“Engem minden ebbe az irányba húzott…”

Most vasárnap láthatjuk ismét a Budaörsi Latinovits Színházban az április végén bemutatott Mihail Jurjevics Lermontov: Álarcosbál c. verses drámáját Pelsőczy Réka rendezésében. A darab Kazarin-jával, Papp Endrével, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színész hallgatójával beszélgettünk feleslegességről, maximalizmusról, szenvedélyről, filmkészítésről és a színészet megunhatatlanságáról… 

• Érezted valaha már magad feleslegesnek?

• Világéletemben tudtam, mit akarok. Nem tudom, lehet a neveltetésemnek volt ebben szerepe, de kicsi korom óta érzem, hogy mivel akarok foglalkozni, hogy mi érdekel – egyszerűen nem is tudnék egy ilyen helyzettel mit kezdeni. Nincs felesleges percem – soha nem unatkozom. Mindig van valami, ami érdekel, amivel lekötöm magam.

• …az Álarcosbálbeli emberek között akad egy-két „feleslegesnek” kikiáltott figura.

• Ezt az ívét a darabnak nem tartottuk döntően fontosnak. Az előadás fő szála a főhős a szerelmi élete, házassága – ami egy véletlen által fordul át egy féltékenységi drámává. Az egészet áthatja a szenvedély – inkább ezt mondanám itt hívószónak, mint a feleslegességet. Itt senki sem panaszkodik, mint Csehovnál: „lehettem volna jószágigazgató vagy orvos, lehettem volna szerelmes ebbe vagy abba, de aztán mégsem”. Ebben a darabban mindenki törekszik valamerre, fűti a játék- és a szerelmi szenvedély. Szerepem szerint én a főhősnek vagyok a legjobb barátja, féltékenység van bennem az iránt, ahogy ő ezt a nihilt odadja egy váratlan szerelem miatt – kevésbé érzem magam értékesnek nélküle. Az éjszakai életben ő volt nekem az ún. szerencsemalac.

Rettenetesen tudom unni a hangsúlyaimat, a szüneteimet, a ritmusaimat  Borzalmasan viselem, ha valamit kétszer ugyanúgy csinálok, vagy épp a kollégáimtól is ugyanazt a labdát kapom sokadjára. Ez igazából természetes, hisz egy idő után ezek a dolgok beülnek, engem valamiért mégis mindig zavar. Folyamatosan szeretnék rajta alakítani, még jobban a mélyére menni, még inkább megfogni ott a mélyén azt a pillanatot…

• Hogyan sikerült megfognod magad számára ezt a karaktert?

• Inkább a költői szöveg volt nehézség, kevés benne a tapasztalatom. Volt egyszer egy Shakespeare félévünk: Othello, a Téli rege és a Szeget szeggel. Szenvedtem akkor ezekkel az anyagokkal, mint a kutya. Nem is hinnéd, hogy milyen feladat úgy mondani valamit, hogy annak közben megmaradjon a verses alaptónusa, de mégse legyen szavalat, és mindeközben azért megmaradjon az egész energiája, lüktessenek benne a színek, az árnyalatok.

fotó: Mihalicz Máté

• Mi lehet az, ami számodra ezekben a szövegekben nehezen adja magát?  

• Talán az értő fogalmazás az, aminek rengeteg színe van. Nagyon nagy nevek fordították Shakespeare-t és a klasszikus darabokat, ám nem feltétlenül vagyok oda a régi fordításokért. Jobban szeretem ha egy kortárs fordítja újra ezeket – az egyetemen is ezt a szemlélet tettük magunkévá. Egyrészt nehéz visszafejteni az író eredeti szándékát – például Shakespeare 500 évvel ezelőtt élt –, másrészt aki fordítja, az bizonyos keretek közé van szorítva: a tartalomnak változatlannak kell maradnia, és a verses formán se eshet csorba, természetesen. Minden fordítás óhatatlanul ferdítés is, ahol kicsit deformálódik az eredeti – és ezzel nehéz mit kezdeni, de pláne ha még a fordítás is kétszáz éves. Shakespere mellet a másik Kleist volt, akivel foglalkoztunk. Nála nehéz megtalálni, hogy ki, miért és hogyan fogalmaz,  mi is igazából  a szándéka – nem kis feladat ezt “kibontani”. Nekem előadásról előadásra fontos, hogy ne álljak meg, hanem a bemutató után is próbáljam fejleszteni a figurámat. Rettenetesen tudom unni a hangsúlyaimat, a szüneteimet, a ritmusaimat. Borzalmasan viselem, ha valamit kétszer ugyanúgy csinálok, vagy épp a kollégáimtól is ugyanazt a labdát kapom sokadjára. Ez igazából természetes, hisz egy idő után ezek a dolgok beülnek, engem valamiért mégis mindig zavar. Folyamatosan szeretnék rajta alakítani, még jobban a mélyére menni, még inkább megfogni ott a mélyén azt a pillanatot… Ebben a darabban nagyon sok a zene – egyfajta zenés mesterség gyakorlat is. Ezáltal az egésznek van egy feszített ritmusa, és ebben kell megtalálnod a saját színedet, és aztán ezt még tovább színezned… – bőven van még hova alakulni!

