“Most a zenészekről rántjuk le a leplet” Pótszékfoglaló

Most Csütörtökön, május 18-án mutatják be Csikós Attila-Gryllus Samu: Trió c. szerelem-játékát a Mozsár Műhelyben, Kőváry Katalin rendezésében. A különleges, színháztörténetinek is mondható előadás szereplőivel: Brúnóval, Juliette-el és Annával, azaz: Gazda Bencével, Rohmann Dittával és Tallián Mariannal beszélgettünk érzelmekről, zene és szenvedély viszonyáról, elbújásról és kitárulkozásról…

Az érzelmi, szerelmi bonyodalmakat melyikötök hogyan tudja kezelni?

Ditta: Nekem az a tapasztalatom – zenénél maradva, hiszen a darab is erről szól – hogy ha a házastársammal, családtagommal, édesapámmal játszom együtt, az mindig speciális. Mert amikor egyszerre van együtt a munka és a magánélet, akkor az hatványozottabban befolyásolja azt az egész helyzetet. Nehéz is ezt kezelni sokszor, mert óhatatlanul előjönnek olyan személyes dolgok, melyek egy idegen esetében nem. Ez a darabban is így van: másként zenélsz, ha a férjeddel zenélsz.

Nagyon szimpatikus nekem az az egész munkában, hogy mindannyian kreatív résztvevői vagyunk. Úgy érzem, az utolsó pillanatig mi is beletehetjük színművészileg és zeneileg, amit tudunk. Ha valamit nagyon nem érzünk a sajátunknak, akkor azt magunkra szabhatjuk, vagy ha van egy ötletünk, azt átveszi a rendező és a szerzők.

Vérre menőbb tud lenni egy-egy ilyen érzelmi szituáció?

Mariann: Mi a férjemmel már ötödik éve minden évben legalább egy vagy két versszínházi előadást szoktunk létrehozni. Nálunk ez az “együtt” dolog abszolút pozitív. Nem vérre menő, hanem családterápiaként működik inkább. Ha például veszekszünk és utána összemondunk valami szöveget, akkor egyből béke van – mert a versek gyógyítanak. Nekem egyébként is az a terápiám, ha mentális fáradtság, feszültség van bennem, zenét hallgatok, verset olvasok vagy nekiállok írogatni valamit.

Bence: A menyasszonyom orvostanhallgató, ezért ha mi együtt vagyunk, akkor az kikapcsolódás nekem, mert olyankor szabadulok a “munkától”. Én ha belemélyedek a nap 24 órában valamibe, akkor délutánonként elengedem azt a dolgokat, és hagyom pihenni.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mariann: A Trió tulajdonképpen egy szerelmi háromszög – mondhatni: mi itt a darabban egy kis család vagyunk. Érdekes számomra az, ahogy próbáljuk a darabot, akaratlanul is feszültségek alakulnak ki. Maguk a drámai szituációk is feszültséggel teliek. Viszont amikor zenélünk – mint trió – akkor ezek a feszültségek abszolút kisimulnak, elmúlnak és feloldódnak, ahogy a darabban is.

Ditta: Én zeneileg maximalista vagyok, fizikai fájdalmat is tud okozni, ha valami nem úgy szól, ahogy elképzelem. A kamarapartnereim számára azért vagyok néha fárasztó, mert ha azt érzem, hogy lehet még javítani a produkción, akkor nem tudok csak úgy hátradőlni és zenélni. Ha a partnerem egyben a házastársam is, engem nem befolyásol, ami a zenéhez való viszonyomat illeti. Előfordul azonban, hogy a partner személyeskedésnek veszi azt is, ha én csupán zenei javaslattal élek – ez alkati kérdés, szerintem.

Az tetszik a színművészetben – és ebből szeretnék visszacsempészni valamit a zenébe –, hogy előtérbe kerülhet az, hogy ki vagyok én – nem kell a hangszer takarásában lennem. A zongoristák soha nem néznek szembe a publikummal, a csellisták nem szoktak felnézni, hanem általában lesütik a szemüket. A hegedűsök balra néznek, a kezük felé, szintén nem a közönség felé. Azt tanultam az egészből, hogy mennyi minden van még bennem.

…a szakmai és a személyes “szurka-piszka” nem mosódik ilyenkor össze egy kicsit?

Ditta: Nem, egyáltalán nem. Ezek tényleg csupán zenei észrevételek, mert én ilyenkor annyira el tudok engedni minden mást…

Hogyan talált meg benneteket ez a darab?

Ditta: A rendezőnő talált meg bennünket…

Mariann: …illetve Gryllus Samu. Bence és Ditta cselló- és hegedűművészek, én pedig színművész vagyok. Gryllus Samu, a zeneszerző dolgozott már Dittával és Bencével, én Kővári Katival, a rendezőnővel. Már évekkel ezelőtt is említette, hogy van egy ötlete, melyben mi egyszerre játszanánk és zenélnénk.

