„Mint a szellemek, visszajárnának, és állandóan kísértenének” Pótszékfoglaló

Závada Péterrel beszélgettünk versekről, monolit szövegekről, árkokról, rendező generációkról és üres medencékről…

Nemsokára elkészül az új versesköteted. A színház és a versek nálad hogyan kapcsolódnak össze?

Igazából megtermékenyítő hatással vannak egymásra. A drámairodalomban is azokat a drámákat szeretem leginkább, melyek verses formában vannnak megírva. Az úgynevezett posztdramatikus szövegek kölönösen közel állnak a szívemhez. Handke, Jelinek, Heiner Müller, Bernard-Marie Koltès művei például ilyenek. A líra és a dráma határán egyensúlyozó szövegek ezek. Másfelől pedig az utóbbi időben a verseimre hatott valamelyest a színházelmélet is. Azt éreztem, hogy izgalmas lenne beemelni. A színházelmélet körül forogtak a gondolataim mostanában – és az ember szükségképp egy tágabban értelmezett metaforává teszi azt, amivel éppen foglalkozik.

Ezeket a munkákat még mindig nem tartom a fő profilomnak, és őszintén szólva nem is terveztem, hogy adaptáló leszek. De valahogy mindig megtalálnak ezek a lehetőségek, én pedig rendszeresen igent mondok rájuk.

Mikortól kezdett a színházesztétika mellé a líra is betüremkedni a mindennapjaidba?

Ez nem mostanában történt… A próza nálunk apám reszortja. Eddig még sohasem ostromoltam ezt a műnemet. Nem mintha a lapok le lennének osztva, de nyilván van nálunk a családban ennek egy ki nem mondott hagyománya. Különben sem vagyok egy prózai alkat. A 2000-es évek eleje óta vagyok közel a színházhoz. Akkoriban kezdtem alkalmi szerzőként dolgozni a Merlinben működő Spidron társulatban. Majd amikor a Károli színháztudomány szakjára mentem, akkor született meg bennem a gondolat, hogy a líra és a színház termékenyen hathat egymásra.

fotó: Mihalicz Máté

Mikorra várható a kötet? A Jelenkorban párat lehetett már belőle olvasni…

Igen, a Jelenkor, az Alföld és az ÉS is közölt már néhányat. Úgy tervezzük, hogy ősszel jelenik majd meg. Kész van már egy viszonylag szilárd bázis, ettől függetlenül nem tudom, hogy pontosan mikor tudom majd kiadni a kezemből. Ez mindig kérdés. Nem szeretném elsietni.

Mióta gyűlnek ezek a verseid?

A Mész megjelenése óta folyamatosan. A Mész után talán egy hónapnyi pihenőidőszak következett, de az ember persze már előbb lezár egy kötetet. Ahogy a Mész is már a megjelenés őszét megelőző nyáron le volt zárva. Aztán januárban elkezdtem új verseket és más hangvételű dolgokat is írni.

Nem hárítani akarom a felelősséget, de az tény, hogy a rendezői színház korszakában élünk, ezért ilyen kérdésekben nem a szerzők döntenek, hanem a rendező. Ha egy rendező azt mondja, hogy szerinte ez a szöveg már nem elég flexibilis, akkor újat csináltat az előadás számára. Nem vagyok rendező, így nem tudok belehelyezkedni abba, hogy ha ma egy Shakespeare-t kellene rendeznem, akkor mit szólnék az XY műfordításához? Könnyen lehet, hogy nem is szöveggel rendezném, mint mondjuk Wilson.

A színházi adaptációk mióta részei az évadjaidnak?

Ezeket a munkákat még mindig nem tartom a fő profilomnak, és őszintén szólva nem is terveztem, hogy adaptáló leszek. De valahogy mindig megtalálnak ezek a lehetőségek, én pedig rendszeresen igent mondok rájuk. Négy ilyen jellegű munkám volt eddig: Kovács D. Danival – még az egyetemen – MolièreVersailles-i rögtönzés, aztán a Katonában az Ahogy tetszik és A nők iskolája és most a Vígben a Szentivánéji álom. Ezeket nem tartom drámafordításoknak, csupán efemer előadásszövegeknek.

Van számodra ezekben, a munka jellegen túl, valamilyen kihívás is?

