Mélységélesség

A Családi Al-Bummon keresztül egy család életének különböző stációiból kapunk szemelvényeket mozaikszerűen elrendezve. Az előadás számos kérdést a főszereplők sorsán keresztül megpróbál felvetni, melyek azonban a darabos szerkezetből és a kibontatlan helyzetekből fakadóan zavaros és esetlen, néhol pedig minden ellenkező szándék ellenére ironikus marad.
Mindebből nem következik az, hogy ne születhetne az anyagból egy izgalmas színházi kísérlet, azonban ehhez meg kellene értenünk az alkotók szándékát. Nekem ezt Almássy Bettina rendezésében sajnos nem sikerült abszolválnom. A darab eszenciája – ami feltételezhetően ott rejlik a felvetett témák rengetegében a nézőtérről oly távolinak látszik, hogy  érezhetjük akár úgy is – talán nem is létezik.

Az első képen láthatjuk a három főszereplőt: az apát (Seress Zoltán), középen a felnőtt gyereküket (Hajduk Károly, és az anyát (Szorcsik Kriszta). A történet végig egy letisztult közegben játszódik, melyben csak néhány jelzésszerű eszközzel jelzik az események kontextusait. A család fehérben, a háttérben lévő pódiumon pedig szürkében üldögélnek a kórus tagjai, akikből olykor kiválik egy-egy szereplő, hogy belépjen a történetbe. A tágabb értelemben vett keret az album maga, ami a színpad hátterében állandóan jelen van, és a tér elhatárolásán kívül nem is jut többlet szerephez.

Az előadásban számos kérdés problématizálódik: a klasszikus családmodell relevanciája, a diktatúra hétköznapi szürkesége és abszurditása, a történelem átadhatósága, a nők szerepe a társadalomban és a családban, a lázadás. Ám ezek közül egyik sem jelenik meg olyan kontúrozottan, hogy aztán megfelelő “mélységélességgel” határozott fókuszt adjon az darabnak.Ettől az előadás a gondolati síkon túlterhelt és kifejtetlen marad. Ez a családi fotóalbum, annak dacára, hogy releváns, jelenidejű „felvetés-képeket” vonultatott fel, gerinc nélküli marad.   

A kezdő képből kiváltva elkezdődik a család története. Hétköznapi konfliktusok és idill, amelynek olykor a kórus ad háttér zöngét,  vagy melyekben  a későbbiek során – brechti songokként – megéneklik az „üzenetet”. És ez az, ahol már érezhető, hogy valami hiányzik: a konfliktusok nem kapnak kellő feszültséget, és a hétköznapiság ellenére nem avatódunk be a család életébe. Nagyon keveset tudunk meg  a szereplők motivációiról és arról, hogy  a steril, minimalista közegük miből fakad. Számos kérdésünkre a válaszlehetőségek nem nyújtanak megnyugvást.

A jelenetek nem teremtenek erős helyzeteket, melyek képesek lehetnének megteremteni a szereplőink játékbéli szándékait – emiatt a színészek mintha egy légüres térben játszanának. A kevéssé konstruált szerkezet miatt nem tud fejlődni egyetlen karakter sem, ám viszont annyira sem marad egyik sem „hideg”, hogy az e fajta elidegenítésből adódóan érezhetnénk a karakterek  fájó élességét a bőrünkön. Az az erős gondolati háttér, ami mégiscsak összefűzheti az eseményeket vagy éppen rámutat a történet elmesélhetetlenségére: hézagos, hiányos.
A történet különböző kerülő utakon eljut Gyuri felnövekedéséhez, aki aztán felnőttként válik a történet igazi főszereplőjévé. Az előadás legerősebb pillanataihoz az egyetemi jelenetben érünk, melyben a tanár azt állítja, hogy a krumpli is érző gondolkodó emberi lény. A kórusban helyet foglaló hallgatók zöme hallgat, van aki helyesel – Gyuri ki áll amellett: egy krumpli csak egy krumpli. Ellenben ez az abszurd párbeszéd félrecsúszik: a tanár leantiszemitázza Gyurit – ekkor ismét elveszítjük a fonalat.
A gondolatkör kitágítása helyett – ami nagyon jó dramaturgiai ív is lehetne, hisz remekül példázza a diszkriminációról vallott gondolatainkat –  súlytalanná válik az eredeti ötlet. A jelenet álomszerű logikája továbbgyűrűzik azzal, hogy később ezt a kérdést a nők kirekesztésének és megbélyegzésének témájával viszi tovább az előadás. Kiderül, hogy az apa szerepet vállalt az állam nők ellen hozott törvényeiben: – ez generálja az apa és Gyuri közötti konfliktust – a nőket kirúgják a munkahelyeikről és megalázzák, ha épp nem szült vagy nem megtermékenyíthető.

A kacskaringózó családi történet egy disztópikus diktatúrába vezet minket, ami a közvetetten, konkrétumok nélkül reflektál a jelenünkre. Az előadásban számos kérdés problématizálódik: a klasszikus családmodell relevanciája, a diktatúra hétköznapi szürkesége és abszurditása, a történelem átadhatósága, a nők szerepe a társadalomban és a családban, a lázadás. Ám ezek közül egyik sem jelenik meg olyan kontúrozottan, hogy aztán megfelelő “mélységélességgel” határozott fókuszt adjon az darabnak.Ettől az előadás a gondolati síkon túlterhelt és kifejtetlen marad. Ez a családi fotóalbum, annak dacára, hogy releváns, jelenidejű „felvetés-képeket” vonultatott fel, gerinc nélküli marad.