kálváriáját. De mi van akkor, ha csak újabb fejezetet nyitnak a fantáziavilágukban, rájőve, szükségük van a kitalált alternatív valóság továbbélésére? Ha soha nem jött és soha nem is jön vissza igazából a férfi, de képtelenség a képzeletbeli közös játék nélkül élni? Ahogyan Zsurzs Kati és Tóth Enikő értelmezése szerint mi van akkor, ha a két nő kénytelen tovább játszani, továbbírni ezt a közös, mindkettejüket éltető élethazugságot?

Szakonyi Károlytól megtudhattuk, kik olvasták fel már korábban a darabot és melyik színésznő járt az ő fejében, amikor írta a színművet. A legfantasztikusabb élmény azonban számomra mégis az volt, ahogyan Tóth Enikőt és Zsurzs Katit játszani láttam. Két olyan színésznő művelt csodát ott, a Jókai utcában azon a hétfő estén, akik a színjátszás legjavát mutatták meg. Elénk varázsoltak két sorsot: hitelesen, élettel telien, leheletfinoman, drámai erővel és humorérzékkel. Úgy, ahogyan azt csak két igazán nagy színész képes.

A szerző: Reznák Gábor

Budapesten születtem, az általános iskolás években gyerekszínészként a Gyermekrádió tagja voltam. Tanultam újságírást, rádiós műsorszerkesztést, később szociológiát. Külsős újságíróként interjúkat, riportokat készítettem kulturális és társadalompolitikai témákban. Az utóbbi években politikai kommunikációval is foglalkozom. Talán ezért is evezek most kicsit vissza a kultúra területére ;) Évek óta azt hallani, a beszélgetés idejétmúlt műfaj, senkit nem érdekel, nincs annál unalmasabb. Én az ellenkezőjét gondolom: nincs annál izgalmasabb, amikor két ember megnyílik egymás társaságában. Tapasztalatból mondom, még mindig van rá példa.

Comments are closed.

Scroll To Top