Home / POSzTszék / “Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap
“Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap

“Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap

Árkosi Árpádnak, a 17. POSzT egyik válogatójának naplójából idézem e mondatot. Sok mindent elárul, és még több mindenről hallgat e kiragadott naplóbéli gyöngyszem, amelyet maga olvasott fel az esti versenyelőadás után a Művészetek és Irodalom Házában – gondoltam, gyorsan leírom ide. Valahogy ez az egész 3. nap is így zajlott ma: a színpad drámájának humora feje tetejére állítva rakott mindent rendbe.

A tegnapi Chicagói hercegnő mai szakmai beszélgetése is humorba fulladt. Biztosan csak azért, hogy mindnyájan emlékezetünkbe véshessük a tanulságát. Mert hogy volt neki, a maga humorán keresztül mélyen ható, az egészen biztos. Történt ugyanis, hogy az egyik POSzT által felkért hozzászóló, Gulyás Dénes, elismerve az Operettszínház e produkciójának ritka teljesítményét a színész hangjára és a zenei hangzásra terelte a szót. Legfőképp pedig arra, hogy az a maga természetes közegében képes igazán élni, mint a hegesztőaparát szúrólángja – mikroport közvetítése nélkül. Vagyis le a mikroporttal! Mindezt annyira őszintén, kalap emelést kikövetelő szenvedéllyel, a zene iránti alázattal tette, hogy szórványos tapsot is kiváltott a hallgatóságból. Persze minden magának hódolatot teremtő álláspont a vesszőparipaként való ismételgetés hatására humoros mumussá növekszik.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Lőrinczy György főigazgató úr egyből megmagyarázta, hogy a Budapesti Operettszínházban, az előadás otthonában ez a hangzás a mikroport hatására, illetve annak ellenére is – melyre egyébként a színész ének- és prózai hangjának hangerejéből adódó különbség okán, és a játszó kímélése miatt van szükség – a természetes zenei hangzás akusztikájával szinte azonos. Mumussá válik: jótékony, humoros mumussá az,amit mint témát rongyossá beszélünk. Ezért a beszélgetés további részében a mikroport közmegegyezéssel “szitokszóvá” lett, mindnyájan féltünk tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Ellenszerként e félelmünkre   egész teremnyi társaságunk egyöntetűen csak újból és újból nevetett – önfeledt jóízűséggel. Ha létezhet a mikroport ügyében az “ellenérdekű” felek között egyezség, akkor e nevetés mindenkin egyformán uralkodó ereje által ma ezt megteremtettük – sokszor és sok ilyet!

Aztán fellépdeltem a Cooltour Café padlásterébe egy kis Makszim Gorkijért, a Makar Csudráért. Farkas Franciska előadásában ez a Gorkij-novella átlényegült személyes, belülről megélt filozofikusan humoros, szelíden bölcs, ám legfőképp sokáig emlékezetes eleven mesévé, holott egy álbajusz, egy kalap és egy pipa szolgált csupán segédletül neki.  És persze az átállt, teret formáló, tagoló gesztusrendszere. Ritka tehetség, ám ezzel semmi újat nem mondtam Farkas Franciskáról, csak közhelyeset. Pedig messze nem  ez volt a szándékom.

Amíg a Nyílt Fórumon  Fridl Viktória Kalitka című drámájának felolvasó színházi előadása zajlott – amely egy irodaházban játszódó kétszereplős  (Kovács Edit, Tomanek Gábor) párbeszédek által tematizált, ritmizált darab – addig én bekukkantottam az egy emelettel feljebb zajló közönségtalálkozóra Szulák Andreával, melyet Barna Zsuzsa  moderált. Zsuzsa ismét elérte azt, amin lassan nem lepődöm meg, hanem evidenciának veszem a részéről, hogy újfent sikerült előcsalogatnia az embert. Az őszintét, a védvárai  mögé elbújni, elmenekülni már nem akarót. A Szulák Andreával való beszélgetés is megállította az időt, és mint ablakot ránk és az interjú alanyra nyitotta. Elidőzni a kicsinél, a hétköznapinál és ezáltal ünnepien drámainál – ismét jólesett. Szakmailag, emberileg – bár efféle különbségtételnek semmi értelme, ha csak nem annyi, hogy mentegesse magát a közönségtalálkozókon ülepét pihentető kritikus,  tévesen azt gondolván, hogy nem ő van ilyenkor megcélozva mint törzsközönség.

fotó: Hajdú Zsófi

Együnk, kávézzunk, pipázzunk, emésszünk fent is, lent is inkább! – jelentem abszolválva, köszönöm! Aztán fellépdeltem a Cooltour Café padlásterébe egy kis Makszim Gorkijért, a Makar Csudráért. Farkas Franciska előadásában ez a Gorkij-novella átlényegült személyes, belülről megélt filozofikusan humoros, szelíden bölcs, ám legfőképp sokáig emlékezetes eleven mesévé, holott egy álbajusz, egy kalap és egy pipa szolgált csupán segédletül neki.  És persze az átállt, teret formáló, tagoló gesztusrendszere. Ritka tehetség, ám ezzel semmi újat nem mondtam Farkas Franciskáról, csak közhelyeset. Pedig messze nem  ez volt a szándékom. Egyetlen észrevétel: a novella el- és kibeszélő stílusából – ami egyébként nagyszerűen adja magát a dramatizáláshoz – az elbeszélő karaktert imitt-amott érdemes lenne még tovább csökkenteni, mert így még mindig óhatatlanul és fölöslegesen ellene dolgozik a Franciska által megalkotott szuggesztív atmoszférának.Ezt követően ismét Barna Zsuzsa Farkas Franciskával való közönségtalálkozóján ragadtam – engem ez már meg sem lep – Barna Zsuzsa-fan leszek lassan.

