Home / A függöny mögött / Interjúk / “Bárkit gondolkodásra lehet bírni!”
“Bárkit gondolkodásra lehet bírni!”

“Bárkit gondolkodásra lehet bírni!”

Április utolsó szombatján láthatjuk a Trafóban a sajatszinház.org négy előadását. Ezek egyikéről, Luc Boltanski Nuits: Elveszettek c. darabja nyomán a KÁVA és a Parforum által készített részvételi színházi előadásról beszélgettünk az alkotókkal: Takács Gáborral, Királyvári Melindával és Obláth Mártonnal elveszettségről, interaktivitásról és a civilek cselekvési lehetőségeiről…

  • Mire asszociáltok, ha azt mondom: elveszettnek lenni?
  • Gábor: A beszélgetésünk után épp indulni készülök a Hősös terére, a civil szervezeteket ellehetetlenítő törvénytervezet ellen tüntetni. Ma például egy civil szervezet képviselője érezheti magát elveszettnek – hogy a kérdésedre válaszoljak. Mint ahogy van még jó néhány társadalmi csoport, amely ezt szintúgy elmondhatja magáról. A mi előadásunk fókusza is változott az idők során, hisz ahonnan indultunk, az akkor arról szólt, hogy egy elveszett helyzetben hogyan vagyunk képesek cselekedni, milyen lehetőségeink vannak a konkrét cselekvésre – azon túl, hogy szimpatizálunk velük. Mit tudunk tenni? Aztán amikor némi szünet után újraterveztük és újraindítottuk a programot – kényszerűségből egy év szünetet tartottunk –, akkor már arról szólt, hogy hogyan viszonyulunk a bajban lévőkhöz, illetve mi a viszonya a hatalomhoz a játszóknak.
  • Márton: Az Elveszettek még egy utat vesztett állapotról szól. Úgy tűnik most, hogy az előadás aktualitása meg fog megszűnni. Hiszen annyira beszűkül a civilek számára a mozgástér, hogy egyértelmű lesz, hogy merre lehet menni, ha egyáltalán lehet bármerre is menni…

A srácok ott voltak a Keleti pályaudvarnál, amikor nagyon sok menekült érkezett. Az egy meghatározó élmény volt számukra arról, hogy mit jelent jelen lenni egy vészhelyzetben. Ez beépült abba, ahogyan ők a színpadon játszanak.

  • Pontosítva a kérdést: ki nem elveszett ma?
  • Gábor: Három évvel ezelőtt valami olyasmi volt a kérdésünk a színészeknek és nekünk, hogyan tudjuk folytatni azt az első programot, amely a játszók közvetlen élettörténetéről szólt. A hiányzó padtársban tehetséges roma fiatalok lemorzsolódtak az iskolából – és adódott a kérdés számunkra: hogyan tovább? Hogyan mutassuk meg másoknak azt, hogy miért jutottak idáig? Ebből következett, hogy mit ajánljunk a közönségnek: ki kellene találni azt is, hogy mi az az oktatási rendszer, amiben mindenki jobban érezné magát!

fotó: Mihalicz Máté

  • Márton: 2011-ben, amikor a program elindult, még azt kellett felvázolni, hogy milyen lehetne az a társadalom, az a politikai közösség, amiben mindenki jobban érezheti magát. Aztán belakták a karaktereiket az élettörténeteikkel, belerakva a saját, közvetlen iskolai tapasztalataikat. 2014-ben, amikor elkezdtünk dolgozni az Elveszetteken, akkor a színészek közül már néhányan elkezdtek civil szervezetekben önkénteskedni, dolgozni. Adódott egy újabb kérdés: milyen tapasztalataik vannak erről? Boltanski darabja a menekültek megérkezéséről elég általános, jó alapanyagnak tűnt a civil témához. Aztán utolért minket a történelem: 2015-ben valóban megjelentek a menekültek Magyarországon is. Azért is választottuk a menekült karakterét, mert amikor elindult a darab, akkor senkinek nem volt még személyes tapasztalata arról, hogy milyen is élőben egy menekült.
  • Az elmúlt két évben viszont annál több… Bár sok embernek még mindig csak virtuálisan felkorbácsolt tapasztalatai vannak…

Az egri Elveszettek előadásokon  meglepte, szinte sokkolta a helyi roma közönséget az, hogy cigány fiatalokat látunk a színpadon. Azt látják és élik meg – erre a színházi gesztusok is utalnak –, hogy ez egy olyan nyilvános tér, ahol mégiscsak egymás között lehetnek. A játék közben így pillanatok alatt leomlik minden gátlás. El is hangzik egy-egy felkiáltás: “né’ hogy néz ki!”. Be lehet szólni a színésznek, és a színész – tartva a szerepét – elkezd válaszolni. Egy olyan közeggé lesz ez a játék, ahol nyilvánosan ki lehet mondani olyan dolgokat, melyeket egymás között ugyan tudunk, de mégis el kell titkolni a nyilvános beszédben.

