Home / Megnéztük / “Mi retrok vagyunk?” – POSzT 4.nap
“Mi retrok vagyunk?” – POSzT 4.nap

“Mi retrok vagyunk?” – POSzT 4.nap

Kattog a fejemben ez a mondat, így éjfél után eljőve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Radu Afrim: Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan c. előadásáról. És nem tudom, tényleg, becs’ szó, hogy ez most jó-e vagy sem, ha nem tudok a címben felvetett kérdésre a háromórás darab után se válaszolni. Ha nem leszek kíváncsi,  nem is fogok olyan hamar megöregedni – igaz is.

Csak akkor már eleve nem így kellett volna kezdeni ezt a napot, hanem a reggelit kihagyva, párnák közt minimum délig aludni. Én viszont  kíváncsi voltam a tegnapi Nóra után a róla szóló szakmai beszélgetésre, ergo a délig alvás elmaradt, mély sajnálatomra. Székely Kriszta sok egyéb más mellett a “Nóra-élményéről”, az első generációs élményéről beszélt, és arról, hogy a “hátam mögött ajtót becsapva elhagyom a családom” a maga korában botrányként ható ibseni végszón túl mennyi minden ott zsong még ebben a Nórában. Nem könnyű, mi több, iszonyú megfeszített egy olyan karaktert játszani este hét óra hét perc és húsz óra negyven között, aki ezalatt fokozatosan száznyolcvan fokos ívet jár be.

fotó: Hajdú Zsófi

Délután a Művészetek és Irodalom Házában a Nyílt Fórum keretében a Mezei Kinga rendezte, Szilágyi Eszter Anna által írt Nyíregyház utca felolvasó színház zajlott, benne az Amszterdamban dolgozó kelet-magyarországi prostituáltak kálváriájával. Igazi szociodráma ez, amelyben a valós történések, rezdülések mellett pont ugyanennyire élénk és valóságos az az utcányi tudat-köztes, imaginatatív világ is- mert a történések sokkal inkább ebben az “átjáróban”, a tudat határán zajlanak.

Bár a dráma román, de egy az egyben lehetne bármely kortárs magyar drámaírónk munkája is.Nem is hasonlóság ez, hanem azonosság. A  román és a mi szocializmusunk hétköznapjainak azonossága. A gyerekkoromé, amikor mobil mentes világban az utcán, nyakunkban a lakáskulcsainkkal játszottunk a téren, ahová anyám csak lekiabált, ha elkészült az ebéd. Rengeteg vagy még annál is több poénnal, hátborzongatóan a saját gyerekkorom panel-emlékeivel egyező komikus helyzetekkel.

Eközben a Színház téren Kovács Dezsőt és Árkosi Árpádot faggatták az elmúlt egy esztendő válogatói élményeiről. Megmaradt bennem, hogy Árkosi Árpád a közönségtalálkozó végén a szökőkút átúszást szorgalmazta a hallgatóság merész, vállalkozó kedvű jelöltjeivel közösen, hisz ahogy mondta: “már igazán vágyom valami hatalmas, megmozgató, ambiciózus kihívásra!” Végül is nem a feladat, a válogatás maga, hanem a feladat magnitúdója a fontos, ahogy egy keleti bölcselő fogalmazott valamikor. Arról nem is beszélve, hogy a versenyprogram előadásai nem sok piskótát érnek akkor, ha azokat aztán a néző nem tudja, belső munka árán, sajátjának érezni. Elkaptam utána kettőjüket egy interjúra, és ha ma hétfőn elég ügyes leszek, akkor már  ma, hétfő este meg is fog jelenni. Ebben a most leírt legutolsó mondatomban számomra az a “ha” a leggyanúsabb – a szómágiával jó lesz csínján bánni, fiú.

Este hatkor a MIH-ben egy egyórás elérzékenyítő előadást, a Magadról nem akarsz beszélni? címűt néztem. Az élőkönyvtár sztorit felhasználó történet, melyben a szereplők saját magukat játszották, felvonultatott megannyi másságot, testit,  lelkit, szellemit . Amatőrök amatőröket játszottak, és mi csak belefeledkezve néztük őket. A minden ülőhelyet elfoglaló nézőseregleten tapintani lehetett az odaforduló nyitottságot. Érződött, hogy nem a “ki” játssza, hanem a “mit” játszikra figyeltünk. A fiktív történetben talán pont az hatott igazán, hogy akármelyikünk élete elejétől a végéig csak ilyen “fiktív” történetekkel van tele.

fotó: Hajdú Zsófi

Aztán az este kilenckor kezdődő előadás előtt egy lángost indultam becserkészni, hatalmas kört leírva a Ferencesek utcája  – Dóm tér – Sétatér, majd a Dzsámi fölött kilyukadva vissza a Széchenyi téren át a Király utcai Palatinus-beli szállásom felé. Na jó: nemcsak lángost, hanem vasárnap este is nyitva tartó dohányboltot is kerestem – persze nem leltem, pedig talán csak egy tömésre maradt a hajnali ivászathoz a befejezendő írás utánra.

Péntek – szombat- vasárnap a Művészeti Egyetemek színielőadásai töltötték meg a Zsolnay negyedet: a Caligula helytartója, A radiológia rövid története, szintén a kaposváriaktól Arthur Miller-átírat, az Ördögűzők, az Elza K.

A már fenn is említett Radu Afrim dirigálta Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan a ’70-es évek blokkházai közé, a városok panelfalujába vezetett. Bár a dráma román, de egy az egyben lehetne bármely kortárs magyar drámaírónk munkája is.Nem is hasonlóság ez, hanem azonosság. A  román és a mi szocializmusunk hétköznapjainak azonossága. A gyerekkoromé, amikor mobil mentes világban az utcán, nyakunkban a lakáskulcsainkkal játszottunk a téren, ahová anyám csak lekiabált, ha elkészült az ebéd. Rengeteg vagy még annál is több poénnal, hátborzongatóan a saját gyerekkorom panel-emlékeivel egyező komikus helyzetekkel. Bevallom, hogy az első 40 perce után már untam. Annak ellenére, hogy ezeket a telibe szabott gegekkel, hamisítatlan retro gegekkel teli rakott szövegeket a színészi játék támogatta.

Azt hiszem, hogy ilyenkor a színészi játék intenzitásából tud a legjobban megélni bármilyen szövegbeli humor, és semmiképp sem fordítva. Annak ellenére, hogy a színészi játék ereje, dinamikája csak minimálisan lenne kifogásolható, számomra mégsem tudott élni, hatni a maga erejével az előadás. Vártam, vártam a végét a második résznek, ám az igen nehezen tudott csak ránk köszönni. Nem láttam a szöveget, mégis gyanítom: ez a dráma kamaradarabként eget verő erősséggel lenne rám képes hatni, hetvenöt-nyolcvan percnyi terjedelemben.

 Ezeknek ellenére is jelentem: több ez a darab, mint retro múlt idézés, és ezáltal fontos szöveg. Már csak azért is, mert én is a hetvenes évek végén sírtam föl a szülőszobán. És leginkább: ahogy a színház, úgy a retro is jelen idejű: bennünk kezdődik és ér véget.

 Csatádi Gábor

“Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap
“Minőségi hervadás” – POSzT 2. nap
“Színház a padláson, a pincében, a kertekben!” – elindult a 17. POSzT

©gabo

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top