Ki hogyan tudott közelíteni ehhez az anyaghoz?

Ditta: Nagyon szimpatikus nekem az az egész munkában, hogy mindannyian kreatív résztvevői vagyunk. Úgy érzem, az utolsó pillanatig mi is beletehetjük színművészileg és zeneileg, amit tudunk. Ha valamit nagyon nem érzünk a sajátunknak, akkor azt magunkra szabhatjuk, vagy ha van egy ötletünk, azt átveszi a rendező és a szerzők. Nyitottak, és elfogadnak minket olyannak, amilyenek vagyunk. Érzem saját csellózásomon és ahogyan tanítok, hogy hat rám ez a próbafolyamat.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Hogy érzed, milyenek a darabban a zene és a szöveg arányai?

Bence: Az esetemben 80–20 százalék. Nyolcvan százalék szöveg és húsz százalék zene. Bár lehet, hogy inkább 85–15.

Neked most ez új?

Bence: Teljesen. Nem csináltam még ilyesmit az életben. Kicsit olyan számomra, mint egy pszichoterápia.

… neked akkor ez most jól is jön – hisz ahogy mondtad az előbb: néha jó átnyergelni más dolgokra, addig is pihen az ember …

Bence: Remélem azért nem gondolod, hogy innentől kezdve én színész vagyok? (nevet)

…Bence, mint pályatévesztő…

Mariann: …szerintem egy színész veszett el benne… azaz: nem elveszett, hanem majd most fedezik fel…egy komikus típus!

Ha megkérdeznék tőlem, hogy ez mi a csoda lesz, akkor azt mondanám: egy színdarab. Aki majd beül rá, nem egy koncertet fog kapni, hanem egy színdarabot. Zenèlünk benne, de az is a darab része.

Ditta: Bence színpadra termett! Mint zenész azt érzem, hogy amikor zenélünk, akkor elbújhatunk a hangszer mögé, és nem kell sok dolgot megmutatnunk, mert nincs rá igény – sajnos. Az tetszik a színművészetben – és ebből szeretnék visszacsempészni valamit a zenébe –, hogy előtérbe kerülhet az, hogy ki vagyok én – nem kell a hangszer takarásában lennem. A zongoristák soha nem néznek szembe a publikummal, a csellisták nem szoktak felnézni, hanem általában lesütik a szemüket. A hegedűsök balra néznek, a kezük felé, szintén nem a közönség felé. Azt tanultam az egészből, hogy mennyi minden van még bennem.

A szerep számodra elbújás vagy kitárulkozás, Mariann?

Mariann: Kétféle színészalkat van: az egyik felhúzza magára a szerepet, a másik a saját személyiségéből indul ki, és formálja magára. Én inkább ez utóbbi vagyok. Ezt kevésbé szeretik a rendezők, mert így aránylag későn alakul ki, későn kezd el élni a szerep.

Ez ez a két típus sosem keveredik egy színészben a pályafutása során?

Mariann: Inkább az történik, hogy az első esetben a színész felvesz egy szerepet a civil életében, és már szinte úgy is él. A nagy színészekre jellemző, hogy sok főszerep után már egy kicsit magukat is játszák – nem tudják, hogy melyik a szerep és melyik az életük. Ez jól is alakulhat, mert egy idő után már “Őt “kérik fel – gyakorlatilag nem is kell csinálnia semmit, mert úgy jó, ahogy van.

Hogyan éled meg azt a 80%-ot, Bence?

Bence: Akármennyire Brúnót csinálok magamból, azért az is én vagyok! Nekem az a legnagyobb kihívás, hogy egy olyan embert alakítok ebben a darabban, akitől világéletemben viszolyogtam – egyébként sok ilyen zenészt ismerek.

Hogyan sikerült megtalálni a zene és a szöveg közti egyensúlyt, hogyan tud ez működni jelenetről jelenetre?

Mariann: Ez, ami a legnehezebb. Pont abban a fázisban vagyunk, melyben ezt az egyensúlyt beállítjuk. Ez most már egy tudatalatti munka. Mindenki igyekszik megoldani a darabbeli a feladatát, és egyszer csak ezek az arányok – remélhetőleg – beállnak majd. Van még erre hat napunk, és meglátjuk majd, hogy robbani fog-e az előadás? Megszületnek-e a megfelelő arányok? Ha igen, akkor az előadás remélhetőleg “robbanni fog”, mert olyan, mint egy cirkuszi mutatvány – ilyen előadással eddig még ebben az országban nem próbálkozott seni.

Bence: Ez egy prózai mű – de mégsem, mert ahhoz indokolatlanul sok benne a zene. Viszont zenés darabnak se mondanám, hiszen nem éneklünk benne.

…inkább a koncert és a prózai színház nagyon sajátos ötvözete?

Ditta Igen.