• Lehet, hogy most ebben a karakterben számodra az a kihívás, hogy itt kevesebb a “fix” fogódzó, az egyértelműség?

• Itt igazából Böröndi Bence szerepének van nagyon szépen végigjárható útja – Bence iszonyatosan jól is dolgozott vele. Olyan, mintha ő állna a darabban közepén, akihez aztán mindenki más hozzácsatlakozik. Rögtön, már a elején a kezébe veszi a vezérfonalat, és viszi a hátán a darabot. Hozzá képest nekem csak epizódjaim vannak, illetve van egy nagy jelenetem, ahol azt kell képviselnem magma számára, hogy minden azon a pár percen áll vagy bukik.

…mindig tud jobb lenni! Azt szeretem a színházban, hogy estéről estére változik. Ha jó az előadás, vagy ha jól megy az előadás, a gondolatok képesek lesznek egy irányba terelődni. Minden előadás, minden nappal és napon más és más lesz – és én pont ezt a változást élvezem, és az ad erőt, amikor azt érzem: ez most tényleg jobb lett!

• Mikortól tudtad már pontosan: “színész akarok lenni!”?

• Ha így most visszagondolok: szerintem már tíz éves koromban tudtam. Elég színes családból érkezem: a család egyik része orvos, a szüleim például biológusok,  a famíliám nagyobbik része a tudományokhoz kötődik, de az egyik mamám irodalom tanárnő, a másik óvónő volt, és még van pár kakukktojás. Az egész család át volt itatva irodalommal, kultúrával, a huszadik század rengeteg viszontagságával – sok történetet hallottam annak idején –, és  ezekre volt már akkor is bennem egyfajta érzékenység, és  e történeteken keresztül még inkább magamba szívtam az emberek, a gondolatok és érzelmek iráni érzékenységet. Aztán úgy tízévesen azt mondtam magamnak: színész akarok lenni! Arra emlékszem, hogy eldöntöttem, és onnantól kezdve engem minden ebbe az irányba húzott.

• A végzős, ötöd éved hogy zajlik?

• Rettentően zsúfolt, és egy kicsit fáradt is vagyok most. Tavaly a Katonában voltam gyakorlaton, mellette három és fél bemutatónk volt az egyetemen.  Vidnyánszky Attilával a John Ford: Kár, hogy kurva című darabját csináltuk, aminek végül csak a fele készült el egy munkabemutató erejéig – ez volt az a “fél” bemutató. Ez még viszonylag könnyebben teljesíthető év volt. Aztán hármunkat – Baki Dánit, Blahó Gerit és engem – lehívtak dolgozni Pécsre. Pécsen kezdtem az évadot: Méhes László rendezte  Fekete Péterben játszottam címszerepet, utána Dunaújvárosban a Király Attila rendezett  A kaméliás hölgyben, aztán ismét Pécs Böhm Györggyel, most pedig ez az Álarcosbál, plusz volt még egy bemutatónk az egyetemen. Összesen, ezzel együtt ez a hatodik bemutatóm, így áprilisig. Van tíz futó előadásom és hat új bemutatóm most.

fotó: Mihalicz Máté

• Miskolcra szerződtél?

• Igen, lesz ott is egy előbemutató: Rusznyák Gáborral fogok dolgozni az Ahogy tetszik-ben. Borzalmasan színes ez így most, úgy érzem magam, mintha szabadúszó lennék. Hat bemutató, öt különböző társaság, négy különböző társulat, négy különböző élet. Ez öt különböző életű, stílusú, mentalitású színházat is jelentett egyben, Öt különböző háttérrel. Csodálatos emberekkel találkoztam – a díszítőktől, a színészeken át a kellékesekig – és láthattam, hogy négy professzionális színházban hogyan zajlik a munka. Talán velem történt meg egyedül az osztályban az, hogy ennyi fele dolgozhattam. A múlt hetem például azzal telt, hogy minden nap játszottam – keddtől szombatig Pécsen – és közben a hat napból négyben próbáltam Budaörsön. Ez hogyan fért bele? Kocsival jártam. Reggel elindultam Pécsről, tízre beértem a próbára, aztán végeztünk kettőkor vagy háromkor. Aztán visszarohantam Pécsre, ott játszottam, és még este vagy reggel korán vissza.

