Kiáltotta a Miskolci Nemzeti Színház Kivilágos kivirradatig című Móricz Zsigmond kisrgény-adaptációjának a végén Doby Péter (Simon Zoltán). Az persze más kérdés, hogy ha valamit torkunk szakadtából kiabálva kinyilatkoztatunk, az még nem válik valósággá. A színház sem képes efféle transzformálásra, vagy legalábbis nem így.
Ma pótolandó az előző napok alvási restanciáit, harangzúgás után ébredtem, ezért nélkülöznünk kell a Futótűz és a Retromadár blokknak csapódik és a forró aszfaltra zuhan című előadásokról szóló szakmai beszélgetésekről általam elmesélhető a információkat. Maximum egy elkapott félmondat, innen is, onnan is – ám az igénytelen fércmunkaként hatna, bármily jól tájékozott hatást igyekezne is kelteni.
fotó: Hajdú Zsófi
A mai felolvasószínházra igen sokan voltak kíváncsiak a MIH-ben (Művészetek és Irodalom Háza). Fazekas Máté Hóbort c. szövegét nézhettük-hallhattuk a melegségét édesanyja előtt vállaló fiúról, Árpiról. A lassan ívelő, lépésről-lépésre haladó kibontakozás a lélekben dúló megfelelési vágy görcseit igyekezett kibontani. A dráma nem egyetlen vagy néhány drámai váltás által kirajzolódó ívet ír le, inkább a meg nem értés és a valamiképpen való értelmezni akarás emésztő, lelket torzító processzusát járja körbe. Aztán a fülledt, párás időben, a MIH előtti szökőkút lépcsőire telepedtünk Székely Krisztával egy interjúra a Nóra kapcsán. Az interjú végén, mint mindig, elmentettem a telefonomba a vele rögzített anyagot. És utána nem tudom, hogy mit tettem, hova raktam azt a kis okost.
Ólmot kellene öntetnünk a füleinkbe és viaszt a szemünkbe ahhoz, hogy ezeket a bolhányi fajsúlyú karaktereket a miskolciak lelkes, értőn és évszázadjainkat előre-hátra kisujjnyi profizmussal mozgatott játékából ne értsük meg. Nézzük, nézzük ezt a karácsony harmadnapján, Holle anyó által behavazott alföldi magyar valóságot, és mosolyunk olyan, mint rongyos szűrünké az esőre – roppant kényszeredett. És természetesen a cseppet sem megterhelő történelmi időket idéző stílus ellenére is, feszengtetően mai, zavarba ejtő.
Mert pár perccel és néhány méterrel később, amikor Krisztával elváltunk a Palatinus előtt, magam ebédelni indultam tovább. Ösztönösen belenyúlok a zsebembe, a bal zsebembe – bal kezes lévén – a telefon azonban sehol. Elkezdek rohanni a Király utcán a délutánban andalgó sétálók között, mint Kengyelfutó Gyalogkakukk vissza a szökőkúthoz. Közben átfut ott belül sok minden, nem is tudom, hogy a telefont vagy a rögzített hanganyagot bánom jobban. Odaérek a szökőkút lépcsőihez, de semmi, telefon sehol. Másnak is kell telefon, nem csak neked, vigasztalgatom lógó nyelvvel magam. Aztán, hogy időt adjak magamnak a lihegésre: megtapogatom a még mindig üres bal zsebemet – semmi, nem termett ott az a telefon azóta sem.
©gabo
A bal zsebben nézi egy magamfajta balkezes, a jobban minek nézze, sose teszi a jobba, nem esik kézre, nekem meg aztán hatványozottan nem esik amúgy se. Egyre kámpicsorodottabb képet vágok, és benyúlok a jobb zsebembe. A Palatinus jó féltenyérnyi, emberélet kioltására is alkalmas rézkulcsbilétán lifegő szobakulcsa, egy pipa, öngyújtó, pipapiszka, és nini: egy telefon! A kispolgár mindig mindent ott keres először, másodszor és még harmadszor is, ahol tartani szokta. Nem is viszi rá a lélek, nem és nem, hogy máshol is keresse, ha már egyszer nekiáll… Nem baj, futni jó, sprintelni még jobb, azt remélni pedig, hogy egy téren, szabad prédaként heverő telefont mindenki, mint egy leprást, ott hagy – ez minden sprintet megér! Ergo nem úszom meg az interjú szerkesztést , ti meg reményem szerint az olvasását majd csütörtökön.