Szeretném őket jól megoldani. Shakespeare és Molière is amolyan monolit, „őskövület”. Az ember nehezen veszi a bátorságot, hogy hozzájuk nyúljon – és ugye Nádasdy Ádám remek Shakespeare-fordításai is nemrég készültek el, ezért nem hiszem, hogy újra kéne őket fordítani. Az ilyen felkéréseket leginkább azért vállalom, mert nagyon szeretek színházban dolgozni. Fontos nekem ez a típusú munka, a közösség. Nagyon szórakoztató bejárni a színházba. Változatosságot jelent az otthoni munka után. Imádok szövegekkel szöszölni! Azonban, hogy az életművemnek része legyen az, hogy én átíró vagyok – nekem nem olyan fontos. Már csak azért sem, mert ezek a szövegek csak az adott pillanatban hatnak. Azt a rendezői koncepciót szolgálják, ami ott, abban a pillanatban érvényes. Bár ez egy alkalmazott munka, azért szó sincs arról, hogy ne lennék rá büszke!

Nem lehet, hogy a pillanatnyiság tüze motivál?

De igen. Ez nekimegy ennek a „monolitnak” is, amiről az előbb beszéltem. Picit benne van a tabudöntés gesztusa is, és a jó értelemben vett pimaszság a hagyománnyal szemben, nyilván.
Ám semmiképpen sem gondolom, hogy ezek a szövegek átvennék a régiek helyét. Nem felülírják őket, csak mellettük mint opciók léteznek.

fotó: Mihalicz Máté

Szeretsz vésővel, kalapáccsal nekimenni ezeknek a monolitoknak?

Igen, azt hiszem.

…de csak addig, amíg le nem pattan belőle egy darab. Ha órákig kellene nézni az elkészült szobrot, lehet, hogy megunnád, nem?

Ez így van.

A véletlen szülte csupán, hogy egymás után egyik Shakespeare követte a másikat?

Ez leginkább a játékhagyományról szól. Arról, hogy most a színházak – főleg a kőszínházak – szeretnek Shakespeare-t játszani. Mert bejön rá a néző. Ha az ember csinált már Shakespeare-t – aminek sikere volt –, akkor könnyebben felkérik. Nincs nekem olyan mély kapcsolatom Shakespeare-rel mint mondjuk az Ádámnak. Tudom, hogy ez szentségtörésnek hangzik: de én egy szétbarmoló vagyok, ő pedig építő.

A barmolás ugyanúgy művészet…

…minden az előadás céljától függ. Mi az elváráshorizont, aminek az előadás meg akar felelni? Teszem azt, ha diákoknak akarjuk eljátszani a Szentivánéjit, akkor valamennyire kénytelenek vagyunk fölpörgetni, hiszen ott van a folyamatos harc az okostelefonokkal. Le kell kösse őket az előadás, hogy ne a telefonjukat nyomkodják. Másrészt pedig érhetővé kell tenni a történetet – nem szabad, hogy unalmas, terjengős legyen, mert képtelenek rá odafigyelni. Ez valahol érthető. Viszont amikor Zsótér Sándor megrendezi a III. Richárdot, és úgy dönt, hogy Szigligeti Ede 1878-as fordítását használja, akkor ott nyilván az a cél, hogy a nézői elvárásokat próbára tegye, kimozdítsa a megszilárdult szokásrendet. Ott más kihívások elé állítja a nézőket. Mindig az a kérdés, hogy kik a nézők, szerintem.

Igen, talán… azt hiszem.

Nem kell ehhez dekadensnek lenni, bár a barmolás sem feltétlenül dekadens dolog…

Csak a konzervatív művészetfelfogás látja rombolásnak.

Szerinted ezek a monolit szövegek nem mindig tudnak úgy mozogni, nem mindig tudnak olyan flexibilisek lenni, mint amit egy adaptáció kíván?

Nem hárítani akarom a felelősséget, de az tény, hogy a rendezői színház korszakában élünk, ezért ilyen kérdésekben nem a szerzők döntenek, hanem a rendező. Ha egy rendező azt mondja, hogy szerinte ez a szöveg már nem elég flexibilis, akkor újat csináltat az előadás számára. Nem vagyok rendező, így nem tudok belehelyezkedni abba, hogy ha ma egy Shakespeare-t kellene rendeznem, akkor mit szólnék az XY műfordításához? Könnyen lehet, hogy nem is szöveggel rendezném, mint mondjuk Wilson.

