Home / Megnéztük / A gonosz a kalitkában – Milo Rau: Hate Radio
A gonosz a kalitkában – Milo Rau: Hate Radio

A gonosz a kalitkában – Milo Rau: Hate Radio

Milo Rau, a svájci születésű színházcsináló nem riad vissza, sőt szemmel láthatólag egyenesen keresi a minél ellentmondásosabb témákat. 2007-ben alapított társulata, az International Institute of Political Murder első darabja a Ceaușescu-házaspár végnapjait dolgozta fel, azóta készült előadásaik között van, amelyik Anders Breivik norvég terrorista bírósági nyilatkozatának átiratából készült (Breivik’s statement), legújabb alkotásuk pedig Pasolini Salo, avagy Szodoma 120 napja című filmje alapján jött létre, fogyatékkal élő színészekkel. A társulat a színház mellett a film, a performansz, és az írott tanulmány médiumát is használja a (közelmúltbeli) történelmi események kutatásához, és eredeti dokumentumok segítségével történő feldolgozásához.

A ruandai népirtással és az RTLM nevű rádió adásain keresztül a gyűlöletkeltő propaganda témájával foglalkozó Hate Radio című előadás 2011-ben készült el, és azóta járja a világot. Magyarországon a Trafó színpadán láthatta a közönség.

Az RTLM (Radio Télévision Libre des Mille Collines) 1993 és 1994 között működő ruandai rádióállomás volt, amely kulcsszerepet játszott a népirtásban, adásai a tuszi kisebbség elleni uszító propagandából álltak. Egy kutatás szerint 51000 gyilkosság köthető egyenesen a közvetítésekhez.

Az, hogy halljuk és látjuk, ahogyan az eredeti (ne feledjük, dokumentumszínházról van szó) szöveg egy-egy hosszadalmas körmondata hogyan csonkul negyedakkorára a magyar verzióban, jelentős mértékben rontja az előadás oly gondosan felépített hatásmechanizmusát, megbontja az eltávolítás-bevonódás kényes és finom egyensúlyát, ami megteremtődhetne, és szerencsére jobb pillanatokban meg is teremtődik.

Mielőtt belépnénk a nézőtérre, fejhallgatókat és vevőkészüléket kapunk: ezen keresztül fogjuk hallgatni az adást. Ahogyan elfoglaljuk helyünket a színpad egymással szemben lévő oldalain, egy nagy, zárt konténer fogad minket középen. Az előadás első húsz percében a konténerre történő vetítésen keresztül túlélők borzalmas elbeszéléseit kapjuk a népirtás és a túlélők menekülésének körülményeiről, majd a végén ugyanez tér vissza, keretet alkotva így, és valamiféle ellenpontot képezve a darab nagyobb részét kitevő rádióadáshoz.

Húsz perc után ugyanis felgördül a redőny, amely üvegfalakat rejtett. Amit látunk, az a rádióállomás rekonstruált mása, három műsorvezetővel, egy DJ-vel és egy végig szótlan katonával együtt “átemelve” a 90-es évekbeli Afrikából. A következőkben pedig az eredeti adások szövegéből összevágott közvetítést követjük végig. Az üvegkalitkában a három gonosztevő: Kantano Habimana (Diogène Ntarindwa), a belga származású Georges Ruggiu (Sébastien Foucault), az egyetlen nő Valérie Bemeriki (Bwanga Pilipili), és a DJ (Afazali Dewaele), mi pedig kívül, biztonságban érezvén magunkat a saját 2017-es magyar valóságunkban. Levehetjük a fejhallgatónkat. Kisétálhatunk, ha kedvünk tartja (néhányan meg is teszik).

Nemcsak belátunk, hanem át is a velünk szemben ülőkre. Ők velünk vannak. Együtt tekergetjük a fejünket a feliratok miatt, ez a nyelvi korlát a sokadik, ami köztünk és a bent lévők közt húzódik. És sajnos azt vesszük észre, hogy a magyar felirat (és az angol, amelyből nyilvánvalóan a magyart fordították) az eredeti beszélt szöveg hosszának nagyjából a fele lehet.  Az, hogy halljuk és látjuk, ahogyan az eredeti (ne feledjük, dokumentumszínházról van szó) szöveg egy-egy hosszadalmas körmondata hogyan csonkul negyedakkorára a magyar verzióban, jelentős mértékben rontja az előadás oly gondosan felépített hatásmechanizmusát, megbontja az eltávolítás-bevonódás kényes és finom egyensúlyát, ami megteremtődhetne, és szerencsére jobb pillanatokban meg is teremtődik.

Ahogy telik az idő, egyre nő, és szinte elviselhetetlen mértéket ölt a feszültség, ami az elhangzó szöveg tartalma és aközött húzódik, amit látunk. Történelmi-nacionalista kvíz. Zene. Az előző nap megölt tuszi katonák neveinek felolvasása. Betelefonáló megköszöni a műsorvezetők áldozatos munkáját. Ezután ők arra buzdítanak mindenkit, ha tudják, hol bujkálnak “csótányok” tudassák velük, ők majd beolvassák. Nekik is üzennek: “úgyis megtalálunk!” Még egy dal: A Rape me a Nirvanatól.

fotó: Csányi Krisztina

Eközben a műsorvezetők nevetnek, cigiznek, hátradőlnek és isznak egyet az üdítőjükből, nyújtóznak, pacsiznak a DJ-vel, és táncolnak. Közben egyre indulatosabb szólamok következnek. Egy idő után elkezdjük sejteni, hogy az információknak, amiket hallunk, jó része hazugság. Egyetlen vérfagyasztó pillanatban kapcsolat történik a két világ között: az egyik zenei betétre a táncába belefeledkező Ruggiu átnéz az üvegen, egyenesen ránk, hívogatóan integet, csatlakozzunk mi is. Mereven ülünk a székünkben. A pillanat elszáll, továbbmegy az adás. Majd véget ér. Ruggiu elszívja az utolsó cigijét, Habimana megigazítja a pisztolytáskáját, még beszélgetnek, lemegy a fény, leereszkednek a redőnyök. Visszatér a vetítés, a végén még dokumentumfilmszerűen egy-egy mondatban tájékozódunk a rádiósok utóéletéről (és haláláról).

Miután kilépek, furcsa, letargikus érzés kerít a hatalmába. Megpróbálom megteremteni magamnak a lezárást. Még órákat töltök utána azzal, hogy utánaolvassak az eseményeknek. Alszom rá egyet. A furcsa érzés valóban egyre kevesebbet jut eszembe. Aztán egyszer eltűnik.

 

A szerző: Nyáry Pál

Comments are closed.

Scroll To Top