Ami pedig a legfélelmetesebb: ez a káosz a totális precizitásban gyökeredzik. Talán ezért is hunyunk többnyire jó szívvel szemet a dramaturgiai fonákságok, a mindent a progresszivitás narratívájába belezsúfolni igyekvő írói áthangolások felett, amelyek egyedül akkor válnak vitathatatlanul zavaróvá, amikor az ingerőrületben a történet voltaképpen részletkérdéssé redukálja önmagát.
A délután ötkor kezdődő, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett III. Richárd előtt Dézsi Fruzsina kérdezgette Závada Pált a közönségtalálkozó meghívottjaként. Egy író, a társadalomra nyitott szociológus, akinek a sorai prózában vagy drámává adaptálva keresetlen őszinteséggel és pontossággal találnak fejbe, akárhányszor is olvasok Závada-szöveget. A III. Richárdra nem jutottam be, hát akkor az isten se ment meg attól, hogy a vasárnap Árkosi Árpád-Kovács Dezső poszt válogatókkal felvett hanganyag leiratát szerkeszthessem, gondoltam. Egy színházhoz képest nem túl lelkesítő, bár hasznos kötelesség. Az általam nem hallottak helyett álljon itt egy terjedelmesebb idézet Dézsi Fruzsi múlt héten megjelent írásából: “Az alapanyag flexibilitását kiaknázni igyekezvén ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós az aktualizálás helyett a megoldhatatlannak tetsző generációs problémákra helyezte a hangsúlyt (…)
Érthető is, hiszen miért kellene áthallásokkal teletűzdelni egy olyan darabot, amelynek már alapszövete is ordít mindarról a szennyről, amelytől az évszázadok alatt sem sikerült megtisztítanunk világunkat. Vecsei H. Miklós mégis talált új fogást az eredeti darabon, átdolgozásában az emblematikus karakterek egy olyan szöveguniverzumban bolyonganak, amelyben nincs biztos pont: mindent idézőjelek, elhallgatások, misztériumok, hamis, gyakorta önironikus gesztusok határolnak. A káosz válik rendezőelvvé. Ami pedig a legfélelmetesebb: ez a káosz a totális precizitásban gyökeredzik. Talán ezért is hunyunk többnyire jó szívvel szemet a dramaturgiai fonákságok, a mindent a progresszivitás narratívájába belezsúfolni igyekvő írói áthangolások felett, amelyek egyedül akkor válnak vitathatatlanul zavaróvá, amikor az ingerőrületben a történet voltaképpen részletkérdéssé redukálja önmagát. Hiába érezzük, hogy az előadás ismét egy kiáltvány, a fiatal generáció markáns színházi megnyilatkozása, az egymást érő effektek olykor-olykor elvonják a figyelmet a magról. Elsősorban az érzékire, nem pedig a szellemire terelődik át a hangsúly, pedig ifj. Vidnyánszky Attila darabértelmezése minden lehetőséget megad arra, hogy ezt a két pólust egyaránt kielégítse.
