Home / Megnéztük / Szégyenletes örökség
Szégyenletes örökség

Szégyenletes örökség

Kétségtelen, hogy Shakespeare III. Richárdjánál aligha találunk merészebb és helytállóbb politikai darabot. Ezen nem is kell csodálkoznunk, hiszen a drámaóriás mindent tudott a társadalom és az emberiség működéséről, a hatalomvágy és az istentudat kíméletlen körkörösségéről. Az alapanyag flexibilitását kiaknázni igyekezvén ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós az aktualizálás helyett a megoldhatatlannak tetsző generációs problémákra helyezte a hangsúlyt a Gyulai Várszínház előadásában.

Érthető is, hiszen miért kellene áthallássokkal teletűzdelni egy olyan darabot, amelynek már alapszövete is ordít mindarról a szennyről, amelytől az évszázadok alatt sem sikerült megtisztítanunk világunkat. Vecsei H. Miklós mégis talált új fogást az eredeti darabon, átdolgozásában az emblematikus karakterek egy olyan szöveguniverzumban bolyonganak, amelyben nincs biztos pont: mindent idézőjelek, elhallgatások, misztériumok, hamis, gyakorta önironikus gesztusok határolnak. A káosz válik rendezőelvvé. Ami pedig a legfélelmetesebb: ez a káosz a totális precizitásban gyökeredzik. Talán ezért is hunyunk többnyire jó szívvel szemet a dramaturgiai fonákságok, a mindent a progresszivitás narratívájába belezsúfolni igyekvő írói áthangolások felett, amelyek egyedül akkor válnak vitathatatlanul zavaróvá, amikor az ingerőrületben a történet voltaképpen részletkérdéssé redukálja önmagát. Hiába érezzük, hogy az előadás ismét egy kiáltvány, a fiatal generáció markáns színházi megnyilatkozása, az egymást érő effektek olykor-olykor elvonják a figyelmet a magról. Elsősorban az érzékire, nem pedig a szellemire terelődik át a hangsúly, pedig ifj. Vidnyánszky Attila darabértelmezése minden lehetőséget megad arra, hogy ezt a két pólust egyaránt kielégítse.
Az, hogy ez mégsem sikerül maximálisan, valószínűleg az előadás túlzott eklektikusságának számlájára írható. A kifacsart nyelvi humor mellett Kovács Adrián zenei világa is el-elnyomja a cselekményt, és ilyenkor hiába próbáljuk lefejteni a külső ingereket, a lényeghez csak nehezen, kemény nézői küzdelem után férhetünk hozzá, ha egyáltalán sikerül. Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy éppen a néha hatásvadászatba hajló vehemencia az, ami tulajdonképpen minden egyes jelenetet berobbant a színpadra. Egy biztos tehát: a III. Richárdon egy percig sem unatkozunk, pislogni is alig merünk, nehogy egy pillanatra is homályossá váljék a torzság nagyon is görbe tükre.

fotó: Eőry Zsolt

Ifj. Vidnyánszky Attila erősen ritmizált rendezése tehát elsősorban a technikai bravúrokra épít, méghozzá úgy, hogy a dinamika az első perctől az utolsóig ugyanolyan kegyetlenül feszes. Az arányeltolások ellenére minden drámai helyzetnek megvan a maga igazsága, éppen ezért válik teljesen nyilvánvalóvá, hogy itt rólunk, a körülöttünk lévő őrületről van szó, amelyet éppúgy kínzó távolságtartással, kívülállóként igyekszünk szemlélni, akárcsak a III. Richárdot. Nincs szükség konkrét aktualizálásokra, a reflexió már az alapszüzsében felsejlik, és ezen a sokszor önmagukért való gegek sem tudnak csorbítani. Már csak azért sem, mert a közönség köré hurkot vet az előadás, a szabadulás pedig lehetetlen. És voltaképpen igényünk sincs rá, mert a színpadon mindig valami olyan történik, ami zsigerileg igyekszik hatni, ennek talán legékesebb példája, amikor III. Richárd (Trill Zsolt) magasan a biztos talaj fölött, fél lábával igyekszik megtartani magát a póznán – a néző képtelen nem a színész testi épségét félteni, ezzel a hatásmechanizmussal pedig egészen finoman árnyalva kettőződik meg a király alakja. Létezik mint a nyomoréknak semmiképpen sem mondható III. Richárd, és létezik mint Trill Zsolt, aki éppúgy játszik velünk, nézőkkel, mint karaktere a saját környezetével.