  • Márton: A srácok ott voltak a Keleti pályaudvarnál, amikor nagyon sok menekült érkezett. Az egy meghatározó élmény volt számukra arról, hogy mit jelent jelen lenni egy vészhelyzetben. Ez beépült abba, ahogyan ők a színpadon játszanak.
  • Gábor: Annak viszont, hogy mennyire tudják ezeket a szerepeket belakni, annak van egy színészi és egy drámatanári vetülete is. Az utóbbi egy évben rendszeresen tudtuk játszani az előadást, ez meg is látszik azon, amilyen munkát a szeplők végeznek. Javult a színészi jelenlétük, annak ellenére, hogy amatőr színészekről beszélünk. A rutinjuk, a hozzáállásuk és a tehetségük kapott segítséget azáltal, hogy játszhatják a darabot, hogy látják önmagukat és visszajelzéseket kapnak. A drámapedagógiai oldalról szintén látszik fejlődés: egy olyan munkában vesznek részt, ahol interakcióba keverednek azokkal a felnőttekkel és fiatalokkal, akikkel maga a játék foglalkozik. Máshogyan ülnek le ma kiscsoportokban beszélgetni a résztvevőkkel, mint ahogy ezt tették három évvel ezelőtt.
  • Hogyan éltétek meg belülről ezt az eltelt három-négy évet?
  • Melinda: Egy teljes folyamaton mentünk keresztül. Nagyon sok tapasztalatra, élményre tettünk szert – közösen újra és újra átbeszéljük az egész történetet, a közönség reakcióit előadásról-előadásra, annak lehetséges elágazásaival. Ezek az alkalmak rengeteg motivációval láttak el, hogy a következő előadásra még intenzívebben tudjunk készülni. Ez minden résztvevő fejlődéséhez nagyban hozzájárult.

fotó: Mihalicz Máté

  • A 2014-es bemutatóhoz képest mennyit változott az alapkoncepció?
  • Gábor: Bánkon, a tíznapos nyári tábor végén, a legelső verzióból tartottunk egy munkabemutatót, melynek alig volt köze a mostani játékhoz. Ahhoz képest ez egy lecsupaszított, leegyszerűsített előadás, amit egy nagyon koherens játéknak gondolunk. Mindannyian elégedettek vagyunk a szerkezetével, nincsenek hiányérzeteink abban, hogy esetleg valamit nagyon máshogy kellene csinálnunk. Ebben az értelemben tehát radikálisan változott az előadásunk. Menet közben változtak a hangsúlyok, finomodott a játék szerkezete.
  • Hogyan csatlakozott ehhez a darabhoz az a másik három előadás, ami a sajatszinhaz.org része is lett?
  • Márton: Tavaly szeptember-októberben ezt a darabot – már majdnem a végleges verziójában – vittük Pécsre és Egerbe. Szociális szakemberek és közösségszervezők mellett azoknak a roma közösségeknek tartottunk előadást, akik épp akkor dolgoztak a saját színdarabjukon. Így módjuk volt megtapasztalni, hogy mi is az a részvételi színház. Láthatták, milyen az, amikor amatőrök játszanak a színpadon. Láthatták, hogy milyen jó hangulatú tud lenni, amikor csak ötven emberből áll a közönség. Volt alkalmuk megérezni, hogy mindettől nem kell megijedni, mert ez sokkal inkább játék és a közös gondolkodásról szól.
  • Melinda: Szerintem a részvételi színháznak nagy előnye, hogy kézzelfogható közelségbe hozza a színházat magát. Ha roma közösségekben gondolkodunk – akár az én családomat, a nénémet hozva példaként -, akkor ha ott valaki a színházra vagy a filmre gondol, akkor az számára egy óriási volumenű valami. Amikor otthon elmesélem, hogy szerepelek egy darabban, akkor már maga a tény is fölkelti az érdeklődésüket. Aztán ha eljönnek, hogy megnézzenek, máris közelebb kerül hozzájuk ez az egész színház dolog, kiváltképp attól, hogy mindez interaktív.
  • Ebben az interaktivitásban mennyire sikerül feloldódniuk?
  • Melinda: Rendkivül könnyedén, hisz akár Szomolyán, akár Siklósbodonyban ez a fajta közvetlenség eleve benne van a mindennapokban. Szeretnek csacsogni, beszélgetni, ismerkedni – ebben hihetetlenül ügyesek, talpraesettek –, mondhatni “ösztönös” is ez már náluk.

