Most pénteken, május 12-én ismét láthatjuk Jordi Galceran: Grönholm-módszer c.darabját, a Manna Produkció és a Neptun Brigád közös előadását a Centrál Színházban. A darab Ferran-jával, Simon Kornéllal beszélgettünk menedzservilágról, a tabudöntögetés hasznáról és a skatulyából való kibújásról…    

  • Az állásinterjúkkal milyen barátságban vagy?
  • Legutoljára nekem talán a ginnázium után kellett állásinterjúra mennem. Pályakezdő munkanélküli voltam akkor, és a Royal Hotelben próbáltam elhelyezkedni, mint londiner. Azonban klasszikus értelemben vett állásinterjún még életemben nem voltam.
  • …de pláne olyanon nem, gondolom, mint a Grönholm-módszerbeli…
  • Semmiképp! Az egy igazi stresszteszt és stresszinterjú. Volt egy kommunikáció szakos szomszédom, aki azt mesélte, hogy egyszer egy hasonló stresszinterjúnak vetették alá: a sírás határán volt, de tudta, hogy miből áll egy ilyen, ám ennek dacára is sikerült nagyon kikészülnie tőle. Hallottam, hogy létezik ez a műfaj, de szerencsére még soha nem kerültem ilyen helyzetbe.

Nehéz, ám ugyanakkor jó is játszani. Pokoli intenzív. A darab maga is borzasztó intenzív, és rettenetesen “egymáson kell lenni”. Szerencsére eleget próbáltunk ahhoz, hogy kezd az előadás szervesen összeállni. Bár azt mondják, hogy egy beugrás, az mindig beugrás marad, de egyre kevésbé érzem, hogy ez beugrás lenne számomra. Úgy érzem, hogy menet közben ez az én szerepem lett, és egyre nagyobb örömmel játszom.

  • Mitől tud ez ma színházi keretek között izgalmas lenni?
  • Szerintem az interjúztatás, a felsővezetők világa, a fejvadászat és a pszichológusok hozzáállása e téren kortalan. Sőt ma már a világ ennél még sokkal keményebb. Az, amit mi bemutatunk, az ennek az egész jelenségnek egy viszonylag vékony szegmensét felnagyítva, teatralizálva láttatja. A valóságban ez ennél sokkal keményebb. Beszéltem topmenedzserrel – aki a felkészülésben is segített –, aki elmagyarázta egy ilyen típusú interjú hogyanjait és miértjeit. Egy ilyen interjún például az is megkomponált, hogy az ember milyen tartásban megy be rá. Ha sok nagykutyát egymás közé eresztenek, akkor van, aki káromkodva kezd el beszélni, van aki megemeli a hangját, és folyamatosan üvöltve beszél. Van aki iszonyúan halkan, gyorsan, hadarva beszél és van, aki dadog például. Picit rímel ez Balzac Goriot apójára, aki mindig dadogott, amikor üzleti megbeszélése volt – azért, hogy a másik ne tudjon a saját gondolataival foglalkozni, hogy a másiknak az ő gondolataira kelljen figyelni. Mert amikor egy dadogó embert hallgatsz, akkor automatikusan be akarod fejezni helyette a mondatait. Sok olyan trükk, stratégia van, ami interjúztatás közben előfordul – ezekhez képest mi az előadásban egy “puha” helyzetet mutatunk be.

