“Színház a padláson, a pincében, a kertekben!” – elindult a 17. POSzT

A megnyitók hivatalosak szoktak lenni. A sokadszoriak ráadásul önismétlőek is. Nincs is ezzel semmi baj, ha csak nem az, hogy önkéntelenül is egymás mellé állítja képzeletben őket az ember. Mint kártyalapokat, mint a vadászatok terítékét kiteríti – és bizakodik. Miben, minek és miért? Az már egy egészen más kérdés…

Baktatok felfelé az Irgalmasok útján, szemközt velem a Széchenyi tér Dzsámija. Húzom magam után a kulis bőröndöt, oldalamon laptoptáska, szikrázó és vakító napsütés, már amennyi elér belőle hozzám az utcában kifeszített napvitorlák résein. Pécs, POSzT, 2017. Színház, seregszemle, találkozások, pirkadatig tartó fröccsözések, szenvedéllyel, lelkes megszállottsággal átbeszélgetett, -vitatkozott éjszakák, rengeteg ismerős és annál több új ismeretség. 2005 óta járok június eleji ünnepi csődületre ide, a Mecsek lábához. Mert szeretem, mert meglep és az irgalmatlanul kevés alvással töltött órák dacára: mindig feltölt.

Húzom a bőröndöt, és ezek kattognak odabent, persze a kulis bőröndöm is kattog, már tavaly Toscanaban kezdte ezt a kattogást. Az Irgalmasok útja beletorkollik a főtérbe, ahol felállították 3D-ben a POSzt-logót, legyen háttér a szelfizésekhez. Jellemző: engem a Dzsámi kupolája, a Rákóczi-szobor ejt ismét fogságba, a műanyag logó-test csak a csobogó szökőkút után, harmadikként ragad meg. Meleg van, a szokásos pécsi június. Aztán befordulok a Király utcába, közben a városháza óratornya elüti a délután ötöt. Egyből a színháztérre fuvarozom magam a csomagokkal, mert kezdődik a megnyitó, nincs már idő becsekkolni a Palatinusba előtte.

Most pedig itt lehet a színháztéren, és nekünk, színházra nyitott és fogékony embereknek nyithatja meg az idei, 17. POSzT-ot. Azért, hogy “pincében, padláson, kertben” élvezhessük a következő tíz napban a színházat. Könnyű fehér lennadrágban,  ingben, őszinte, lelkesedéstől magasba lendülő karjaival angyali jelenésnek tűnt inkább. Végül is az angyalok a legautentikusabb díszvendégek.

Gondolom én, de a valóság mindig lassabban indul. Negyed hattól lakatolás – a 2017-es versenyprogram lakatjainak felhelyezése a sétatéri lakatfalra – egyébként ez a lakatfal rám még mindig úgy hat, mint egy ruhatári fogaskonzol. Közben a Pécsi Nemzeti Színház előtti Színháztéren gyülekezünk. Szárnyalnak a VoiSingers Produkció musical futamjai. Igényes, pontos, minőségi kórusmunka, ám mégis a hangulat egészen más lesz tőle, és egészen másra enged asszociálni, mint egy Országos Színházi Találkozó nyitányára. Tóparton, vízi színpadon elhallgatnám még soká, de most ezt a fajta toborzást fölcserélem inkább a becsekkolással a szállodába – ha már ide száz méterre van.

Az ünnepélyes megnyitóra a beszédekkel visszaérek. Dr. Hoppál Péter Jászai Mari-anekdotája a színészlegenda mellé szegődő vidéki, kis tehetségű partnernővel való közös fellépéstől ível a kormányközleményeknek is beillő, egy szuszra elmondott siker propaganda szólamokig: a POSzT ez évi költségvetése 5 millióval lett megint több. Én persze még márciusban azt hallottam, hogy a büdzsé 10 millióval lett kevesebb –  azt a 10 milliót nem a kormány vette el, nem, ők ötöt adtak. Mindegy, lényeg, hogy ez a rész igazság jól hangzik. “A POSzT a hullámos és hullámzó elmúlt évek után” – a hullám, mint minden hasonlóval egyen értékű szinoníma…. – “most végre kiteljesedhet” – mint mondta. Ennek én is örülök. Az mindig jó, ha valaminek van, lehet módja kiteljesedni.  Az tényleg jó! Az persze már kevésbé, ha magunkat béketeremtőnek kinevezve beültetjük a vezérlő pult mögé – és így aztán béke lesz, mert én azt mondtam…a többi meg néma csend…- ezt persze már  másvalaki mondta anno.

Aztán Halász Judit, az idei POSzT díszvendége vette át a szót. És tényleg béke lett. Olyan jóleső,  olyan itteni és olyan túlvilági is egyben. Ő, ahogy kezdte, innen, ebből a kőszínházi társulatból indíthatta a pályáját, az első szerződtetése itt történt. Mesélte, hogy a mai napját Erdélyben kezdte – fogyatékkal élők között játszhatott, akik végtelenül nyitottan, őszintén vették körül. Most pedig itt lehet a színháztéren, és nekünk, színházra nyitott és fogékony embereknek nyithatja meg az idei, 17. POSzT-ot. Azért, hogy “pincében, padláson, kertben” élvezhessük a következő tíz napban a színházat. Könnyű fehér lennadrágban,  ingben, őszinte, lelkesedéstől magasba lendülő karjaival angyali jelenésnek tűnt inkább. Végül is az angyalok a legautentikusabb díszvendégek.

Este hétkor a Debreceni Csokonai Színház a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán a   Závada Pál Jadviga párnája c. drámájával nyitotta a versenyprogramok sorát. Mezei Kinga rendezése a závadai szocioprózából született színpadi adaptációnak az érzelmekkel újra és újra átjárt világát nagyította ki közénk. Érzékenyen, fényekkel -mintegy a lélek mélyét bevilágító fénnyel – finoman játszva szólaltatja meg Osztatni András (Kiss Gergely Máté) hatvan évet dokumentáló naplóját a Palkovics Mária Jadvigával (Sárközi-Nagy Ilona) való házasságáról.

Az egymás mellett idegenként, lelki ismeretlenként élő másik története egyszerre filmes, sodró és már-már montázsszerű szocioportréja a szlovákságnak. A forgószínpadon szinte folyamatosan mozgásban lévő díszlet által ad hiteles, értő, érző lenyomatot az első világháború küszöbén álló nemzetiségi-magyar együttélésről. És persze leginkább a lelkek, az emberi minőségek egymás mellett éléséről. E két sík: a lelkek és a nemzetiségek közti világok síkjai Mezei Kinga olvasatában szétszálazhatatlanul ugyanannak az egymásba gabalyodott, egymásból élő, és egymást elsorvasztó világnak a részei.

Egyszerre mélyülve fájdító ballada és a lélek ezer módon szerteágazó ökonómiáját megmutató rendezés ez, melyben a főszereplők színészi játéka gazdag árnyaltsággal megmutat valamit abból a Másikból, abból a színházból, ami egy meg nem szűnő felfedezésre indíthat minket ismét az idei POSzT-on.

Csatádi Gábor