Home / Megnéztük / Újcirkusz a koponyám körül – Blick Théatre: [hullu] elemzés
Újcirkusz a koponyám körül – Blick Théatre: [hullu] elemzés

Újcirkusz a koponyám körül – Blick Théatre: [hullu] elemzés

Az előadás címe finnül őrültet jelent, a zárójellel alkotott képes címként pedig megjeleníti az előadás másik fontos elemét: a dobozokat (magyarul talán a „címke” vagy a „skatulya” fordítás lenne értelmileg pontos, lásd angol „box, outside the box”) Az alkotók hatvan percben keresik a választ olyan kérdésekre, mint hogy: Milyen „őrültnek” lenni? Mi is lakik az „őrült” feliratú dobozban? Mitől őrült az őrült – bolond, beteg … más?

Az előadás rendkívül komplex színházi formában teremt meg egy olyan zárt világot, ami egyszerre varázslatos és rémisztő, ismerős és felfoghatatlan.  Az újcirkusz artista mutatványai és bűvész trükkjei, aprócska, rendkívül változatos báblényecskék, bohóc-humor és egy sötét mesevilág keveredik. A darab mentális betegségek és fejlődési rendellenességek tanulmányozása alapján készült, legtöbbet az autizmusból táplálkozott, de depresszió, szorongás és skizofrénia is megjelenik benne.

fotó: Arthur Bramao

A [hullu] a megértésben, közeledésben segít, rendkívül intelligens módon. Érzékenyen vezetnek be idegen világukba, belecsúszunk ebbe az állapotba, lassan ismerjük meg az ő szemükkel a világot. Eközben pedig mindez egy nagyon tudatosan szerkesztett előadásban történik, a darab jellemzői sokban az autisztikus vonásokat idézik: nincs beszélt nyelv, csak tettekkel kommunikálnak; hosszasan elnyújtott jelenetek, visszatérő motívumok, sokat dolgoznak a repetitív elemekkel; a színpadi mozgás alapját is sokszor autisztikus viselkedésformák ihlették, lábbujjhegyen mozgás, ismétlődő mozdulatsorok, állandóan kerekre tágult szemek, infantil testhasználat.

Az előadás nagyjából feléig nem látjuk az amúgy hatalmas teret, pontszerű megvilágítással mindig csak egy apró darabot kapunk, ezek a fókuszpontok hirtelen jelennek meg, aztán egyszer csak mintegy kapcsolásra változik a helyszín, ki-be ugrálunk valóság és fikció között. A nyitóképben egy furcsa lány ül két fiú között. Zúg a nézőtér/váróterem, zavaró háttérnyüzsgés. A lány befogja a fülét – csend. Biztonság. Aztán a lány nem tud nyugton maradni, szépen előre meredve ülni, ez pedig az ücsörgő-társait bosszantja – szüntelen próbálják alapállapotba állítani, hogy ne vakarózzon, tegye a lábát a földre, üljön már szép rendesen. Látszik, hogy ismerik ezt a viselkedési zavart, gúnyt űznek a másságából, bohóctréfa lesz hármójuk játékából. Aztán váltás: a lány fejében járunk. Megjelenik egy aprócska antropomorf lény, kis lámpával a kezében. Kapcsolódni akarnak a lánnyal – majd lezuhan egy vécémadzagra vagy lámpakacsoló zsinórra hasonlító, hosszú, a sötétségből lelógó kötél, ezt megrántva lehet visszakerülni a valóságba. Itt a lány még ura a váltásoknak, ha újra elkalandozik a mesevilágot látjuk, ha vissza akar lépni, egyszerűen megrántja a zsinórt.