fotó: Mihalicz Máté

  • Baksa Imre rendezése mennyire nyúlt hozzá a mű alapjaihoz?
  • Az eredetit nem volt szerencsém olvasni. Őszintén szólva: szándékosan nem néztem utána – teljesen szüzen szerettem volna közelíteni a darabhoz, ha már úgy alakult, hogy nem láttam az Új Színház stúdiójában a tíz évvel ezelőtti, eredeti előadást.
  • Ez tulajdonképpen egyfajta fülke- vagy keszon-szituáció, ahol négy szereplő össze van zárva egymással?
  • Igen, és ráadásul bizonyos ponton túl már a realitás is elvész. Bármilyen feladatok is jöjjenek, az ember igyekszik azokat egymás után megoldani, ám közben érzi: “basszus, ez hülyeség, nem így szokott kinézni egy állásinterjú!”. Szakmai kérdésekre kellene itt válaszolni, ehhez képest ezen az interjún bohócsipkát kell viselni. Ferran – akiről a végén megtudjuk majd, hogy hosszabb ideje nem dolgozott – már “nyomja a gázt”, nagyon szeretné megszerezni ezt az állást. Ez egy keszon, ahogy fogalmaztál, egy elzártság, ahol az ember egyre jobban elszakad a realitástól – közben viszont ott van benne a késztetés, hogy bármi is történjen, neki egyre inkább fokoznia kell a tempót. Ebbe még az is belefér számára, hogy fejen állva fütyüljön, mert mindenképpen szeretné megkapni ezt az állást.
  • Milyen érzés ezt a bezárt, felpörgetett szituációt együtt játszani?
  • Nehéz, ám ugyanakkor jó is játszani. Pokoli intenzív. A darab maga is borzasztó intenzív, és rettenetesen “egymáson kell lenni”. Szerencsére eleget próbáltunk ahhoz, hogy kezd az előadás szervesen összeállni. Bár azt mondják, hogy egy beugrás, az mindig beugrás marad, de egyre kevésbé érzem, hogy ez beugrás lenne számomra. Úgy érzem, hogy menet közben ez az én szerepem lett, és egyre nagyobb örömmel játszom. Két előadás volt eddig, mégis azt éreztem, hogy a második is előrefele ment – nem visszafele. Az elsőt összerántja a lendület, a félelem, a drukk. Mindezek a másodiknál el szoktak múlni– de nem múltak el. A másodikra is úgy mentem be, hogy te jó isten! Ennek ellenére fejlődött a játék. Tudod, az idő vagy fejleszt dolgokat vagy visszafejleszt.

fotó: Mihalicz Máté

  • Volt már korábban hasonló játék szituációd, mint ez a darab?
  • Játszottam már kétszereplős darabban kétszer is. Az egyik a Gellérthegyi álmok – az egy sok évvel ezelőtti történet. Azt itt kezdtük próbálni a Centrál Színház Kisszínpadán, aztán az Aranytízben lett belőle pár előadás, és szerte az országban. A másik kétszereplős a Varsói melódia volt, amiben megismerhettem a feleségemet, és egymásba is szerettünk. Talán annyi a különbség, hogy ez a kettő inkább melodrámába hajlik. Nem a felső vezetők világában zajlik, hanem eggyel védettebb közegben, és mindkettőben megjelenik a szerelem – inkább líraiak.
  • A mindennapok és a darab hogyan tudnak hatni egymásra?
  • Ez, itt a darabban egy tipikus voyeur-helyzet. Egy nagyon zárt világ. Keveseknek adatik meg az, hogy egy ilyesfajta világba az utca embere bepillanthasson. Nincsenek benne túlzások, így enged betekinteni abba, hogy komoly döntésekkel és összegekkel foglalkozó emberek miféle rostán eshetnek át. Ez az előadás ily módon tehát rést üt a falon. Avagy kihúzza a kulcsot a zárból, és így be lehet látni a kulcslyukon egy irodába, ahol ilyen jellegű beszélgetések zajlanak – ezért ki is nyitja ennek a világnak az ajtaját.

…mert én alapvetően egy “kedves fiúnak” vagyok elkönyvelve. Mindig jó ezekből a skatulyákból kilépni, és megmutatni egy egészen más arcodat. Minden színész szeret intrikust játszani. Engem valahogy ez idáig a nagy intrikus szerepek elkerültek. Bizonyos szemszögből nézve ez egy eléggé intrikus szerep. Elég sok genyóságot csinál Ferran, és már régóta vágytam valami ilyesmire…és lám, most itt van!