Ezt már az első megszólalások is erősítik, hiszen III. Richárd azonnal leszögezi: ő játszik. Nem gazember, hanem játszik. A torzszülött, testi fogyatékos alakból semmi nem marad, a szellem dominanciája uralma alá hajtja és betöri az összes kisszerű, saját jelentéktelenségét meglátni képtelen figurát. A manipuláció diadala ez, a rókalelkűség örömünnepe, amelyen a magány eszeveszett ritmusára táncolnak a marionettbábuvá korcsosuló szereplők. Az egymásra rakódott tragédiákban éppen a nyitó monológ teszi bűnrészessé a közönséget: már az első percben tudjuk, hogy mi fog következni, és ridegen, szinte perverz várakozással figyeljük, hogy az álszemérem és hűtlenség eszköztárát a maga egészében felvonultató Richárd vajon valóban képes-e beteljesíteni önnön jóslatát.

A kifacsart nyelvi humor mellett Kovács Adrián zenei világa is el-elnyomja a cselekményt, és ilyenkor hiába próbáljuk lefejteni a külső ingereket, a lényeghez csak nehezen, kemény nézői küzdelem után férhetünk hozzá, ha egyáltalán sikerül. Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy éppen a néha hatásvadászatba hajló vehemencia az, ami tulajdonképpen minden egyes jelenetet berobbant a színpadra. Egy biztos tehát: a III. Richárdon egy percig sem unatkozunk, pislogni is alig merünk, nehogy egy pillanatra is homályossá váljék a torzság nagyon is görbe tükre.

Trill Zsolt mesterien működteti a gépezetet, mellette mindenki apró csavarként tűnik fel. Hol hideg alakoskodó módjára, hol a gonoszság megközelíthetetlen atyjaként jár-kel és figyeli látszólagos közönyösséggel saját világteremtésének aktusát, hol pedig állatias erővel söpör végig az egész színpadon. Játékában III. Richárd nem az alattomosság kétdimenziós figurája, hanem a hatalomvágy által gúzsba kötött, önmagát is pillanatok alatt összeroppantani kész ember.

Mellette Hegedűs D. Géza egymást kiegészítő alakításai válnak emlékezetessé: először mint Richárd már-már infantilis öccse lép színre, majd a ő lesz a Towerbe zárt György, később Edward királyként a béke apostolának szerepét ölti magára, hogy aztán legvégül saját nyugalmat adó kezét mocskolja be vérrel Tyrellt megtestesítve. A királyból bérgyilkos lesz, így nincs olyan szentség, amelyhez ne tapadna lemoshatatlan bűn.

fotó: Eőry Zsolt

Eszenyi Enikő elsősorban Erzsébet nemiségét ragadja meg, egyszerre tűnik számító és érző asszonynak, ezt a különös ambivalenciát pedig az előadás végéig megtartja, megmutatva, hogy semmi sem egyértelműen fekete vagy fehér, az egymástól alig-alig megkülönböztethető átmenetek pedig megoldhatatlanná teszik a képletet. Az embert a maga komplexitásában kell ábrázolni, nincs helye a leegyszerűsítésnek. Ugyanez az összetettség érvényes a többi színésznőre is, Szűcs Nelli Margitként talán a legtisztábban látó – éppen ezért megőrülni kész – figura az udvarban, a Trokán Nóra alakította Anna pedig önmagának is ellentmondó, már-már túlvilági alak.

Maga a szereposztás is láttatni engedi a rendezői szándékot: a főbb, világot mozgatni tudó karaktereket befutott, méltán neves színészek alakítják, míg a nép a fiatalokban ölt testet. Az ünneplő, a lázadni kész, a forrongó tömeg ereje szemben áll az egyénnel és az ősökkel, akik azonban, mintha saját vétkeikért kárhoztatnák utódaikat, átokként továbbadják a gyűlölködést, a széthúzást, a mesterkedést, az értékek kibékíthetetlenségét – ugyanazt a gödröt ásatnák ki, amelybe ők maguk is eltemetkeztek. Már csak az a kérdés, hogy az új generáció mihez kezd ezzel a szégyenletes örökséggel.

Dézsi Fruzsina

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top