• Akkor ebből adódóan, gondolom, így évad végére kellően/jólesően el is fáradtál…

• Még nincs is vége. Még lesz nyári színház is, ha minden igaz, és közben a filmkészítési vonalat is igyekszem fenntartani.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy lett egy ilyenfajta viszonyom a filmkészítéssel. Rengeteget adott színészként is: rálátok a technikai részére, tudok egészben és értőbben gondolkodni a filmről – ez színészként is sokkal többet jelent. Színészként, a színházban való létezés terén, azt érzem, iszonyúan nagy utat sikerült bejárni. Voltam a legmélyén is, és még bőven nem vagyok kész. Hál’ istennek ez olyan szakma, amiben az ember formálódik, sőt a saját magunk munkaeszközei vagyunk. Napról-napra, őszülünk, csúnyulunk, hízunk, fogyunk. Állandóan változunk, nem csak küldőre, hanem belsőre is.

• Ez a filmes irány hogyan alakult, hogyan kezdődött?

• Érdekesen. Nem sikerült időben leadni a szakdolgozatom a főpróbahét miatt, – pont a színészvezetésből írom: egyfelől a filmrendezői oldalról, mint a színészekkel való munka, másfelől színészként, mint a filmben való munka. A színház nekem egy nagyon konkrét és fix elhatározás volt. A filmről viszont még nem tudtam semmit. Csak néztem. Borzalmasan kommersz és hétköznapi filmnéző voltam. Azt néztem, ami a tévében és a multiplex mozikban ment. Aztán az egyetemen volt filmes mesterség óránk, Gothár Péter tartotta az első évben, és feladatként három filmet adott, hogy megnézzük. Láttam az osztálytársaimon, hogy mennyivel több filmet ismernek, és azt éreztem, van olyan, amihez nem tudok hozzászólni. Ott, akkor kezdődött a hatalmas filmmánia a részemről. Megpróbáltam behozni az elmaradásomat, és elkezdtem olyan filmeket nézni, melyek a szakma vagy  tanárok szerint fontosak. Bizonyos rendezőknek végignéztem a teljes életművét. A rendezés mindig érdekelt. Az egyetem elején nagyon alávetettem magam a színészi vonalnak, és talán túlságosan sokáig is alázatos próbáltam maradni. Mindig a saját feladatomra akartam koncentrálni, és nem próbáltam értően figyelni a másik jelenetére, mint alkotó, mint külső szem… Az első két évben el voltam foglalva magammal, a saját hibáimmal, a saját lemaradásommal, a saját görcseimmel. Aztán a harmadévben volt egy erős kurzusunk Máté Gáborral: Thomas Bernhard A szokás hatalma című drámájából kellett jelenetet csinálni. Ez utóbbiban együtt dolgoztunk Georgita Dezsővel és Blahó Gerivel, és egy kicsit elkezdtem úgy működni – mivel kis szerepem volt és rengeteget ültem kint, és néztem őket – mint aki rendezi ezt az egészet, és egyszer csak elkezdtem ráérezni annak az atmoszférájára, hogy ez hogyan működne filmen. Mindez persze azzal kezdődött, hogy a Gothár erőltette, hogy a saját filmrendező osztálya velünk, színészhallgatókkal dolgozzon. Nagyon sokan választottak, hívtak engem. Elképesztően lenyűgözött az a miliő, az a világ, az a fajta professzionalizmus és sokrétegűség, ami a filmkészítést jellemzi. Ezt persze színészként is láttam, de a technikai része is elkezdett érdekelni, és hál’istennek kialakult hozzá egy kapcsolatrendszer is.

fotó: Mihalicz Máté

• …és elkezdett érdekelni a filmrendezés is…

• …ha minden évben kapnék x tízmilliót, százmilliót hogy filmeket csináljak… Most azt érzem, hogy fogalmazni, alkotó módon gondolkodni, ebben tudok a legteljesebben – persze nyilván ugyanúgy gondolkodom színészként is, ám az sokkal szubjektívebb, ahogy színészként ezeket teszem. Mert ilyenkor próbálok megfelelni a rendezőnek, próbálok segíteni a partneremnek, belőle táplálkozni – de mindezeket a kreatív hatásokat ilyenkor csak egy szűk körben élem, érzem. Viszont amikor van valami, ami foglalkoztat: egy téma, vagy ha látok valamit, ami a környezetemben, a világban történik, olyankor filmben gondolkodom. Próbáltam ebbe az irányba menni, ebben fejleszteni magamat egyre jobban. A második film már sokkal komolyabb előkészítéssel készült el, és hál’istennek most nyertem még egy szakmai pályázatot az egyetemen. Ugyanígy indult a tavalyi film is. Ha minden igaz, akkor még nyáron leforgatjuk.