Székely Kriszta egészen más sorrendiséget és ezáltal egészen új szólamban szólni képes ritmust ad a darabnak, s ezáltal által újként adja el nekünk azt, amihez egyébként nem akar semmit újként adni nekünk. Nóra csodája és csodavárása – ahogy a darabban lelki pánikjának zűrzavarában ki is mondja:” most kell jönni, most jön a csoda!” – pont az, hogy nincs és nem is lesz csoda! Jön Székely Kriszta pályakezdő tehetségként, és nem rendez sarkaiból kiforgatott, új talapzatra állított Ibsent a Nórából. Nem, mert nem is akar. Csupán a fókuszt, a gyűjtőlencséjét rakja a karácsony ünnepe köré. Uncsi, mi? Kispályásan poros…

Este hat lesz lassan, hazalépek a jegyemért, amit elhagyok a hotel emeletén a lefelé menetelésem közben – persze erre csak azt követően jövök rá, hogy már a Király utcán kutatom zsebem: pipa, dohány, teló megvan, jegy ellenben sehol. Vissza a szobámba – vérnyomás emelő gyakorlat a nézőtéri ücsörgés előtt –ám a jegy sehol a szobában – a folyóson, a földön kiterülve vár öt perce, amikor is ott magára hagytam. A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza: Nóra – karácsony Helmeréknél. A Budapesti Katona József Színház Ibsen előadása Székely Kriszta rendezésében. A budapesti fiú ezt épp nem látta, mert kétszer is elkésett az előadásról – de tán pont így volt jó.

Egyébiránt a tavaly decemberi bemutató idején a fővárosban párhuzamosan futó másik két Nóra rendezést láttam, a Stúdió K Jeles András által, illetve  a Trafóban helyet kapó,  Ördög Tamás által a Dollár Papa Gyermekei csapatával megrendezettet –  mindkettőt akkor, decemberben. Ezt a Katonában bemutatottat akkor nem  kellett látnom, ez egészen  biztos. Most viszont itt volt az ideje. Székely Kriszta egészen más sorrendiséget és ezáltal egészen új szólamban szólni képes ritmust ad a darabnak, s ezáltal újként adja el nekünk azt, amihez egyébként nem akar semmit újként adni. Nóra (Ónodi Eszter) csodája és csodavárása – ahogy a darabban lelki pánikjának zűrzavarában ki is mondja:” most kell jönni, most jön a csoda!” – pont az, hogy nincs és nem is lesz csoda! Jön Székely Kriszta pályakezdő tehetségként, és nem rendez sarkaiból kiforgatott, új talapzatra állított Ibsent a Nórából. Nem, mert nem is akar. Csupán a fókuszt, a gyűjtőlencséjét rakja a karácsony ünnepe köré. Uncsi, mi? Kispályásan poros…

A tükörtartás lehet, hogy porosnak hat, ám ez a fajta optika és bátor rendezői rátekintés már korántsem az. Minden mozdulat pontosan kiszámolt, nem színészi túljátszás, hanem a jelenetek belakása történik. Gubancolja Nóra a gubancolhatatlant, a végeérhetetlen élethossznyi, csomókkal teli, karácsonyfára szánt fényfüzért. Közben Kristinének (Pelsőcy Réka) magyarázza az eddig fitten-flottul megoldottnak hitt életét – talán magát is biztatandó. A csomó a füzéren nem lesz mégsem kevesebb, a problémák új megvilágításban kerülnek elő ebből az olvasatból, ahol mindenki önmagával is játszik – ez a játék egyszerre szánalmas, röhejes, elcsépelt, ősismerős – ám kegyetlenül pontos. Egy házasságban, egy kapcsolatban mindenesetre te is és én is így szoktunk tenni. Nincs babaház effekt, nincs lelki gyépés Nóra – igaz eksztravagáns, emancipált Nóra sem. Miért is vágynánk ilyenre, hisz a  bennünk élő Nóra sem ilyen. Csupán emancipáltan is tenyeres-talpas, hétköznapi.

fotó: Horváth Judit

Ettől még mindez nem lesz lefokozott egyszerűsítés a maira, a fogyasztható, a karácsonyba oltott interpretáció. Ezáltal a “mi közöm van ahhoz, akivel 14 éve együtt élek” tűpontosan a pofámba tolakodó, és a  pontosságában elengedhetetlenül  zavaró történet lesz. Az enyém, a tied, a mienk. Székely Kriszta Nórája legfőképp a lelkében elinduló, válni készülő Nóra. Nekünk önmagunkkal és egymással szembenézni segítő. Arról nem is beszélve, hogy ez a pályája elején járó rendező a Katona ikonokikus-idillikus, ám mára már vákuumba került, a ’80-as években kimunkált – akkor egyedülálló – játékstílusát képes újrahangszerelni. Miközben a társulatban újrateremti azt, ami páratlan, használható kincsként ott szunnyad. Új bort úgy tölt ó tömlőbe, hogy ezáltal a régi tömlő és az új bor is szerencsésen újra megtalálja a ’80-as évekbeli és a mostani önmagát.

Nagy a stadion, jó is az annak, aki azt szereti. Este ballagok haza, és fülembe bujkál Árkosi Árpád egy-egy frappáns, önmagunkon nevetni kész, humorosan drámai és drámaian humoros sora. És éppen úgy gurul, mint a futball-labda. Kár, hogy ezt az igazságot nem írhatni ki kék színű óriásplakátokra.

Csatádi Gábor

“Minőségi hervadás” – POSzT 2. nap
“Színház a padláson, a pincékben, a kertekben!” – elindult a 17. POSzT

©gabo

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top