Az, hogy ez mégsem sikerül maximálisan, valószínűleg az előadás túlzott eklektikusságának számlájára írható. A kifacsart nyelvi humor mellett Kovács Adrián zenei világa is el-elnyomja a cselekményt, és ilyenkor hiába próbáljuk lefejteni a külső ingereket, a lényeghez csak nehezen, kemény nézői küzdelem után férhetünk hozzá, ha egyáltalán sikerül. Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy éppen a néha hatásvadászatba hajló vehemencia az, ami tulajdonképpen minden egyes jelenetet berobbant a színpadra. Egy biztos tehát: a III. Richárdon egy percig sem unatkozunk, pislogni is alig merünk, nehogy egy pillanatra is homályossá váljék a torzság nagyon is görbe tükre.“
fotó: Hajdú Zsófi
Este kilencre végezve a szerkesztéssel és kellően megéhezve a színházra és egy pogácsára, a Kamaraszínháznak vettem az irányt, a miskolciak Rusznyák Gábor rendezte Kivilágos kivirradtigjára. Móricz világa, ez az Istvánnapi ünnepség, akár egy tegnap esti party. Nem retro, hanem korhű, akkori. Épp ezért és ettől időtlenül magyar. Dobyék karácsony harmadnapján estélyt adnak, egy amolyan így mulat egy magyar úr félét, a Móricz által megírt XIX. századvéginek a hangnemében. Bőbeszédű figurái mégis itt és most élnek. Eltelt jó száz esztendő, ám Rusznyák Gábornak és a társulatnak tökéletesen igaza van: dzsentrik maradtunk. A hatalmas, több szobányi körbeforgó, puritán polgárvilágot idelopó díszletével (Khell Zsolt) bejárjuk a jószágigazgatói házat, és közben a XIX. század magyar rögvalóságát – ámulva borzongunk: a francba, most is ebben a főagronómusi háznyi-hazában élünk! Félfeudálisak vagyunk, voltunk. maradunk. Nem kell aktualizálni a veretes móriczit, minek is? Ólmot kellene öntetnünk a füleinkbe és viaszt a szemünkbe ahhoz, hogy ezeket a bolhányi fajsúlyú karaktereket a miskolciak lelkes, értőn és évszázadjainkat az előre-hátra kisujjnyi profizmussal mozgatott játékából ne értsük meg. Nézzük, nézzük ezt a karácsony harmadnapján, Holle anyó által behavazott alföldi magyar valóságot, és mosolyunk olyan, mint rongyos szűrünké az esőre – roppant kényszeredett. És természetesen a cseppet sem megterhelő történelmi időket idéző stílus ellenére is, feszengtetően mai, zavarba ejtő.
Bántó lenne neveket kiemelni, mert itt mindenki teszi a móriczi figurájának dolgát, belülről élteti-éli a szerepét. Először önmagának, aztán a játszó társainak, és épp ezért nekünk, őket nézőknek is. A szabályellenesség, a darabbéli és az azóta is itt fellelhető ebből a kortalanul bennünk élő dzsentrisségükből fakad. Fájón, eszméltetőn, vigasztalhatatlanul. Rusznyák Gábor nem tud hibázni. Na, nem azért, mintha nem akarna, inkább mert nem is lenne értelme. Érzi ezt a világot, érzi ennek a századok felett is élő, mindennel dacolni képes, rátarti 2017-es valóságát, és csupán átnyújtja ennek a móriczi érzelemnek a tapasztalását. Sikerült.
Zsidózunk mi is, ahogy már jó száz éve tettük. No, nem azért, mert a zsidókkal, a migránsokkal, Soros Györggyel, az unióval vagy a szomszéddal lenne bajunk. Á, dehogy, ugyan, semmiképp. Rajtunk az se segít már, ha elmegy a zsidó kérő, Pogány Imre (Bodoky Márk). Hiába: nekünk nem vele van bajunk. Hiába hisszük, hogy tiszta lesz a levegő, ha ő odébb áll, avagy másképp, szép régies magyarsággal szólva: eltakarodik. Nekünk saját magunkkal van bajunk. És ebben legtöbbször sem a színház, sem a tiszta levegő nem tud számunkra megváltást hozni. Amiben viszont mégis, azt az utolsó nézhető morzsájáig, az utolsó légvételig ki kellene használni, azt hiszem.
P.S.: Jut eszembe a pirkadatban hazafelé, hogy kezdhetnénk online petícióba, mert szűkölő és egyre növekvő hiányérzettel viseltetünk egyre többen az után a fekete pianínó iránt, ami nincs most ott a Művészbejáró előtti teraszon a hajnalonként jókedveinknek hangot, dalt adandó.
Csatádi Gábor
“Mi retrok vagyunk?” – POSzT 4.nap
“Monodrámákat a stadionjainkba!” – POSzT 3. nap
“Minőségi hervadás” – POSzT 2. nap
“Színház a padláson, a pincében, a kertekben!” – elindult a 17. POSzT
©gabo