• Hogy érzed: az alatt az öt év alatt a színészet, illetve a film terén honnan hová jutottál?

• Ez egy nagyon fontos és különleges öt év volt. A harmadévre sikerült igazán megnyílnom, ekkor kezdtünk el darabokat csinálni – ekkor már nem csak vizsgák voltak, és nem csak a tanárokkal találkoztunk. Negyedévben már estéről estére mást kellett játszani. A szakmai fejlődés részeként elkezdtél magadon dolgozni, majd a művészi rész mellett életvitellé, megélhetéssé is kezdett válni mindez, meg kellett tanulnod az idődet magadnak beosztanod, és ennek a folyamatnak még messze nincs vége…

A színház az ismétlés művészete. Estéről estére próbálod ugyanazon a hőfokon ugyanazt megcsinálni, de közben viszont a körülmények ezt csak nagyon ritkán engedik. Egy jó rendező kezében egy jó csapat – ha jó anyagról van szó – ezt könnyebben meg tudja tenni, nyilván. Más esetben azonban, bármilyen jó előadás egy-kettőre szét tud csúszni…

• Mi az, ami az elmúlt öt évben, ha elfáradtál, újból lendületet tudott adni?

• Az, hogy mindig tud jobb lenni! Azt szeretem a színházban, hogy estéről estére változik. Ha jó az előadás, vagy ha jól megy az előadás, a gondolatok képesek lesznek egy irányba terelődni. Minden előadás, minden nappal és napon más és más lesz – és én pont ezt a változást élvezem, és az ad erőt, amikor azt érzem: ez most tényleg jobb lett!

• És a filmnél?

• Ott minden rögzül. Szeretem, hogy az előkészítés folyamata utána a film a rendező és a vágó kezébe kerül. Alakíthatom, megszabhatom a szüneteket, ami aztán már nem változik, maximum a körülmények. Például, milyen a felszereltség ott, ahol játsszák. A film számomra egy csoda.
  Lehet “csalni” benne. Ahogyan embereket  – akik két különböző helyen vannak, két különböző állapotban vannak – összehozod benne.

fotó: Mihalicz Máté

• A montázs varázsa, hatalma, minden technikai fejlődés dacára, varázslat maradt…

• …mindennek az az érdeke, hogy fejlődjön. Fejlődik a technika, az emberek ízlésvilága… A filmnek vannak olyan alapdolgai, melyek viszont remélem nem fognak változni. Kisérleteznek a három dimenzióval, azzal hogy 360 fokban tudjál forgatni…. Felvesznek egy jelenetet 360 fokos kamerával, és mint egy számítógépes játékban, mozoghatsz majd nézőként a térben, viszont akkor pont a művészet része – az, hogy a rendező vezeti pontról pontra a néző figyelmét – veszne el. Ez a “boszorkányság” a film maga, ami ha elveszne, iszonyatosan kár lenne érte.

Ez egy nagyon fontos és különleges öt év volt. A harmadévre sikerült igazán megnyílnom, ekkor kezdtünk el darabokat csinálni – ekkor már nem csak vizsgák voltak, és nem csak a tanárokkal találkoztunk. Negyedévben már estéről estére mást kellett játszani. A szakmai fejlődés részeként elkezdtél magadon dolgozni, majd a művészi rész mellett életvitellé, megélhetéssé is kezdett válni mindez, meg kellett tanulnod az idődet magadnak beosztanod, és ennek a folyamatnak még messze nincs vége…

• Ez a boszorkányság mennyire lehet benne a színészetben?

• A színház az ismétlés művészete. Estéről estére próbálod ugyanazon a hőfokon ugyanazt megcsinálni, de közben viszont a körülmények ezt csak nagyon ritkán engedik. Egy jó rendező kezében egy jó csapat – ha jó anyagról van szó – ezt könnyebben meg tudja tenni, nyilván. Más esetben azonban, bármilyen jó előadás egy-kettőre szét tud csúszni…

• A film és a színház számodra hol képes fedni egymást?

• A színészben. Ő a legfontosabb közös nevező. Itt találkozik e kettő. A többi már mind csak technika. Az, hogy olvashatóan tükröződjenek a hiteles, valóságos, és a néző ezt meg tudja érteni – ezért van iszonyatosan nagy szükség a színészre. Nyilván tereli őt a színházi rendező, a filmrendező, az effektvilágon át a zenéig, a fényekig nagyon sok minden, ám a lényeg, a közös mindkettőben: a színész!

Csatádi Gábor