  • Jó, ha belátunk egy ilyen világba?
  • Szerintem mindenképpen, mert tükröt tart a valóságnak. Szeretem a tabudöntögető színházat. Kicsit megnyílik egy titkos világ. Minden erős színházi előadásnál, ami olyasmiről szól, amiről az emberek nem beszélnek, mindig ledől egy fal és bepillantás nyerhetünk oda, ahova addig nem – ez szerintem roppant fontos dolog.
  • Ez a darab egy kicsit csoportdinamika is, nem? Amolyan Tizenkét dühös ember – hisz az állásinterjú-sorozat interjúi között a szereplők egymásnak is nagyon keményen nekifeszülnek….
  • Teljes mértékben! Pont azért roppant érdekes szembesülni azzal, hogy kit milyen motivációk irányítanak egy ilyen helyzetben. Az egyik miért viselkedik úgy a másikkal, ahogy? Mi az, amit megmutat a belső világából, illetve mi az, amit eltitkol belőle? Mert mindig azok a dolgok mozgatják a tetteinket, amiket eltitkolunk! Ferran és Merce viszonyában miért viselkedik egy ponton túl Ferran úgy, ahogy? Miért kezdi revolverezni a nőt, és a nő ezt a stílust miért veszi át? Baromi érdekes feltérképezni egy ilyen előadás kapcsán a vélt vagy valós motivációkat.

fotó: Mihalicz Máté

  • …és ettől kezdve már mindjárt az én és te “poklára” esik a hangsúly…
  • Igen, bár csak remélni tudom, hogy nem mindenhol ennyire gyilkos és kiélezett az emberek egymáshoz való viszonya. Mint minden jó darab, úgy ez is arról szól, hogy négy ember olyan szituációba kerül, amelybe az életében előtte és utána soha. Körbejárja azt, hogy hogyan kell egy ilyen helyzetben viselkedni, mi lehet egy ilyen szituációnak a végkimenetele, illetve azt, hogy mi lesz mindennek a lenyomata a további életükben.
  • Amikor beugrottál ebbe a szerepbe, nehéz volt tegnapról mára magadra venni a karaktert?

Szerintem mindenképpen, mert tükröt tart a valóságnak. Szeretem a tabudöntögető színházat. Kicsit megnyílik egy titkos világ. Minden erős színházi előadásnál, ami olyasmiről szól, amiről az emberek nem beszélnek, mindig ledől egy fal és bepillantás nyerhetünk oda, ahova addig nem – ez szerintem roppant fontos dolog.

  • Nem, elég jól sikerült, szerintem. Akik látták annak idején Zsolttal, Ivánnal és Robival, ők azt azt mondták: akit én megformálok, az most egy sokkal cinikusabb valaki. Olyannyira, hogy a feleségem is azt mondta, annyira ellenszenves voltam bizonyos pontokon, hogy komolyan megijedt! Egy másik barátom pedig azt, hogy volt néhány pillanat, amikor legszívesebben fölképelt volna, mert annyira tenyérbemászó voltam! Ennek borzasztóan örülök, mert én alapvetően egy “kedves fiúnak” vagyok elkönyvelve. Mindig jó ezekből a skatulyákból kilépni, és megmutatni egy egészen más arcodat. Minden színész szeret intrikust játszani. Engem valahogy ez idáig a nagy intrikus szerepek elkerültek. Bizonyos szemszögből nézve ez egy eléggé intrikus szerep. Elég sok genyóságot csinál Ferran, és már régóta vágytam valami ilyesmire…és lám, most itt van!
  • … mily jó: van számodra egy darab, ahol kibújhatsz a jólnevelt pedigrédből…
  • Hyde kibújhat dr. Jekyll mögül! Alig várom május 12-ét, amikor újra megmutathatom!

Csatádi Gábor