Home / A függöny mögött / Interjúk / “Megpróbálni rendbe rakni azt a fényfűzért, ami az életünk”
“Megpróbálni rendbe rakni azt a fényfűzért, ami az életünk”

“Megpróbálni rendbe rakni azt a fényfűzért, ami az életünk”

Hétfőn, a POSzT 5. napján, a Széchenyi tér szőkőkútjának lépcsőjén a versenyprogram Nórájának, a Budapesti Katona József Színház előadásának a rendezőnőjével, Székely Krisztával beszélgettünk emberi játszmákról, kibogozhatatlan fényfüzérekről és a saját életeink “aládúcolásairól”…

  • Amikor elővettétek a Nórát, akkor a gyerekkori, a serdülőkori vagy az ifjú felnőttkori emlékek motiváltak, vagy mindhárom? 
  • Elsősorban valamiféle társadalomélmény volt az, amit motivált talán… Mióta az eszemet tudom és növök, azóta figyelem a saját szüleimet, a kapcsolataimat és persze mindenki másét is magam körül. Engem mélyen érdekel, hogy hogyan tudunk és hogyan nem tudunk együtt élni, és mindezekből mi az, ami valós, zsigeri tulajdonságunk, illetve mi az, ami ebből felvett, tanult és levetkőzhető – szerintem ez  borzasztóan komplex kérdés. Mert nem lehet azt mondani, hogy ezekből minden  magunkra vett, és semmi nem jön a valódi női vagy a férfi princípiumból. Ez az anyag alkalmas arra – áthelyezve a hangsúlyokat, – hogy el lehessen gondolkodni ezen.
  • Ónodi Eszter Nórája képes– ahogy mesélte is a ma délelőtti szakmai beszélgetésen – 180 fokos ívet bejárni. Általában Ibsen Nóráját, ha nem is teljesen egysíkúnak, de ennél jóval szűkebb regiszterű karakternek szoktuk elképzelni…

Persze ez nehéz, hisz amikor az ember fiatal – és itt most magamról is beszélek, – akkor azt hiszi magáról, hogy ő majd más lesz, aztán természetesen ő sem lesz más – ugyanúgy él majd, mint az anyja és az apja. A világ mégis elindult valami felé, amiben kezdi levetkőzni vagy legalábbis próbálja levetkőzni ezeket a sémákat.  Nem lettek helyettük azonban újak. Persze egy nő elválhat, és ezt követően nem muszáj prostituáltnak lennie, de közben mégsem lettek kitalálva ezekre a helyzetekre új minták.

    • Ibsen Nórája bizonyos értelemben valóban ilyen is, szerintem. Natascha Kampusch története például – akit pincébe zárva tartottak – valamelyest hasonló Nóra történetéhez.  Nóra nyilván nem egy pincében élt, de a rabság, a kiszolgáltatottság az mégis hasonló. Persze, amit Ibsen eredetileg írt, azért  merőben más, mint amit én elképzeltem. Egyrészről azóta eltelt 140 év, másrészről bizonyos értelemben ma is nagyon sok nő és férfi fogva tartja  saját magát és a másikat is a játszmáiban, szerepeiben. Ezért is egy ilyen korú, fajsúlyú nő, mint Eszter, játssza ezt a szerepet. Lehetett volna a társulatból Nóra Mészáros Blanka is, de ő vele ez már egy másik történet lenne… Engem az érdekelt, hogy mi történik, ha egy nőt nemcsak a férjével szembeni játszmák tartanak fogva, hanem ha ő saját magát sem tudja felszabadítani a tanult, társadalmilag öröklődő szokások és szerepek alól.

fotó: Hajdú Zsófi

      • Ez a “magamat se vagyok képes fölszabadítani”,  azért  nagyon alapképlet… Mára ez már szinte teljesen belénk épült.
      • Hogyne, borzasztóan! Persze ez nehéz, hisz amikor az ember fiatal – és itt most magamról is beszélek, – akkor azt hiszi magáról, hogy ő majd más lesz, aztán természetesen ő sem lesz más – ugyanúgy él majd, mint az anyja és az apja. A világ mégis elindult valami felé, amiben kezdi levetkőzni vagy legalábbis próbálja levetkőzni ezeket a sémákat.  Nem lettek helyettük azonban újak. Persze egy nő elválhat, és ezt követően nem muszáj prostituáltnak lennie, de közben mégsem lettek kitalálva ezekre a helyzetekre új minták. Viszont egyszerűen szükségszerű a nők helyzetét is újragondolni, miközben tudom, hogy ez baromi nehéz.
      • …ebből is adódhat az, hogy bármennyire is igyekszik a rendezésed újra strukturálni a Nóra-problematikát, lényegében mégsem mond alapvetően újat…
      • A darabot, amikor az ember elkezd foglalkozni vele, akkor ezer és ezer verzióban végigzongorázza. Szerintem maga a darab nem alkalmas arra, hogy arról a Nóráról szóljon, aki teszem azt például egy greenpeace aktivista, aki titokban hitelt vett föl és lebukik. Inkább arra való, hogy ne akarjunk kilépni abból a történetből, amiről az eredetileg szól. Nem is tudom, hogyan tudna ez egy feminista kiáltványként szólni, hiszen csak a vége az.