Ezek után bonyolódnak a dolgok, először is megjelenik egy fantasztikus tányér, ami annyira leköt, hogy tényleg minden mást elfelejtek: hogy lehetséges az, hogy ez a tányér konkrétan él? Olyan mozgásokat végez… amiket nem tudok megérteni, ilyenekre egy tányér nem képes. Amúgy majdnem minden trükköt sikerült megfejtenem az előadásban, de ez kifogott rajtam. Gyönyörű szép – és észre sem vettem, máris átéltem egy autisztikus pillanatot: annyira leköt egy apró darabja a világnak, hogy minden gondolatom csak annak a megértése körül forog. És amikor már kellőképpen elmerültem ebben az elemben: kinyílik és rabul ejt (a főszereplőt és engem is) a „belső világ” – egy elképesztően hosszú jeleneten keresztül végignézzük, ahogy különböző méretű kartondobozok a legváltozatosabb képzelt barátok segítségével padlótól majdnem plafonig elfalazzák a színpad hátsó részét.

fotó: Arthur Bramao

Ez a folyamat kilép az időből és képtelenség behatárolni, 5 perc vagy 3 óra telik el közben. Ez a fal egyben egy biztonságot jelentő határ (a gyerekek lepedőbunkeréhez hasonlatos), ugyanis ekkor már a két fiú saját világán belül kergeti a lányt, próbálják elkapni őt. Az indulatos hajsza pedig teljes elzárkózottságot vált ki a lányban. A két fiú megküzd a dobozfallal, de elbuknak – őket is beszippantja ez a másik hely, a tudatalatti. Itt pedig saját magukkal kell szembenézniük.

A darab érzékletesen árnyalja, milyen skálán mozog egy ilyesfajta fogyatékosság hullámvasútja.Azt, ahogy  a kezdetben biztonságot jelentő varázsvilág hogyan csalogat magához, mint a boszorkány a mézeskalács házikóval. Aztán hogyan csap be, és használ ki. Ha valaki szeretné megérteni ezt a másságot, ő sok kapaszkodót kaphatott, bőven többet mint egy kis hangulatfestést vagy ízelítőt.

A darab nagyjából utolsó harmada meglehetősen sötét – egyre nagyobb teret kapnak a belső „démonok”, eltávolodunk az autizmustól, előkerülnek a harcos, súlyos mentális zavarok, amik uralkodnak a „gazdatesten”, nem lehet megszabadulni tőlük. Itt a lényecskék már nem barátságosak, és ők dominálnak – szabadon garázdálkodnak az elménkben. Paranoia, depresszió, pánik és társai itt testet kapnak. Izgalmas, hogy ezek a figurák megjelenésükben semmiben nem különböznek a humoros, szeretetre méltó elmelényektől – ugyanazokkal a zavarokkal néha békében együtt lehet élni, de ha felülkerekednek, rémisztővé válnak. Így vizualizálva könnyen kódolható, mivel kell szembenéznie a hasonló mentális betegséggel küzdő embereknek. Végül a három szereplőnk megtalálja egymást ezen a mentális síkon, együtt küzdenek meg a rémmanókkal, majd próbálják hátrahagyni őket. Az előadás nyitva hagyja, hogy ez mennyire sikerül, de erős a gyanú: véglegesen nem lehet megválni tőlük, mert végül úgyis újra visszakanyarodnának hozzájuk.

fotó: Arthur Bramao

A darab érzékletesen árnyalja, milyen skálán mozog egy ilyesfajta fogyatékosság hullámvasútja.Azt, ahogy  a kezdetben biztonságot jelentő varázsvilág hogyan csalogat magához, mint a boszorkány a mézeskalács házikóval. Aztán hogyan csap be, és használ ki. Ha valaki szeretné megérteni ezt a másságot, ő sok kapaszkodót kaphatott, bőven többet mint egy kis hangulatfestést vagy ízelítőt. Ugyanakkor rengeteg kérdést megnyit ez az egy órás utazás, muszáj beszélni róla, dekódolni az egyes momentumokat – legalábbis nálam így volt, mert érzelmi síkon fogott meg az előadás, egyetlen nagy lélegzetvétel, közben nincs idő gondolkozni, értelmezni, csak visz magával. Így aztán utólag egyszerűen tudattal helyre kellett tenni az egészet. A sok kép olyan észrevétlen folyt át egymásba, hogy vissza kellett idéznem őket, megfejteni, mit jelentettek az egyes etapok, és ha valamit megéltem, az miért történt. Hogy el tudjam raktározni, kis dobozokban…

Trömböczky Napsugár

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top