Home / Megnéztük / Csak veszíteni lehet
Csak veszíteni lehet

Csak veszíteni lehet

Nem kis feladat Dosztojevszkij-regény színpadra adaptálni, pláne, ha egy sebtében, mindössze huszonöt nap alatt papírra vetett műről van szó. A játékosban ugyanis az író többi munkájához képest sokkal kevésbé árnyaltak a figurák, a szöveg szervezőereje a pontos kiszámíthatóság. Így váratlan fordulatok híján leginkább a szerepek megkettőzésében rejlik a feszült izgalom, a személyes történeteket pedig alig-alig lehet különválasztani. Ezt az egybemosódást sokszorozza meg Fekete Ádám és Fehér Balázs Benő a Radnóti Színházban.

Fekete Ádám szövegkönyve ugyanis élesen rávilágít ara, hogy nincs egyetlen tiszta, védtelen szál sem a történetben. Vérszívás azonban van, méghozzá mesterfokon. Már-már az is mindegy, hogy ki kibe kapaszkodik bele tíz körömmel, a lényeg, hogy ne kelljen saját lábon állni. Ekképpen a legnagyobb szenvedély sem a rulettasztalhoz kötődik, hanem magához az addiktív létállapothoz. Ami kibontakozik a színpadon, az voltaképpen függés iránt való eszméletlen, csillapíthatatlan vágy. Csak tartozzunk valamihez, valakihez.

Ennél fogva nem elsősorban a szerencsejáték áll a középpontban, az csupán hozzásegít az egyébként is bekövetkező tragédia egyre gyorsuló eljöveteléhez. A dráma már a legelső mondatnál ott rejlik minden egyes karakterben: Mademoiselle Blanche (Lovas Rozi) önmagát becsülni és eltartani képtelen fiatal nő, aki egyetlen vélt értékeként szépségét igyekszik kihasználni, kapcsolatai erősségét a másik fél pénztárcájának vaskossága határozza meg, a tábornok (Schneider Zoltán)  pedig hiába van tisztában mindezzel, őrült szerelme nem csillapodik Blanche iránt. De Grieux (Molnár Áron) fáradhatatlanul adja a gáláns francia lovagot, de az ő türelme is egyre fogy, ahogyan látja elúszni kölcsönadott pénzét, Mr. Astley (Rusznák András) hideg fejjel, látszólag mindent átlátva lavíroz a figurák között, miközben senki és semmi nem kötődik hozzá igazán – csak akkor, ha megkondul a vészharang. És ott van Polina (Sodró Eliza), aki hol kissé esetlen, hol  kegyetlenül zsarnoki lányból szerelemre éhes nővé érik, ám ekkorra már Alekszej (Vilmányi Benett) feltartóztathatatlanul megindul a kiüresedés útján. A sorsok hiába is próbálnak egymásba fonódni, a fogódzók lassacskán eltünedeznek, méghozzá éppen abban a pillanatban, amikor szükség lenne rájuk. A ráeszmélés mindig túlságosan megkésve érkezik, a legszörnyűbb pedig az, hogy mindenki a nagymama halálától függ. Keselyűk illegetik magukat Roulettenburg aranyfényes világában.

Fotó: Dömölky Dániel

Bár valóban nem történik semmi olyan, amire ne számítottunk volna, vagy, amit legalábbis egy kis gondolkodással ne lehetett volna előre elkönyvelni, mégis koncentrált figyelemmel követjük Alekszej átalakulását. Nevezhetnénk metamorfózisnak is, hiszen a házitanító a megalázó szerelem rabságától eljut addig a pontig, ahol beteljesülhetne minden vágya, de éppen a kiszolgáltatottság sodorja tovább Polinától a rulettasztalig. A két szenvedély nem férhet meg egymás mellett, az élet pedig valahol el is veszik a nyerés és bukás követhetetlen pénzforgatagában. Pontosabban: játékká válik még az élet is. Borzongató, hogy ebben  csak veszíteni lehet.

A játékos egészen egyszerűen kifárad. Talán jobb lett volna, ha még időben, a párizsi jelenet végszava után, hagyják megpihenni. Persze még így is érthető a befejezés: Fehér Balázs Benő rendezése nem akar minket remény nélkül utunkra engedni. És ezért tulajdonképpen akár hálásak is lehetünk.