Amikor már csak ketten maradtok a felkérés után – te és a szöveg – akkor azt a viszonyt hogyan éled meg?

Akkor már nem gondolkozom. Kialakul köztünk egy intuitív viszony. Ahhoz, hogy bátran dolgozni tudjak, el kell felejtenem a szöveg teljes hatástörténetét, és mindent, ami vele jár.

Akkor már csak a ketten maradtok pőrén…

Az összes „nyomasztó” körülményt: az elődöket, a szerzőt, a fordítót, a játékhagyományt a hátad mögött hagyod. Ezeket mind-mind az ember egyszer átolvassa, hogy tudjon róluk, aztán gyorsan elfelejti őket, ha jót akar magának. Igen, muszáj elfelejteni ezeket, mert különben, mint a szellemek, visszajárnának és állandóan kísértenének.

fotó: Mihalicz Máté

…és a szövegvariánsokat is el kell felejteni?

… meg kell próbálni őket kreatívan használni… mindenhonnan beemelni valamit. A Szentivánéjinél is így volt: nem csak a Nádasdyval dolgoztam, hanem az Arany- és a Csányi-szöveg is ott volt az asztalon. Hol ebben volt jobb verzió, hol abban. Összekevertem őket – egyfajta montázst csináltam belőlük. Rengeteg helyen persze az én saját verzióim vannak. Ezek nem is mindig fordítások, hanem konkrét átírások. Sokszor nem is hűek az eredeti szöveghez, hanem az előadás céljait szolgálják. Ez tehát nem is a Szentivánéji álom szövege, hanem valami új.

Új, de igyekszik flexibilis lenni…

Ez sem tud flexibilisebb lenni mint az előadás. Ez is belekövül az előadásba.

Számodra egy előadás, a maga szövegével hogyan tud „jó” lenni?

Legyen érvényes abban a színházi pillanatban, amikor a színpadra kerül. Ennyi.

Ha nem lennének konfliktusok és egymásnak feszülő diskurzusok, nem haladna előre semmi. Én ilyen dialektikusan képzelem a dolgot. Viszont abban is bízom, hogy képes lesz valamiféle párbeszéd kialakulni, és az extremitások nem lesznek annyira extremitások. A nemzetközi trendek mindig erősen befolyásolják a magyar folyamatokat is. Visszakanyarodva a színházhoz: például az, hogy Németországban ilyen komoly hagyománya van a szerzői szövegszínháznak, lassan itthon is elkezdi éreztetni a hatását, persze hosszú évek lemaradásával, nyilván.

Szükséges, hogy a jó, de mégiscsak monolit szövegeket fölpörgessünk, vagy legalábbis máshová tegyük a hangsúlyait?

Egy hasonló kérdésre válaszoltam a Színház folyóirat legutóbbi számában, amelyben többek között az átírásokról volt szó. Ott azt mondtam – és ezt most is így gondolom – hogy minden az előadás céljától függ. Mi az elváráshorizont, aminek az előadás meg akar felelni? Teszem azt, ha diákoknak akarjuk eljátszani a Szentivánéjit, akkor valamennyire kénytelenek vagyunk fölpörgetni, hiszen ott van a folyamatos harc az okostelefonokkal. Le kell kösse őket az előadás, hogy ne a telefonjukat nyomkodják. Másrészt pedig érhetővé kell tenni a történetet – nem szabad, hogy unalmas, terjengős legyen, mert képtelenek rá odafigyelni. Ez valahol érthető. Viszont amikor Zsótér Sándor megrendezi a III. Richárdot, és úgy dönt, hogy Szigligeti Ede 1878-as fordítását használja, akkor ott nyilván az a cél, hogy a nézői elvárásokat próbára tegye, kimozdítsa a megszilárdult szokásrendet. Ott más kihívások elé állítja a nézőket. Mindig az a kérdés, hogy kik a nézők, szerintem.

Mit gondolsz a hazánkban lévő színházi játékmódok, az elvárási horizontjaink jelenéről? Mennyire tudnak ezek produktívak vagy kontra produktívak lenni?