2014-ben, amikor elkezdtünk dolgozni az Elveszetteken, akkor a színészek közül már néhányan elkezdtek civil szervezetekben önkénteskedni, dolgozni. Adódott egy újabb kérdés: milyen tapasztaltaik vannak erről? Boltanski darabja a menekültek megérkezéséről elég általános, jó alapanyagnak tűnt a civil témához. Aztán utolért minket a történelem: 2015-ben valóban megjelentek a menekültek Magyarországon is. Azért is választottuk a menekült karakterét, mert amikor elindult a darab, akkor senkinek nem volt még személyes tapasztalata arról, hogy milyen is élőben egy menekült.

  • …mintha a saját életüket folytatnák tovább…
  • Melinda: Igen, pontosan… Érzik benne, hogy azonnal “rákapcsolódhatnak”.
  • … az élet háromdimenzióssága náluk megélt valóság…
  • Melinda: A roma közösségek alapvetően nagy családokban, zárt közösségekben élnek, ahol az egymással való kapcsolattartás ősibb formái még sokkal elevenebbek.
  • Márton: Az egri Elveszettek előadásokon  meglepte, szinte sokkolta a helyi roma közönséget az, hogy cigány fiatalokat látunk a színpadon. Azt látják és élik meg – erre a színházi gesztusok is utalnak –, hogy ez egy olyan nyilvános tér, ahol mégiscsak egymás között lehetnek. A játék közben így pillanatok alatt leomlik minden gátlás. El is hangzik egy-egy felkiáltás: “né’ hogy néz ki!”. Be lehet szólni a színésznek, és a színész – tartva a szerepét – elkezd válaszolni. Egy olyan közeggé lesz ez a játék, ahol nyilvánosan ki lehet mondani olyan dolgokat, melyeket egymás között ugyan tudunk, de mégis el kell titkolni a nyilvános beszédben.
  • …mert a társadalmi beidegződéseink, szocializáltságunk letiltatja velünk…
  • Márton: Igen. Ám az azért fontos, hogy ez a program egy kutatásból nőtt ki. Mi a színházra úgy gondoltunk, mint egy kutatási helyzetre, melyben mindannyian aktívan részt veszünk. Ahol a színház olyan helyzetet tud teremteni, amiben ötven ember egymással értelmesen beszélgethet a saját dolgairól. Az Elveszettek utolsó változatában a szerepekből lehet “kibeszélni” a szociálisan távol lévő emberekhez, és így lehet megoldani problémákat. Így érdekes megkérdezni: “ha nem bírunk kimenni a hóba segíteni valakinek, akkor mit csináljunk?” Egy elvont kérdés így mindenki számára, érthető módon a társadalmi cselekvés kérdésévé képes válni. Ebben az értelemben az Elveszettek megmaradt kutató színháznak. Nekem mindig nagy élmény az, ahogy a szünet után a “nézők” elkezdenek rájönni, hogy itt már nem egy színházi játékról van szó, hanem együtt keressük a megoldást valós kérdésekre. Ez azt hiszem, teljesen független attól, hogy milyen közönségnek játszottunk. Mintha egy fókuszcsoport lenne, amelyben jól érezzük magukat, vagy egy tanulási helyzet, ahol nem ránk erőltetnek egy “tréninget”, hanem ahol ki lehet mondani, tovább lehet gondolni közös ügyeket. Olyan nyilvánosság, ahol én is meghallom a mellettem ülőt, és a mellettem ülő számára is fontos, hogy én mit mondok.
  • Egy ilyen jellegű részvételi színházzal a Trafó közönsége viszonylag ritkábban találkozik. Jó szívvel kiket hívnátok?
  • Márton: Ez az utolsó egy zártkörű előadás lesz, amire kimondottan menekültekkel dolgozó szakembereket hívtunk meg. Olyanokat, akiket nem csak az érdekel, hogy hová lehet eljutni a művészet eszközeivel, hanem az, hogy egy összeszokott csapat hogyan akad el a cselekvésben? Hogyan nem tud egyszerűen “kimenni az ajtón”, amikor erre lenne szükség?  Ezzel azt a vonalat visszük most tovább, amit Szegeden és Pécsett elkezdtünk 2016 elején, amikor civileknek kezdtünk játszani, kvázi feldolgozó céllal. Reméljük, érdekes lesz számukra is az Elveszetteknek ez a “szocioterápiás” karaktere.
  • Amolyan szupervizori beütés is ez?
  • Márton: …próbáljuk elkerülni, hogy túl sokat vállaljunk. Hisz nem vagyunk pszichológusok, és egyéni szinten sem tud a színház megoldani problémákat. Ám ha ötven ember “ki tudja tenni” egymás elé a közös problémáját – fikciós nyelven,  színházi keretben –, akkor ez képes felszabadítólag hatni.
  • Melinda: Ebben az előadásban óriási energiák vannak.
  • Egyébként miért kell befejezni a Elveszetteket?
  • Márton: Ennek két oka is van. Az egyik ahhoz kapcsolódik, amit az elején kérdeztél: mit jelent ma elveszettnek lenni? Azt gondolom, hogy más a helyzet ma, mint három évvel ezelőtt volt. Akkor az a kérdés foglalkoztatott minket, hogy milyen civil cselekvési utakra nem gondoltunk még eddig? Azóta viszont beszűkült e darab eredeti “célcsoportjának”, a civil szervezeteknek a mozgástere, és így egészen másképp kell megfogalmazni a megoldásra váró kérdéseket is.

