Home / Megnéztük / Késhegyig
Késhegyig

Késhegyig

Aligha tagadhatjuk, hogyha valaki beül egy Pintér Béla-előadásra, akkor az első perctől az utolsóig azt a már-már misztikus katarzist kívánja átélni, amelyet a társulat a legtöbb előadásban meg is teremt. A Szívszakadtig ugyancsak szolgálhat valami effélével, ám ezt már nem a pillanat egyszeri szépsége szüli. Készen csomagolva, instant módon kapjuk a megtisztulás halovány lehetőségét.

Félreértés ne essék: az új bemutató ezúttal kiemelkedik a színházi közegből, legfeljebb nem oly mértékig, mint elődei. Pintér Béla továbbra sem hazudtolja meg magát, olyan széles körből meríti darabja anyagát, hogy másfél órában képes összefoglalni az egész társadalom létállapotát, méghozzá úgy, hogy a magán- és a köztörténet elválaszthatatlanul egymásba fonódik. Ezúttal is kiállította hát kis országunk orvosi bizonyítványát, azonban ezt a papirost nem finoman átnyújtotta, hanem keményen lecsapta az asztalra. Ez ugyan alapvetően még nem volna probléma, hiszen minden mondattal más-más, kikerülhetetlen jelenségere mutat rá, a közönség tagjai pedig úgy érezhetik magukat, mintha egy teniszmeccset néznének: csak kapkodják a fejüket ide-oda a végtelennek tetsző játszmában. De jó volna megállni egy pillanatra és megnézni, hogy mi is van ennek a mélyén.

A politika itt csupán díszlet, a sorokat keretező karikírozott valóság, ám nem központi téma. A darab felvonultat minden tipikus karaktert, amelynek bérelt helye van egy sehogy sem működő, saját hazugságiban vergődő közösségben: korrupt sebész, kisebbség, ösztönösen kirekesztő polgár, ligetvédő civil, vlogger, önmagát csalással feláldozni kész szerelmes. Történetük sokszoros sorstragédia, mindegyikük bukásra predesztinált, ez ellen pedig aligha lehet védekezni. És bár küzdenének, mennének előre, de mintha nem is létezne az az út, amely a tiszta helyzetekhez vezethetne. Csak kérdések vannak, amelyekre lehetetlen választ adnunk. Mert mi van akkor, ha örök hálára vagyunk kötelezve? Elvesztettük alapvető szabadságunkat? Hogyan tovább, ha megmentették az életünket, anélkül, hogy kértük volna, ezért minden súllyal ránk nehezedik az a valóság, amelyet már eltemettünk magunkban? Kiáshatjuk újra ugyanazt? És mi történik, ha minden a visszájára fordul, pedig csak szerettünk volna valami jót cselekedni? Kié a felelősség?

Fotó: Mészáros Csaba

Minden körülmény adott ahhoz, hogy ezek a morális kérdések a teljes valójukban ki tudjanak bomlani: a Szkéné terének alapvető intimitását megsokszorozza a parányi szoba, amelyben a szereplők összezsúfolódva mozognak. Kerülgetik egymást, össze-összevitatkoznak, elfojtást elfojtás követ, apró gesztusok jelzik a törődést, még apróbbak e gondoskodás elviselhetetlen súlyát. Olyan ez kissé, mintha nagy vonalakban a saját miliőnket látnánk visszatükröződni, ám az ismerős helyzetek azonnal idegenségbe fordulnak át a nagyfokú szürrealitás végett. A lélekre rátelepedő dilemmáknak a másodhegedűs szerepe jutott, a Szívszakadtig ugyanis egyértelműen a csavarokra koncentrál: amikor már azt hisszük, hogy a történet elérte a csúcspontját, ismét borul az egész, átrendeződnek a viszonyok, csak azért, hogy a következő fordulat újra felülírjon mindent.

Csak kérdések vannak, amelyekre lehetetlen választ adnunk. Mert mi van akkor, ha örök hálára vagyunk kötelezve? Elvesztettük alapvető szabadságunkat? Hogyan tovább, ha megmentették az életünket, anélkül, hogy kértük volna, ezért minden súllyal ránk nehezedik az a valóság, amelyet már eltemettünk magunkban? Kiáshatjuk újra ugyanazt? És mi történik, ha minden a visszájára fordul, pedig csak szerettünk volna valami jót cselekedni? Kié a felelősség?

Kétségtelenül hatásos a véglegekig való meghökkentés (már-már akaratlan megbotránkoztatás), a poénok minden alkalommal a helyükön vannak, a tapsrend után pedig a néző még sokáig nem tud elszakadni a történettől. Mert ad egy pofont ez az előadás is, igaz, kisebbet, mint amire számítottunk. Ennek oka a markáns direktség lehet, az egyes jelenségek ugyanis árnyalat nélkül bontakoznak ki, a könnyedség már az első jelenettől kezdve csupán látszólagos, a társadalmi szatíra a nevettetés hangsúlyosságával önmagát oltja ki, hiába a nyilvánvaló nyomorúság. A néző végig zavarban van, és nem biztos, hogy mindig a jól esőben.

Ám ennek ellenére a színészi játék vitathatatlanul emlékezetes. Stefanovics Angéla első az egyenlők között, alakításával bejárja a teljes érzelmi skálát, reményveszett szívbetegként épp olyan hiteles, mint független jóságát dühösen védő fiatalasszony. Enyedi Éva jellemábrázolása ugyancsak tűpontos, a képmutatást és az őszinteséget remek arányban elegyítő alakítása már önmagában leképezi az egyébként kiválóan felvázolt családi viszonyrendszert. Thuróczy Szabolcs apafigurájának humora egyszerre súlyos és végtelenül kisszerű, Friedenthal Zoltán mániákusan gondoskodó nagypapája ugyancsak kiválóan eltalált. Az ő érdeme az is, hogy a fogyatékos fiúból nem paródia lett, hanem már-már extrém érzékenységgel eljátszott hús-vér figura. Pintér Bélának a korrupt doktor szerepében nem volt nehéz feladata, szépen fel is építi magántörténetének ívét, így ő válik az egyik legkövetkezetesebb alakká. Velük ellentétben Szabó Zoltánnál olykor-olykor felfedezhetünk hamis hangokat, ám ez elsősorban a szöveg számlájára írható, amely ennél a szerepnél többnyire az ismerős klisék mentén mozog.

Fotó: Mészáros Csaba

Az aránytalanságok ellenére az előadás önmagában véve többnyire képes működni, hű képet fest fel a lelki kilátástalanság és a közállapotok szülte helyzetről, a kést is megforgatja az emberben, méghozzá úgy, hogy amikor már felengednénk, akkor jön az újabb döfés. Kár, hogy mindig ugyanoda szúr, és mindig csak a hegyével. Persze végül csak megszakad az a szív. Éppenhogy.

Dézsi Fruzsina

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top