Vilmányi Benett Alekszeje mindezek ellenére végig önazonos figura marad. Fékezhetetlenül dúl benne a felnőttlétbe épp csak belecseppent fiatal tettvágya, egyre görcsösebben erőlködik, hogy egyenrangú partnerként tekintsenek rá, kisebbségi komplexusát pedig hübriszbe hajló nagyzolásával igyekszik kompenzálni. Eleinte a rulett is csupán eszköz arra, hogy Polina mellett állhasson a ranglétrán, a függés egyet jelent a beilleszkedés aktusával. A folyamatos illúzióvesztés azonban végleg kihúzza lába alól a talajt, elferdült önképe nem engedi, hogy át tudja magát adni annak, amit készen kapott. Már-már démonikus pillanataiban porig alázza Polinát – hol tudatosan, hol tudattalanul –, ezzel pedig végképp megágyaz önnön tragédiájának. Úgy tűnik, mintha nem is a siker volna fontos, hanem maga a küzdés, hogy harcolhasson valamiért. És ezt a létcélt veszi el tőle akaratlanul is Polina, amikor végül odaadja magát. Vilmányi Benett lendülete és fiatalos energiája az előadás több pontján megkapó, ugyanakkor kétségtelen, hogy hiteles és félhiteles pillanatok váltogatják egymást, szerencsére azonban az előbbi minőség kerül túlsúlyba. A végletek közötti ingadozás kiválóan körvonalazza a karakter eredendő bizonytalanságát és reménytelenségét, ám a figurában rejlő egyik szélsőség sincs maximálisan kiaknázva – egyelőre.

Polina karakteríve Sodró Eliza érzékeny alakításának köszönhetően szépen kirajzolódik, így nyilvánvalóvá válik az is, hogy az ő tragédiája éppúgy az önelvesztés, akárcsak Alekszejé. Abban a percben, hogy feladta korábbi elveit és szinte odavetette magát a férfi elé elfogadva tőle a pénzt, megalázta és a lehető legtisztátlanabb módon tárgyiasította önmagát. Ő azonban megtalálta a kiutat, képes volt döntést hozni, új meggyőződést találni, és ami legfontosabb: kitartani. A soha ki nem teljesedő kapcsolat azonban mindvégig olyan űrt hagy maga után, amit lehetetlen betölteni. Ez a mozzanat világít rá arra, hogy Lovas Rozi Mademoiselle Blanche-ja nem is áll olyan távol Polinától. Ám, amíg Polina pontosan tudja, hogy van, ami örökké pótolhatatlan marad, Blanche minden erejével tiltakozik a belátás ellen. Ezért a kétségbeesett fényűzés, a látszatélet, a kényszeredett nemtörődömség. Lovas Rozi külön érdeme, hogy finomra hangolt játéka révén képes megmutatni, mi is rejtőzik valójában a felszínesség álcája mögött.

Fotó: Dömölky Dániel

A többi  mellékszereplőnek kevés lehetősége van, hogy élő, háromdimenziós figurát faragjon karakteréből, egyedül Csomós Mari az, aki igazán élni tud a színpadon. Ő azonban kárpótol bennünket minden apróbb kisiklásért, elnagyolt szituációért: elemi erejű katalizátorként működteti az előadást, amint megjelenik, máris elkezdünk sodródni az addig többnyire bicegő történettel. Öröm nézni gyermeki lelkesedését, durcás ellenállását, és valóban összeszorul a szívünk, amikor leteszi a fegyvert a szerencse előtt. Jutalomjáték ez a legjavából. Mellette még Molnár Áron tud egy-egy érdekes színt megmutatni, remek pillanat, amikor egyszeriben levedli magáról finomkodó franciaságát, és felvillantja az igazi embert.

Izsák Lili mesterien kivitelezett díszlete tökéletes otthont teremt a csupán látszólag fényes világnak. A térkihasználást ugyancsak dicséret illeti, ahogyan a zenei effektek gondos időzítését is, a megkomponáltság azonban nem teljes körű. Sokszor megtörik az előadás ritmusa, az utolsó néhány percre már nem jut sem elég történetalapanyag – nem hangzik el semmi olyan, amit ne feltételeztünk volna –, sem elég színészi muníció. A játékos egészen egyszerűen kifárad. Talán jobb lett volna, ha még időben, a párizsi jelenet végszava után, hagyják megpihenni. Persze még így is érthető a befejezés: Fehér Balázs Benő rendezése nem akar minket remény nélkül utunkra engedni. És ezért tulajdonképpen akár hálásak is lehetünk.

Dézsi Fruzsina

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top