fotó: Mihalicz Máté

  • Mi lenne a következő jó és praktikus projekt?
  • Melinda: Talán az, ha a megélt tapasztalatainkat tovább adhatnánk olyan fiataloknak, mint amilyenek mi voltunk öt évvel ezelőtt, vagy azoknak, akik képesek csatlakozni ehhez a fajta hullámhoz, és tudnának úszni ezzel az árral. Ez nagyon szuper lenne! Ezen gondolkodunk és ehhez keresünk formát, hogy ezt hogyan lehetne tovább vinni.
  • Másfelől ezek szerint annyira sikeres volt az Elveszettek program, hogy a benne szereplő amatőr színészek visszakerültek az élet sodrába, ezért már nincs elegendő idejük a játszásra?
  • Melinda: Igen, az elfoglaltságaink, a munkánk elsődlegesebb lett. Azonban annyi önbizalmat, tudást, erőt adott ez a program, ami hajtott előre, hogy sikerélményeink legyenek, és inspirálva legyünk arra, hogy fejlesszük magunkat. Ebből következik az, ha mi megkaptuk és magunkévá tehettük ezt a “felhajtó erőt”, akkor fontosnak tartjuk azt is, hogy mindezt másoknak is megmutassuk, tovább adjuk!
  • Az Elveszettek egyfajta “hiper”- és “felturbózott” színházként is működik, és az elsődleges alkotói, befogadói hatáson túl mást is képes nyújtani?
  • Melinda: Abszolút.

Szerintem a részvételi színháznak nagy előnye, hogy kézzelfogható közelségbe hozza a színházat magát. Ha roma közösségekben gondolkodunk – akár az én családomat, a nénémet hozva példaként -, akkor ha ott valaki a színházra vagy a filmre gondol, akkor az számára egy óriási volumenű valami. Amikor otthon elmesélem, hogy szerepelek egy darabban, akkor már maga a tény is fölkelti az érdeklődésüket. Aztán ha eljönnek, hogy megnézzenek, máris közelebb kerül hozzájuk ez az egész színház dolog, kiváltképp attól, hogy mindez interaktív.

  • Márton: Ezeket a programokat színházi, színházalapú beavatkozásnak hívjuk – nem is igazán színháznak. A részvételi színház közösségi, kollektív önismereti effektust hoz létre, vagy legalábbis ez a célja. Az alkotók saját életükhöz keresik a szerkezetet, amit azután újra konkretizálnak a színház nyelvén. Közben ez egy reprezentációs munka is, amit a nyilvánosságban végzünk. Egy példa arra, hogy elsősorban nem a “színházias” nézőknek szól, hanem az újságolvasónak és egészében a nyilvánosságnak. Az Elveszettekben azért van egy fotósorozat – Csoszó Gabriella mindig készít a közönség által kitalált hiányzó pillanatokról egy fotóesszét –, hogy kapcsolódhassanak hozzá résztvevői kommentárok arról, hogy mi az a hiányzó pillanat az életünkben, amit meg kellene tennünk, amit pótolnunk kellene. Ezt juttatjuk el a sajtónak, ami így arról írhat, hogy a közönség mit talált ki, nem pedig arról, hogy színházi értelemben milyen előadást láttunk.
  • Avagy mondhatnánk azt is: még több Elveszettek- “típusú” előadástól talán egyre kevésbé lennénk elveszettek mifelénk?
  • Melinda: Az emberiséget nyilván nem lehet megváltoztatni, viszont bárkit gondolkodásra lehet bírni.
  • Márton: Igen, ebben teljesen egyetértünk! Nagyképűen hangzik, de az Elveszettek egyfajta “társadalmasodási” modell is, avagy a politizálásnak egy modellje szeretne lenni. Mi ekként godnolunk erre az előadásra. Modell, hiszen lehet hasonlót csinálni. Miért is ne? Egyáltalán nem lehetetlen!

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top