Home / Megnéztük / Most ez cirkusz?
Most ez cirkusz?

Most ez cirkusz?

A válaszhoz sok mindennel tisztába kell lennünk. Vagy pont, hogy semmit sem kell tudnunk. Cirkusz mindig, mindenhol, mindenből lehet. A Svalbal Company All Genius, All Idiot c. formáját kereső, és a megtalált formáit átlépő új cirkuszi előadása szándékosan állít minket fejtetőre – talán azért, hogy általa saját formáinkat is képesek legyünk meghaladni – mielőtt minden monotonná válna bennünk.

Cirkusz ez? Nehéz erre válaszolni, mert az igazi cirkuszról ma már oly keveset tudunk. Amire viszont egyből rá mernénk vágni: ez cirkusz! – az nem több, mint a gyerekkorunkból megöröklött tapasztalataink a porondon akrobatizáló tornászokról, zsonglőrőkről, elefántokról és az elmaradhatatlan bohócokról. Itt most egy sincs ezek közül. Ez nem is cirkusz? Az, csak egészen másképp az. Szándékosan nagy kerülőt téve, hogy ezáltal a cirkusz létélményéig jussunk vissza.

fotó: Albert Kinga

A Trafó nagytermében kötelekkel rögzített kínai rúd, mint magaslati kilátó, s körötte oldalukra dőlt bevásárlókocsik, melyekből kabátok, ruhák garmadája terül szét. Mint a csövezők civilizációt nélkülöző tanyája. Peremvidék, ahol minden komforton és társadalmi normán túl létezik egy teremtő káosz. E káoszból, és e káosz törvényei szerint jön létre egy másik, visszájára fordított világ, olyan, melyben minden tótágast áll, az abnormalitásában triumfál. Nézzük, nézzük ezt a tájat, mert jól esik nézni ezt a trehány összevisszaságot. Nem zavaró, inkább elringat, mint az anyaöl.

Csetlenek-botlanak, húzzák egymást, egyenetlen ritmust és intenzitást adva így az előadásnak. És ez az egyenetlen, hepehupás játékmód teremti az életszagú röhejt. Azt, amiben, mint a peremvidéken élő hontalanok, cirkuszt hoznak létre. Cirkuszt, önmaguk-önmagunk cirkuszát.

Benjamin Smith, John Simon Wiborn, Tom Brand, Santiago Ruiz Albalate rendezik és adják elő ezt a határvidékre tolt és ott megszülető világot. Amelyben semmi sem az, és semmi sem úgy van, ahogy azt várnánk. Hisz pont az a cél, hogy nincsen cél, és az a koncepció, hogy nincs koncepció. Ha csak az nem, hogy minden lehetséges elvárásunkkal szembemenjenek. Szarvas jelmezben, napszemüvegben gitározni, vagy épp csókolózni a kínai rúd tetején, egymást kergetni, cibálni a talajszinten. Kaotikus, zavart kavargás és amolyan sehonnan sehova tartó ez az univerzum.

Többet várnánk… Ez nagy hiba! Nem kell, nem lehet itt többről szó, mert ez cirkusz! A traverzé értelmében: önmagunknak, a másiknak, a viszonyainknak a cirkusza. Fregolijára fordítottan: az akrobatikusságnak szóló elvárásaink, a látványelemekként szolgáló és egymást az intenzivitásában túllicitáló számok nem követik egymást. Vagy csak itt-ott, mintegy kedvtelésből elcsöpögtetve, hogy épp az is legyen. Nem mintha ennek a négy embernek az efféle cirkuszi brillírozás döcögősen menne. Sőt! Ha ilyenre „vetemednek“, érezni a hanyag eleganciájú, magabiztos profizmusukat, melyek rendre ováció után kiáltanak.

fotó: Albert Kinga

Azonban ez csak könnyed játék nekik, nem igazi kihívás, csak amolyan ráadás: mi ezt is, ilyet is tudunk. Ám mintha itt nem az ilyen mutatvány-számokon lenne a hangsúly. Csetlenek-botlanak, húzzák egymást, egyenetlen ritmust és intenzitást adva így az előadásnak. És ez az egyenetlen, hepehupás játékmód teremti az életszagú röhejt. Azt, amiben, mint a peremvidéken élő hontalanok, cirkuszt hoznak létre. Cirkuszt, önmaguk-önmagunk cirkuszát.

Az egyensúlyozás rolla-bolla keltette ütemét. Mert itt minden szándékosan felépített és célzottan irányított mozdulat játszi spontaneitásként kerül elénk. Mintha csak mellesleg történne meg, mutatódna meg nekünk. „Antiprodukcióként“ elszórakoztatják magukat, és ha mellesleg mi, nézők is szórakozunk, hát az legyen a mi dolgunk.

fotó: Albert Kinga

Legyen valóban a mi dolgunk, mert a cirkusz pont így, ezáltal képes cirkusszá válni a Svalbal Company olvasatában. Tapsolunk nekik, mire egyikük vezényelni kezdi a tapsunkat. És mi zenekarrá válunk: a cirkusz cirkuszává, ahol a bohóc vezényli a komoly nézőt. Anticirkusz ez: nagyon finoman egyensúlyozva a teljesen hétköznapi és a totál profi között. Ez a szándékos billegés cirkusszá avanzsál, bár már az első pillanattól kezdve az, mert itt az cirkusz létállapot: a mindennapiság és a zsenialitás egymásba át- és átjáró cirkusza!

 

 

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Comments are closed.

Scroll To Top