Néha dolgozom rajta, hogy kikapcsoljam, ne bogozzam magam folyamatosan vagy épp körülöttem mindenki mást. Minden ember próbálja magát valahogy magyarázni, igazolni. Mindenkinek megvan a módszere, hogy megpróbálja rendbe rakni azt a fényfüzért, ami az élete. (…) Egyszerűen az embernek  a kis életét meg kell támogatnia különböző dolgokkal valahogy, hogy az aztán valamiképp meg is álljon. Bizonyos dolgok maguktól is megállnak, bizonyos dolgokat viszont alá kell dúcolni itt- ott, amott, azért, hogy azt gondolhassa,  rendben van az élete.

      • Igen,…a vége az, de az is csak nagyon decensen…
      • Engem inkább az érdekelt, hogy ezeket a szerepeket – nyilván felerősítve – megmutathassa ez az előadás. Nemcsak  Nóra szempontjából, hanem  Torvaldéból is, aki közben nonstop a saját szerepeinek a beteljesítésével van elfoglalva.
      • Azt éreztem szombat este, miközben Nórával ment fel a függöny, majd vele is ment le, hogy a színpadon lévők közül mégis mindenki ugyanabban a “szarban tapicskolt”, mint Nóra.
      • Igen, tulajdonképpen mindenki. A mi előadásunkban a Kristinének hívott, a színlapon Lindénéként feltüntetett figura élete egy teljesen más,  de szintén létező sors. Az övé Ibsennél egyébként egy “emancipált” nőét mutatja, aki dolgozik, akinek meghalt a férje, és teljesen magára van utalva. Az övé egy másik, nagyon izgalmas életút. Krogstad az, aki nem tudja beteljesíteni azt, amit Helmer viszont igen – ezért vergődik. A mi előadásunkban Krogstad igazsága is fel van erősítve, ő azért Ibsennél  megátalkodottabb személyiség.
      • …és az, hogy Karácsony Helmeréknél mint alcím a decemberi premierre szeretett volna ráerősíteni, vagy attól függetlenül is egy jó fókuszpont? Hisz a családi drámák általában ekkortájt jönnek elő..
      • Maga a sztori Ibsennél is karácsonykor játszódik, bár ez nem annyira hangsúlyos nála. Azt éreztem, hogy ez egy nagyon jó helyzet, ami rendezői hozzáállástól függően hangsúlyozható vagy épp ki is hagyható. Van egy szép szerzői utasítás – talán a második vagy a harmadik felvonás elején: “a cukorkák már ki vannak bontogatva a fán.” Az első és második felvonásban ott áll a szép, “pedáns” karácsonyfa, a következőben viszont már körülötte a kibontott és megevett cukorkák… Tehát Ibsen is foglalkozik azzal, hogy itt épp karácsony van, és ez így  nagyon izgalmas valami tud lenni, szerintem. Mindannyian tudjuk, hogy azért karácsonykor elképesztő dolgok tudnak történni egy családban.

fotó: Hajdú Zsófi

        • Összeszikráznak ilyenkor a közös dolgaink…  
        • Ó, de mennyire! Azt éreztem, hogy egy ilyen történetnek nyilván karácsonykor lehet igazán jófajta bukéja. Ettől függetlenül ez nem volt egy ennyire tudatosan átgondolt valami.
        • …ahogy bogozza, bogozza Ónodi Eszter azt a hatalmas, legalább jó 40 méternyi fényfüzért, és közben próbálja Kristinének és magának is megmagyarázni, hogy mit jelent egy harmonikus házasságban élni… Ez kinek az ötlete volt, a tiéd vagy Eszteré?

A darabot, amikor az ember elkezd foglalkozni vele, akkor ezer és ezer verzióban végigzongorázza. Szerintem maga a darab nem alkalmas arra, hogy arról a Nóráról szóljon, aki teszem azt például egy greenpeace aktivista, aki titokban hitelt vett föl és lebukik. Inkább arra való, hogy ne akarjunk kilépni abból a történetből, amiről az eredetileg szól. Nem is tudom, hogyan tudna ez egy feminista kiáltványként szólni, hiszen csak a vége az.

        • Az enyém. Én ragaszkodtam hozzá nagyon. Volt egy olyan verzió is, amiben ez a kibogozandó füzér még nagyobb volt. Azt éreztem én is, hogy miközben megelégedetten próbálja kibogozni valaki más életét, aközben a sajátjának a nagy csomóját pakolgatja. Mi is megszerettük ezt a jelenetet.
        • Alapvetően – karácsonytól függetlenül – állandóan bogozunk valamit magunkon, a másikon, körülöttünk.
        • …nem tudom. Az, hogy én állandóan bogozok, az nyilvánvaló – ez foglalkozási ártalom. Néha dolgozom rajta, hogy kikapcsoljam, ne bogozzam magam folyamatosan vagy épp körülöttem mindenki mást. Minden ember próbálja magát valahogy magyarázni, igazolni. Mindenkinek megvan a módszere, hogy megpróbálja rendbe rakni azt a fényfüzért, ami az élete. Aztán, hogy – mint a Nóra esetében is – mennyit old meg hazugsággal…Ezek persze nem direkt hazugságok. Egyszerűen az embernek  a kis életét meg kell támogatnia különböző dolgokkal valahogy, hogy az aztán valamiképp meg is álljon. Bizonyos dolgok maguktól is megállnak, bizonyos dolgokat viszont alá kell dúcolni itt- ott, amott, azért, hogy azt gondolhassa,  rendben van az élete.

Csatádi Gábor

“A mai magyar valóság kiolvasható e színházi évad legjobbjaiból” – interjú az idei, 17. POSzT két válogatójával: Árkosi Árpáddal és Kovács Dezsővel
Minden nap friss napi beszámolókat olvashatsz az idei, 17. POSzTról itt

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Comments are closed.

Scroll To Top