Bízom benne, hogy egyre nyitottabbá válunk, és egyre inkább be tudunk kapcsolódni a kurrens áramlatokba, melyek körülöttünk a világban tapasztalhatóak. Schillling, Bodó és Mundruczó után rögtön Kovács D. Dani, Székely Kriszta, Fehér Balázs Benő következnek. Mintha kimaradt volna legalább húsz év. Ugyanakkor azt látom, hogy mindenütt – nem csak a művészetekben, hanem a politikában is – felnövekvőben van egy új generáció. Nem az én generációmra gondolok, hanem nálam akár tíz-tizenöt évvel fiatalabbakra. Tőlük remélem a változást.

Mondhatni azt is, hogy a Schilling-, Bodó-, Mondruczó-generáció nem is tudott annyira „lecsapódni” itthon. Hektikusan lehettek jelen csak, aztán inkább külföldön rendeztek.

Azt érzem Kovács Daniéknál és a náluk fiatalabbaknál is, hogy nagyon aktívan bekapcsolódnak a nemzetközi színházi trendekbe, és intenzíven figyelnek. Mintha a politikában is ezt látnám. Most rám nem jellemző módon optimista vagyok, és remélem, ők majd a nézői elvárásokat is meg tudják valamelyest változtatni. A kőszínházak is egyre nyitottabbak. Az Operett és a Víg is hívja a fiatal rendezőket. Rengeteg olyan dolog történik, ami bizakodásra ad okot.

fotó: Mihalicz Máté

Mi lehet emögött?

Amellett, hogy még mindig erős a megosztottság, a minőségi kultúráért folytatott harc egy bizonyos tekintetben össze is kovácsolta a színházi szakmát hasonlóan más értelmiségi szakmákhoz – elég csak az irodalomban a Mentorhálózatra gondolnunk. Azt látom, hogy a fiatalokat nagyon zavarja ez a kétpólusúság, mert úgy érzik, ez nem az ő harcuk. A szüleik és nagyszüleik konfliktusait kell megvívniuk. Ezért szeretnék magukat függetleníteni a múlttól, ami persze lehetetlen. Mégis próbálnak közös platformokat létrehozni a kultúrában és a politikában is. Nem akarnak megosztottságban élni.

…kinek a szekere, és kinek a tábora? …kinek az ásója, és kinek az árka…?

Egy pillanatig sem gondolom, hogy mindezt lehetne érték semlegesen, politizálás nélkül csinálni. Nem is kell.Viszont azt hiszem, muszáj valahogy szót érteni, és muszáj megteremteni azokat a feltételeket, ahol le lehet ülni beszélgetni. Ez az, amit a fiatalok mindennél jobban szeretnének. Ez nekem szimpatikus. Nem azt akarom mondani, hogy be kell temetni az árkokat, mert ezek unalmas, sablon dumák. Az árkokat nem lehet betemetni, árkok mindig lesznek. Egyszerűen másképp gondolkodunk dolgokról… Csak mindezt ne ilyen állatias acsarkodás szintjén tegyük…

Azt érzem Kovács Daniéknál és a náluk fiatalabbaknál is, hogy nagyon aktívan bekapcsolódnak a nemzetközi színházi trendekbe, és intenzíven figyelnek. Mintha a politikában is ezt látnám. Most rám nem jellemző módon optimista vagyok és remélem, ők majd a nézői elvárásokat is meg tudják valamelyest változtatni. A kőszínházak is egyre nyitottabbak. Az Operett és a Víg is hívja a fiatal rendezőket. Rengeteg olyan dolog történik, ami bizakodásra ad okot.

Ahhoz, hogy valami elfolyjon, kell egy mélyedés, kell egy árok… Nem láttam még sík terepen se patakot, se folyót tovahaladni mélyedés nélkül… – tudom ez most rettentő banálisan és szentimentálisan hangzik.

Ha nem lennének konfliktusok és egymásnak feszülő diskurzusok, nem haladna előre semmi. Én ilyen dialektikusan képzelem a dolgot. Viszont abban is bízom, hogy képes lesz valamiféle párbeszéd kialakulni, és az extremitások nem lesznek annyira extremitások. A nemzetközi trendek mindig erősen befolyásolják a magyar folyamatokat is. Visszakanyarodva a színházhoz: például az, hogy Németországban ilyen komoly hagyománya van a szerzői szövegszínháznak, lassan itthon is elkezdi éreztetni a hatását, persze hosszú évek lemaradásával, nyilván.

Nem az árokásással, nem az árokkal, hanem azzal van baj, hogy egyesek szeretik, hogy az az árok csak maradjon ároknak. Ne folyjon benne semmi, és azt ne is használjuk semmire…