A legmagyarabb fa?

Az előadás nem értelmezni kívánja az emészthetetlenül következetlen prioritási rendszerét a döntéshozóinknak, hanem bemutatja azt a saját tekintetén keresztül. Nevetni azért még ér. Még akkor is, ha az a mosoly az arcunkra fagy néha.

A 2014-ben Magyarországon hungarikummá keresztelt Amerikából származó fa volt a főszereplője Kelemen Kristóf és Pálinkás Bence György: Magyar Akác című előadásának a Trafóban. A Tűzoltó utcában gyülekező csoportunkat a volt Kilián laktanyába vezette a kísérő hölgy, páran söröztek útközben, kellemes május végi este, fiatalok, virágba borult körúti fák, pár ismerős arc. Páratlan élmény előadásra várakozni ennek a történelmi helyszínnek a folyosóján, ahol még szilajan érezni a forradalmi energiák szellemét. A laktanya egy máló falú termébe jutunk az emeleten a belső udvar Üllői úttal ellentétes oldalán, ahol a terem végében izgalmas hangulatú döntött színpad fogad, ami olyan, mintha kivágtak volna egy darab földet bokrokkal, fákkal, fűvel (Díszletgyártás: Balázsi Dániel, Hegedűs Fanni). Sokan vagyunk, de pár szék üresen maradt.

Alaposan megismerkedek az akácfa történetével, a Kárpát-medencében az 1700-as évek elején először Pozsonyban ültették az új világból érkezett növényt az Erdődy család birtokán – tudom meg. A színpad fölötti kivetítőn futó mozgóképen mutatják be a szarkasztikus mesélők, hogy miért és miként vált fontossá ez az Egyesült Államok délkeleti részein őshonos fafaj Magyarországon. Politikusok nyilatkoznak jobbról – balról róla, ültetik itt-ott, mialatt gátlástalanul kacarászik a közönség ezen a tömény idiotizmuson. Úgy érzem, mintha a Tanú című film 21. századi remake-jéből látnék jeleneteket elborult mai arcok tolmácsolásában, amiben a narancsot leváltotta az akác, ami egy kicsit szúrós, kicsit amerikai, de azért a miénk. A szívós fa ilyenkor május végén virágzik, a bemutató időpontja precízen lett kiszemelve. “Az Európai Unió idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kezeléséről szóló rendelete 2014-ben a fehér akác, magyar akác néven, valamint az akácmézet hungarikummá nyilvánították Magyarországon, így nem foganatosíthatók ellene az EU más tagállamaiban érvényes intézkedések.” Éljen! Győztünk! Megállítottuk Brüsszelt és magunkévá tettük a több mint 300 éve méheinket ellátó, alföldi homokunkat is megkötő, tüskés fát. Többek között ezt is “ünnepli” a lelkes zöld kezeslábasokba bújt vidám kompánia.

A pálinkát is megkóstolnám, de azt nem kapunk.

A színész és a képzőművész első közös munkájában tanúi lehetünk egy politikai szimbólum születésének, amikor a “legmagyarabb fa” botanikai sokszínűsége befészkelte magát már a közbeszédbe is. A kertészeknek beöltözött játszók (Előadók: EKE Angéla, HOMONNAI Katalin, KELEMEN Kristóf, KRISTÓF Márton, PÁLINKÁS Bence György) nem csak a fa körül született politikusok komikus megnyilatkozásait mutatják be, hanem saját maguk aktivista mozgalmát is. A legemlékezetesebb ebből az a jelenet amikor Ópusztaszeren elültetnek egy fát szakrális keretek között. Az alkotók a férfi szereplőknek elbeszélő szerepet osztottak, míg a két női karaktert monológokkal ruházták fel. Az előadás első etapját követő kacajt véresen komolyan törli le az emberek szájáról a fekete ruhába öltözött pap szerű férfinak átvedlett nő (Homonnai Katalin) játéka, ahogy a fa hasznosításáról mesél a marsi sivatagos vetítéssel a háttérben (Technikai munkatársak : Szapu Márk, Szirtes Attila). Ezt a nyomasztóan fárasztó okfejtést oldja Eke Angéla erotikus, törzsi – faimádó zenés betétje, amiután még jobb szájízzel harapok bele a körbeadott akácmézzel megkent kenyerek egyikébe és öblítem le azt egy pohár akácszörppel. A pálinkát is megkóstolnám, de azt nem kapunk.

Az előadás során az alkotók újrajátszák a már megvalósult akcióikat, és betekintést kapunk a jövőbeli terveikbe is. A progresszíven gondolkodó társulat játéka végén keserűen látom be, hogy az abszurd halála már bekövetkezett. Elgondolkodtató, hogy mennyire olcsó és nevetséges anomáliákat szült ez a korszak. Elgondolkodtató és hátborzongató is egyben. Az előadás nem értelmezni kívánja az emészthetetlenül következetlen prioritási rendszerét a döntéshozóinknak, hanem bemutatja azt a saját tekintetén keresztül. Nevetni azért még ér. Még akkor is, ha az a mosoly az arcunkra fagy néha.
(2017. május 25.)

Bozóky Balázs