Bence: A prózai színházban általában közzenék, átvezető zenék aláfestő zenék vannak. Ehhez képest, amikor a monológom alatt muzsikálnak a társaim, az nagyon megkönnyíti a dolgomat, hiszen érzelmi kifejezéseket játszok el – ez egy nagyon érdekes valami.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Hány mű csendül fel benne?

Mariann: Szeret-jàtèk tíz tètelben a mű alcíme, ebben már benne vannak a jelenetek is. Ehhez komponàlta meg Samu sajàtos vilàgú zeneművèt, amiben Bach, Beethoven ès Mozart àtiratok is megszólalnak.

Az előadás negyedik szereplője akkor tulajdonképpen Samu…

Ditta: Samu zenéje eleve olyan, amely sokat hagy az előadóra. Sokszor aleatorikus dolgok vagy csak jelek vannak benne. Sok olyan rész van, ahol minden egyes pillanatban nekünk kell döntenünk, hogy mit játszunk. Mi is kezdjük egyre inkább érezni, hogy Samu kelléktárából mit válasszunk. Alapvetően ez nem egy könnyű dolog, mert van, aki meg sem tud szólalni, miközben hangszeren játszik.

Ez egy kamarazenei műről szóló kamaradarab. A vonósnégyes gyakran egyfajta fix “kis együttesként” él a köztudatban, ám nagyon sok lélektani szövevényt rejtő együttes az ilyen. Volt szerencsém már ilyesmit megtapasztalni – nem mindig áldásos. Olyannyira intenzív zenei munka folyik az ilyen közegben, ami óhatatlanul kihat az emberi viszonyokra is: szerelemi szálak, összeveszések, kölcsönös utálat. A zene annyira felfokozott, hogy ezáltal sok indulat, érzelem előkerül, ami elől nem lehet menekülni. Úgy szokták ezt megoldani a világhírű vonósnégyesek, hogy két produkció között igyekszenek nem találkozni egymással. Az Alban Berg vonósnégyes úgy működött, mikor már világhírűek voltak, hogy fél év turnét követett fél év szünet.

Ahogy a szöveg hat a zenére, pont úgy hathat a zene szövegre is, nem?

Ditta: Van olyan helye a darabnak, ahol a nézőnek kell majd eldönteni, hogy mire koncentrál. Ha a zenészt nézi valaki, akkor teljesen máshogy fogja hallgatni a zenét, mint ahogy az a néző is mást élhet meg, aki a színészi játékra koncentrál, hiszen megszokta, hogy a zene másodlagos. Számunkra, zenészek számára a zene az alapvető. A fókusz, a középpont, ami mellett ott a sztori. Amikor régen számokat hallgattam, a szövegre soha nem tudtam figyelni, mert mindig csak a dallamot figyeltem.

Bence: Ha megkérdeznék tőlem, hogy ez mi a csoda lesz, akkor azt mondanám: egy színdarab. Aki majd beül rá, nem egy koncertet fog kapni, hanem egy színdarabot. Zenèlünk benne, de az is a darab része.

Mariann: Csikós Attila amikor tegnapelőtt egyben megnézte, akkor azt mondta: tökéletesen átjön a darab humora, a drámája, a mélysége, – vicces, szórakoztató és van tempója. Ez úgy egy színdarab, hogy meg van erősítve egy nagyon komolyan hozzákomponált zenével. Ez egy bravúros dolog, és egyben nagy alázatot is vár mind a két szerző részéről, mert ők egymás alá/fölé dolgoztak, amikor megalkották ez a művet. Nagyon nehéz feladat – igyekszünk jól átadni, megmutatni ezt a nézőnek.

Ditta: Ez egy kamarazenei műről szóló kamaradarab. A vonósnégyes gyakran egyfajta fix “kis együttesként” él a köztudatban, ám nagyon sok lélektani szövevényt rejtő együttes az ilyen. Volt szerencsém már ilyesmit megtapasztalni – nem mindig áldásos. Olyannyira intenzív zenei munka folyik az ilyen közegben, ami óhatatlanul kihat az emberi viszonyokra is: szerelemi szálak, összeveszések, kölcsönös utálat. A zene annyira felfokozott, hogy ezáltal sok indulat, érzelem előkerül, ami elől nem lehet menekülni. Úgy szokták ezt megoldani a világhírű vonósnégyesek, hogy két produkció között igyekszenek nem találkozni egymással. Az Alban Berg vonósnégyes úgy működött, mikor már világhírűek voltak, hogy fél év turnét követett fél év szünet.

Mariann: Színészi szempontból viszont ez egészen másként van. Egy színész abból építkezik, ami a színfalak mögött történik. A személyes kapcsolatokból izzadja ki a szerepet.

Ditta: Ez a darab arra keres választ, hogy mi is zajlik le a zenészek között. A zenészek a színházban rendszerint a háttérben vannak, hiszen háttérzenét szolgáltatnak. Most viszont itt ők lesznek a főszereplők, azaz: most a zenészekről rántjuk le a leplet.